TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Mö­göt­tük Cé­zá­rea már csak kis fény­sza­lag­nak lát­szott, mely a sö­tét föl­det a még sö­té­tebb ég­hez kö­töt­te. A fel­ke­lés lár­má­ja messze el­ma­radt; a si­va­tag­ban már csak a ho­mo­kot ta­po­só pa­tás lá­bak egyen­le­tes, puha lép­tei hal­lat­szot­tak. Az ál­la­tok bot­la­do­zás nél­kül, a csil­la­gok fé­nyé­nél is tel­jes biz­ton­ság­gal ke­res­tek ma­guk­nak utat, s azt kö­vet­ték, ha­bár út­nak nem volt ne­vez­he­tő, de nap­vi­lág­nál sem ta­lál­tak vol­na olyat, amit több jog­gal ne­vez­het­tek vol­na an­nak.

Előt­tük a fák­lyák fé­nye mu­tat­ta, hogy a ki­rály­né csa­pa­ta meg­állt enni, inni, majd is­mét to­vább­ha­ladt ugyan­azon a nem tel­je­sen nyil­ván­va­ló úton. Hy­pa­tia is ott volt; Pan­tera nagy­já­ból ugyan­úgy meg­érez­te a je­len­lé­tét, ahogy Mer­gus ott­lé­tét is meg­érez­te, és nagy­já­ból ugyan­ab­ból az ok­ból; ők ket­ten je­len­tet­ték szá­má­ra az iga­zi csa­lá­dot. Ko­ráb­ban nem gon­dolt rá­juk így, de az el­múlt éj­sza­ka óta le­he­tet­len volt nem így ten­nie.

Még messzebb­re, ha meg­eről­tet­te a sze­mét, a ki­rály csa­pa­tát jel­ző, min­dig dél felé tar­tó fé­nye­ket is ki tud­ta ven­ni a lá­tó­ha­tá­ron. Szau­losz ott volt, és a ber­ber nő is a vad­ál­la­ta­i­val.

Hal­lot­ta, hogy a ge­pár­dot meg­ta­ní­tot­ták va­dász­ni, mint egy ko­pót, de itt, a sö­tét si­va­tag­ban, ahol egy kopó – mi­előtt még bár­ki ész­re­ve­het­te vol­na, hogy ott van – le­szed­he­tett egy em­bert a lo­vá­ról, és el­tör­het­te a nya­kát, sem­mi ked­ve nem volt hoz­zá, hogy meg­bi­zo­nyo­sod­jon róla, igaz-e ez.

Ek­kor meg­hal­lot­ta, hogy elöl meg­vál­to­zott a lé­pé­sek rit­mu­sa. Egy erős rán­tás­sal meg­ál­lí­tot­ta a lo­vát, majd a ma­gas­ba emel­te a ke­zét. Si­kol­tás ha­sí­tott bele az éj­sza­ká­ba.

– A lány – mond­ta Pan­tera. – A her­ceg­kis­asszony. El­esett a lova.

– Hon­nan tu­dod? – Me­na­hem mel­lé­je rúg­ta­tott; az ő sze­me csak ho­má­lyo­san lá­tott a csil­la­gok fé­nyé­nél. – Akár­ki le­he­tett.

– Ki más len­ne elég vak­me­rő ah­hoz, hogy könnyű vág­tá­ban el­hajt­sa a lo­vát a meg­vi­lá­gí­tott ös­vény­től és az őrök­től?

– A fiú. Kü­lö­nö­sen, ha a ber­ber nő el­uta­sí­tot­ta.

– Nem. Hyr­ca­nus a ki­rály csa­pa­tá­ban lo­va­gol, és ők egy mér­föld­del előbb­re jár­nak. Fi­gyeld a fák­lyá­kat; a ki­rály­né em­be­rei most tér­nek le az út­ról, hogy meg­ke­res­sék a lányt. Hy­pa­tia előt­tük van, azt hi­szem. Ha a lány ki­tör­te a nya­kát, ak­kor kény­te­le­nek lesz­nek… de nem. Lá­tod? – Pan­tera a moz­gó fény­pon­tok­ra mu­ta­tott, ame­lyek össze­tö­mö­rül­tek, majd el­tá­vo­lod­tak egy­más­tól. – Most vi­szik vissza az útra.

Vissza­né­zett a sa­ját csa­pa­tá­ra. Az öt lo­vas kö­zül Ju­szaf és Mose ment há­tul, míg a má­sik há­rom egy sor­ban ha­ladt úgy, hogy Es­ta­ph és Aa­ron köz­re­fog­ták Mer­gust. Az in­du­lás után egy órá­val ki­ol­doz­ták a kö­te­le­it, így sza­ba­don lo­va­gol­ha­tott, de még nem ült olyan biz­to­san a nye­reg­ben, hogy tel­je­sen ma­gá­ra mer­ték vol­na hagy­ni.

Előt­tük a ki­rá­lyi me­net fák­lyái vissza­tán­col­tak az útra.

– Vin­ni­ük kell a lányt, ami azt je­len­ti, hogy las­sab­ban fog­nak ha­lad­ni – je­gyez­te meg Pan­tera. – Ha még nap­vi­lág előtt el aka­runk érni Je­ru­zsá­lem­be, meg kell ke­rül­nünk őket, és jó­val előt­tük vissza kell ka­nya­rod­nunk az útra.

– Meg­koc­káz­tat­va azt, hogy be­le­fu­tunk a ki­rá­lyi me­net há­tul­já­ba? Ma­gad mond­tad, hogy mind­össze egy mér­föld­del ha­lad­nak a má­sik csa­pat előtt. – Mer­gus hang­ja köz­vet­le­nül Pan­tera lo­vá­nak bal comb­ja mö­gül hal­lat­szott. Va­la­mi cso­da foly­tán úgy be­szélt, hogy nem le­he­tett érez­ni a fáj­dal­mat a hang­ján; egy szá­za­dos fel­is­mert egy bi­zo­nyos, ko­ránt­sem meg­old­ha­tat­lan prob­lé­mát.

Pan­tera hal­kan fel­ne­ve­tett.

– Ha kö­vet­tél már ice­nus har­co­so­kat er­dőn ke­resz­tül, éj­sza­ka, Bri­tan­ni­á­ban, ak­kor egy ki­sebb he­ro­di­á­nus ki­rá­lyi csa­pa­tot is ké­pes le­szel kö­vet­ni, amely fák­lyák­kal ha­lad azon a si­va­ta­gi úton, ahol száz év óta min­den erre járó ke­res­ke­dő vé­gig­megy. És ezt anél­kül is meg­te­he­ted, hogy ugyan­azt az ös­vényt kel­le­ne hasz­nál­nod.

Le­tért az út­ról, és to­vábben­ged­te a lo­vát az előt­te el­te­rü­lő sö­tét ho­mok­ten­ger felé.

– Kö­ves­se­tek – szólt hát­ra. – Ne be­szél­je­tek. A lo­va­tok ne lép­jen egy­szer­re, egy rit­mus­ra az enyém­mel, amit az őrök meg­hal­la­ná­nak. És – tet­te hoz­zá fé­lig hu­mor­nak szán­va – ne si­kít­sa­tok, ha el­es­tek.

Ele­in­te bi­zony­ta­la­nul lép­ked­tek. A fo­gyó hold még annyi vi­lá­gos­sá­got sem adott, hogy a si­va­tag­ban ki­raj­zo­lód­ja­nak az ár­nyé­kok, és lát­ha­tó­vá vál­ja­nak az alat­to­mos mé­lye­dé­sek és buc­kák kör­vo­na­lai. A lo­vak kép­ze­let­be­li csap­dák előtt tor­pan­tak meg, és erő­vel kel­lett vissza­tar­ta­ni őket, hogy ne tér­je­nek ki a kí­gyó­ként gör­bü­lő ho­mok­sá­vok elől. Olyan las­san ha­lad­tak, hogy tar­ta­ni le­he­tett tőle, még a haj­na­li vi­lá­gos­ság is a si­va­tag­ban éri őket – bár­ki szá­má­ra lát­ha­tó­vá vál­va.

Pan­tera a sö­tét­ben meg­ál­lí­tot­ta a lo­vát.

– Száll­ja­tok le!

Ju­szaf el­kap­ta a kö­nyö­két, és le­ha­jolt hoz­zá. Pan­tera egé­szen kö­zel érez­te ma­gá­hoz nagy, sú­lyos or­rát, vé­kony szá­ját és az ar­cát sö­vény­ként ke­re­te­ző sza­kál­lát. Éj­sö­tét se­lyem­kö­pe­nye bal­zsam­il­la­tot és pénz­sza­got árasz­tott.

– Azt aka­rod, hogy gya­log men­jünk Je­ru­zsá­le­mig? – kér­dez­te.

– Nem. Azt ja­va­so­lom, hogy fut­va ke­rül­jük meg a ki­rály­né csa­pa­tát, és tér­jünk vissza az útra. On­nan­tól megint lo­von me­he­tünk.

Pan­tera lát­ta, amint tár­sai egy­más­ra néz­nek; Mose Aa­ron­ra, aki ki­sebb volt, szi­ká­rabb és öre­gebb nála. Es­ta­ph Me­na­hem­re, majd őrá.

– Fus­sunk? – kér­dez­te Es­ta­ph. – Mer­gus is?

– Mer­gus is. Úgy majd ki­la­zul­nak az iz­mai, és nem fog­nak le­me­re­ved­ni. Könnyebb lesz, mint gon­do­lod. Hidd el ne­kem.

Egy­ál­ta­lán nem hit­tek neki, de Pan­tera le­rúg­ta a sa­ru­ját, és a gyep­lőt a ke­zé­be fog­va, láb­uj­ja­it a hű­vö­sö­dő ho­mok­ba mé­lyeszt­ve sza­lad­ni kez­dett. A lova az első kel­let­len lé­pé­sek után egy­re ma­ga­biz­to­sab­ban fu­tott vele együtt. Ilyen kö­zel a föld­höz a hold is szö­vet­sé­ge­sé­vé vált, és mu­tat­ta az utat; a ho­mok élő­lénnyé vál­toz­va fog­ta a lá­bát, a buc­kák meg­nőt­tek és vi­lá­go­san ki­raj­zo­lód­tak, és a göd­rök is tisz­tán lát­szot­tak, így könnyű volt ki­ke­rül­ni őket.

Egy idő után hal­lot­ta, hogy a töb­bi­ek le­csúsz­nak a lo­va­ik há­tá­ról, és ők is fu­tás­nak ered­nek. Egye­dül a mé­reg­drá­ga sely­met vi­se­lő vá­ro­si Ju­szaf, a sza­kál­las ta­ná­csos mi­att ag­gó­dott, aki még nem lá­tott há­bo­rút. De Ju­szaf edzet­tebb volt, mint gon­dol­ta, és egy szó­val sem pa­nasz­ko­dott. Mer­gus, ahogy Pan­tera meg­jó­sol­ta, mind könnyeb­ben lép­ke­dett, és nem ma­radt le a töb­bi­ek mö­gött.

Nagy ív­ben el­ke­rül­ve a ki­rá­lyi me­ne­tet, amely­ben Hy­pa­tia ha­ladt, vissza­ve­zet­te a csa­pa­tát arra a nyom­vo­nal­ra, ame­lyet el­hagy­tak. Egy kis idő­re meg­áll­tak, hogy igya­nak, és pi­hen­je­nek.

– Te már más­kor is csi­nál­tad ezt. – Mer­gus két ke­zét a tér­dé­re tá­maszt­va, zi­hál­va ha­jolt elő­re, de lát­ha­tó­an könnyeb­ben szed­te a le­ve­gőt, mint ami­kor el­in­dul­tak. – Egy­szer majd me­séld el, hogy volt.

– Nincs mit el­me­sél­nem – vá­la­szol­ta Pan­tera. – Va­la­mi­kor itt él­tem; apám csi­nál­tat­ta ezt ve­lem gye­rek­ko­rom­ban. A si­va­tag fel­kú­szik a he­gye­kig. Azon túl már a fák kez­dőd­nek: fe­nyő-, céd­rus-, olaj­fa­li­ge­tek. Ott már könnyeb­ben fo­gunk ha­lad­ni.

– Az apád ta­ní­tott meg arra is, ho­gyan kell el­dob­ni egy kést? – Mer­gus sze­me csil­lo­gott a sö­tét­ben. Még vol­tak fáj­dal­mai, de eny­héb­bek, mint ko­ráb­ban, és ő har­cos volt; egy éj­sza­kai fu­tás olyan ki­hí­vást je­len­tett szá­má­ra, amely le­győz­te ki­me­rült­sé­gét. – Mennyi idős vol­tál?

– Ti­zen­két éves.

Mer­gus fej­csó­vál­va hagy­ta, hogy Es­ta­ph föl­se­gít­se a lóra, és meg­in­dult az úton. Pan­tera kö­vet­te, és köz­ben azon tű­nő­dött, mi­lyen sze­szé­lyes is a sors, vagy a vé­let­len, vagy az is­te­nek párt­fo­gó ke­gye, amely lám, vissza­hoz­ta őt erre az útra. Az apja fi­a­tal­ko­rá­ban tu­cat­szor is vé­gig­lo­va­gol­tat­ta raj­ta, min­dig messzebb­re, a ko­ráb­bi­nál min­dig job­ban pró­bá­ra téve őt, gyor­sabb fu­tás­ra vagy lo­vag­lás­ra kény­sze­rít­ve, még in­kább az éj­sza­ká­ba nyú­ló­an.

Az utol­só al­ka­lom­mal ka­pott tom­pa he­gyű nyíl­vessző­ket és egy le­re­szelt élű kést, és az apja em­be­re­ket ál­lí­tott vé­gig az útra, mint­ha úton­ál­lók vol­ná­nak. Nyolc­ból né­gyet el­ta­lált. Őt egyi­kük sem ta­lál­ta el. Az ap­ján csen­des meg­elé­ge­dett­ség lát­szott. Az egyik em­ber, akit nem ta­lált el, ké­sőbb oda­ment hoz­zá, és el­mond­ta, mi­lyen kö­zel szállt el mel­let­te a nyíl­vessző­je. Mind a nyol­can el­vit­ték ma­guk­kal sö­röz­ni, és ré­sze­gen, könnyes szem­mel meg­es­küd­tek, hogy ezen­túl örök­re a báty­juk­nak te­kin­tik ma­gu­kat.

Jó éj­sza­ka volt, az apja ké­sőb­bi áru­lá­sa mi­at­ti dühe éget­te ki az em­lé­ke­ze­té­ből. Most mind a ket­tő­re, az éj­sza­ká­ra és a ha­rag­ra is úgy em­lé­ke­zett vissza, mint­ha va­la­ki más­sal tör­tént vol­na, de ezek ala­poz­ták meg azt, ami lett be­lő­le. És ami ab­ban a pil­la­nat­ban volt… élő.

Tu­da­to­san sé­tál­tak be Cé­zá­re­á­ban Szau­losz mar­ká­ba, és jöt­tek ki on­nan élve. Nem halt meg, és ami még fon­to­sabb, Mer­gus sem. Szau­losz ha­tal­ma nem lett ki­sebb, de va­la­hol itt, eb­ben a sö­tét­ség­ben lo­va­gol­va, hang­ér­zé­ke­lé­sét mint va­la­mi há­lót te­rít­ve szét a ho­mo­kos pusz­ta­ság­ban, a le­ve­gő ízét ku­tat­va, a bő­ré­vel ta­pint­va ki a már is­me­rős ér­ze­te­ket, ame­lyek élet­ben tar­tot­ták az en­nél is rosszabb éj­sza­ká­kon, Pan­tera rá­esz­mélt, hogy a ró­mai tűz­vész ret­te­ne­te óta elő­ször lé­leg­zik sza­ba­don, és hogy örül an­nak, hogy élet­ben van.

Ki­küld­te kö­szö­ne­tét a sö­tét éj­sza­kán ke­resz­tül, és megint meg­hal­lott egy má­sik han­got, Se­ne­ca hang­ját, amint az if­jú­hoz, egy­ko­ri ön­ma­gá­hoz be­szél. Té­ged ad­dig kell lök­dös­ni, amíg el nem érsz a sa­ját ha­tá­ra­i­dig. A lel­ked szün­te­le­nül ef­fé­le erő­pró­ba után só­vá­rog. Csak azt nem tu­dod, hogy ha el­jutsz odá­ig ho­gyan ma­radj élet­ben. Amit tud­tam, min­dent meg­ta­ní­tot­tam ne­ked ar­ról, ho­gyan kell élet­ben ma­rad­nod a lé­te­zé­sed ha­tá­rán. Most majd meg­tud­juk, elég jó ta­ní­tód vol­tam-e.

Elég jó, hogy el­jut­tas­sa ide. És elég jó, hogy rög­tön rá­jöj­jön arra is, hogy már nem ő az egyet­len va­dász a si­va­tag­ban.

– Ő is itt van – mor­mol­ta hal­kan Mer­gus­nak.

– Ki ő? – kér­dez­te mel­let­te Es­ta­ph.

– A ber­ber va­dász, Ik­sah­ra.

Ez­út­tal sen­ki sem kér­dez­te meg, hon­nan tud­ja.

– Mit akarsz, mit te­gyünk? – tu­da­kol­ta Me­na­hem.

– Ma­rad­ja­tok szo­ro­san egy­más mel­lett, hogy könnyen meg tud­ja ál­la­pí­ta­ni, kik va­gyunk, és há­nyan va­gyunk. Mer­gus, ha föl tud­nád húz­ni a sá­la­dat a fe­jed­re, és kö­ze­lebb hú­zód­nál Ju­szaf­hoz, eset­leg azt hi­het­né, hogy a fe­le­sé­ge vagy. Mi­nél to­vább ha­lott­nak hisz Szau­losz, an­nál jobb.

– Mi­ért hagy­juk élet­ben? – kér­dez­te Es­ta­ph nyers egy­sze­rű­ség­gel. – Mi he­ten va­gyunk, ő meg csak egy­ma­ga.

– Mert be va­gyunk szo­rul­va két ki­rá­lyi cso­port közé, és Hy­pa­tia előtt aka­rok Je­ru­zsá­lem­be érni, ami azt je­len­ti, hogy meg­ál­lás nél­kül men­nünk kell. Ha szét kell vál­nunk, ak­kor a fal tá­vo­lab­bi vé­gé­ben, a föld­mű­ve­sek ka­pu­ján men­je­tek be, és ta­lál­kozzunk a Fe­ke­te Sző­lő fo­ga­dó­ban – ott van még a fo­ga­dó?

– Ott van – fe­lel­te Me­na­hem, majd: – Hon­nan tud­tad?

Pan­tera el­mo­so­lyo­dott a sö­tét­ben.

– A gye­rek­ko­rom nagy ré­szét Je­ru­zsá­lem­ben töl­töt­tem. Szau­losz er­ről meg­fe­led­ke­zett. Itt most esélyt ka­punk rá, hogy le­győzzük.