HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Panterát az állatkert hátsó részébe, egy jókora, elöl nyitott ketrechez vitték, ahová odatűzött a nap, és egyetlen oldalról sem védte semmi.
Eddig minden alkalommal mélyen fekvő, sötét, hideg helyeken vallatták, ahonnan az emberi szenvedés nem jutott ki a napvilágra, ahol a fájdalom és megaláztatás intimitásában egyedül a vallatói osztoztak vele. Ez itt olyan nagy volt, hogy akár lakomát is rendezhetett volna benne, és nyitva állt a figyelő vadállatok előtt, az első nyílt sebre váró legyek és a bámészkodó rabszolgák előtt, akik végignézték, amint a jeruzsálemi helyőrség hat megtermett katonája lerángatta róla a tunikát, majd odakötözték a középen álló cölöphöz, úgy, hogy két keze a feje fölött legyen, és a lába épp csak félig tartsa meg a súlyát.
A lába körül a keményre döngölt föld feketén fénylett a beivódott sok vértől. A tüzet azonban még nem gyújtották meg, még nem hozták oda a szénserpenyőt, amelyben majd felhevítik a vasakat, hogy kiégessék a szemét, vagy fájdalmas barázdákat húzzanak a testén. Pantera erősen belekapaszkodott ebbe a felfedezésbe, és nem eresztette el.
Elhelyezték új pozíciójában, és rögzítették a köteleit. Már most égő fájdalmat érzett a kezében. Lopva, a száján át vett egy levegőt, bent tartotta, és kipróbálta, mennyire nehéz a bordáit megemelve átengedni a levegőt a tüdejébe, s az egész mekkora többletsúlyt terhel a két karjára. Úgy gondolta, tudna beszélni, legalábbis gyors nekifutásokkal, részletekben.
Az óriások, akik odakötözték, dolguk végeztével hátraléptek, hogy megszemléljék művüket. A hat közül egy sem volt teljesen felöltözve; mindössze egy könnyen cserélhető ágyékkötő és öv volt rajtuk, de az övükbe tűzve mindegyiknél ott volt a jeruzsálemi helyőrség gabonakévéje, amely római polgár voltukra utalt.
Testméretük, vörösesszőke hajuk arra vallott, hogy Caesar híres németalföldi testőreinek, a mítoszok és legendák hőseinek, a nagy német törzsek fiainak a fiai, akik kétszer akkorák voltak, mint minden más ember, és a hülyeségig hűségesek. Egyikük sem jutott el addig, hogy tiszti rangot kapjon; arra születtek, és arra képezték ki őket, hogy parancsokat teljesítsenek.
– Én is római polgár vagyok, mint ti – szólalt meg Pantera nagy becsben tartott levegőjével. – Nem jogos, hogy ezt teszitek velem. – Latinul beszélt, a szenátus kiejtése szerint, amely az ilyen embereknek, mint ezek itt, parancsokat osztogat.
A katonák elbizonytalanodtak. Sorra belenézett mindegyikük nyugtalan szemébe, és folytatta:
– Ha elmennétek Florus kormányzóhoz, és elmagyaráznátok neki a körülményeket, számíthatnátok a császár jóindulatára, amikor majd kivizsgálja az ügyet. Úgy vélem, ez nem mond ellent a parancsnak, amit kaptatok.
Egyikük sem ütötte meg, hogy elhallgattassa; ez már jó kezdet volt. Pantera lenézett a kis kupacban álló, összehajtogatott vászonneműre, ami a tunikája volt. A redők között ott látta a türkizkék gyűrűt; ezek becsületes emberek voltak, nem loptak a foglyoktól.
Újra próbálkozott.
– Látjátok, hogy a császár gyűrűjét viselem. Tudnotok kell, hogy a gyűrű valódi. Mi kár származhat abból, ha a kormányzó tudomására hozzátok az ügyemet?
Egyikük kisebb volt a többinél, ámbár római fogalmak szerint így is éppen elég megtermett. Bólintott, oldalt sandított, hogy egyik társa sem akarja-e feltartóztatni, majd kihátrált az ajtón.
Már elment – remélhetőleg már elment –, mire Szaulosz megjött, mert Szaulosz pillanatokkal az ő távozása után érkezett. A maradék öt ember távolabbra lépve egy vonalban felsorakozott, mintegy saját testükből képezve falat a ketrec előtt, bizonyos fokú intimitást biztosítva az odabent lévőknek.
Szaulosz átöltözött. Túlontúl finnyás lévén homokszínű selyemöltözékét a rabszolgák dísztelen vászontunikájára cserélte, amelyből kimosták a régi vérfoltokat, így csak az ismerhette fel a foglalkozására utaló egyenruhát, aki már látott inkvizítorokat munka közben. Övet is viselt, benne két késsel és egy ólomsúllyal, amelyet lekerekítettek, hogy épp elférjen egy tenyérben. Pantera gyomra felfordult az emléktől.
Szaulosz mosolyogva emelte föl a súlyt, és egyik kezéből átgurította a másikba.
– Kényelmesen állsz?
– Nem.
– De én biztos vagyok benne, később úgy fogsz visszaemlékezni, hogy ez ahhoz képest milyen kényelmes volt. Várni fogod a halált. Ami persze sokkal később fog bekövetkezni, mint szeretnéd, de mindenképpen eljön.
Szaulosz beszéd közben lazán körbefordult, mint egy táncos, aki bemelegítést végez. A mozdulat végére érve ólomtól nehéz öklével hasba vágta Panterát, épp ott, ahol a has idegközpontja van.
Volt egyfajta figyelmeztetés ebben a nem elegáns ütésben, és Pantera nem hagyta, hogy a lába elváljon a talajtól. Abban az öklendezős, émelygős, kék-fekete csillagokat szóró gyötrelemben – miközben levegő után kapkodott, és hallotta a kínjai nyomán a lába alatt a földre loccsanó hányás hangját – ez volt az ő győzelme.
Rekeszizmában enyhült a fájdalom. Sikerült levegőt vennie, s most kincsként őrizte, óvta a tüdejében, noha a józan esze azt súgta, hogy ne lélegezzen tovább, engedje magát belecsúszni a sötétségbe.
Fölemelte a fejét. Szaulosz mosolygott, fogsora fehéren villogott a vakító napfényben.
– Nagyon jó. Látom, vallattak Britanniában, úgyhogy számodra ebben nincs semmi új. Kész gyönyörűség olyasvalakivel dolgozni, aki érti azt, ami történik. Régebben olykor-olykor elengedtünk embereket, hogy besúgókká váljanak, de mivel nem voltak hajlandók jelenteni, újból el kellett fognunk őket – na, ők voltak olyanok, mint te. De kevesen voltak, és elég hamar leálltunk ezzel a dologgal, mert nyilvánvaló volt, hogy hazudnak. Ezek után az emberek már csak egyszer jöttek ide, mert innen már a nagymacskák eledeleként mentek el.
– Itt dolgoztál? Ezen a helyen?
– Caligula, majd utána Claudius idejében voltam itt. Seneca küldött, hogy verjem le a Galileai helytartói által vezetett héber lázadásokat. Ananiás főpap alatt tettek meg főinkvizítornak; az idősebbik, nem a mostani gyáva idióta alatt. Úgy gondoltuk, hogy a szenvedés és a kivégzések elegendők lesznek.
– És amikor rájöttetek, hogy nem, kihasználtátok a Galileai halálát, és megtettetek az új vallásotok sarokkövének, egy olyan istenről beszélve, akinek hitre van szüksége, nem tettekre?
Sem szükséges, sem hasznos nem volt, hogy ezt elmondja; Szaulosz történetét senki sem ismerte jobban, mint ő maga, de a vadállati lábak és mancsok neszezésében valami változás történt a ketrec mögötti napsütésben, és fontos volt, hogy Szaulosz ne hallja meg.
Pantera tehát továbbra is hallatta a hangját:
– Felszabadítottad a hébereket a körülmetélés és a kőtáblás törvények kettős terhe alól, hogy szerethessék Rómát és a rómaiakat. Mégis amikor legutóbb Jeruzsálembe érkeztél, a zelóták esküvel kötelezték magukat, hogy nem esznek és nem isznak addig, amíg meg nem ölnek téged. Mekkora gyűlölet ébredt benned emiatt irántuk?
– Nem nagyobb, mint amennyire már eddig is gyűlöltem őket alantas és szőrszálhasogató bírálgatásaik miatt. – Szaulosz elmosolyodott. – Közeleg a kormányzó – mondta. – Azt hitted, nem hallom?
Azzal újrakezdte minden könnyedséget nélkülöző, körbeforgó táncát, de ezúttal lassabban, hogy amikor Florus megjelent két őrt álló katona között, nem hallott más hangot, mint Pantera ziháló lélegzését.