HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Pan­te­rát az ál­lat­kert hát­só ré­szé­be, egy jó­ko­ra, elöl nyi­tott ket­rec­hez vit­ték, aho­vá oda­tű­zött a nap, és egyet­len ol­dal­ról sem véd­te sem­mi.

Ed­dig min­den al­ka­lom­mal mé­lyen fek­vő, sö­tét, hi­deg he­lye­ken val­lat­ták, ahon­nan az em­be­ri szen­ve­dés nem ju­tott ki a nap­vi­lág­ra, ahol a fáj­da­lom és meg­aláz­ta­tás in­ti­mi­tá­sá­ban egye­dül a val­la­tói osz­toz­tak vele. Ez itt olyan nagy volt, hogy akár la­ko­mát is ren­dez­he­tett vol­na ben­ne, és nyit­va állt a fi­gye­lő vad­ál­la­tok előtt, az első nyílt seb­re váró le­gyek és a bá­mész­ko­dó rab­szol­gák előtt, akik vé­gig­néz­ték, amint a je­ru­zsá­le­mi hely­őr­ség hat meg­ter­mett ka­to­ná­ja le­rán­gat­ta róla a tu­ni­kát, majd oda­kö­töz­ték a kö­zé­pen álló cö­löp­höz, úgy, hogy két keze a feje fö­lött le­gyen, és a lába épp csak fé­lig tart­sa meg a sú­lyát.

A lába kö­rül a ke­mény­re dön­gölt föld fe­ke­tén fény­lett a be­ivó­dott sok vér­től. A tü­zet azon­ban még nem gyúj­tot­ták meg, még nem hoz­ták oda a szén­ser­pe­nyőt, amely­ben majd fel­he­ví­tik a va­sa­kat, hogy ki­éges­sék a sze­mét, vagy fáj­dal­mas ba­ráz­dá­kat húz­za­nak a tes­tén. Pan­tera erő­sen be­le­ka­pasz­ko­dott ebbe a fel­fe­de­zés­be, és nem eresz­tet­te el.

El­he­lyez­ték új po­zí­ci­ó­já­ban, és rög­zí­tet­ték a kö­te­le­it. Már most égő fáj­dal­mat ér­zett a ke­zé­ben. Lop­va, a szá­ján át vett egy le­ve­gőt, bent tar­tot­ta, és ki­pró­bál­ta, mennyi­re ne­héz a bor­dá­it meg­emel­ve át­en­ged­ni a le­ve­gőt a tü­de­jé­be, s az egész mek­ko­ra több­let­súlyt ter­hel a két kar­já­ra. Úgy gon­dol­ta, tud­na be­szél­ni, leg­alább­is gyors ne­ki­fu­tá­sok­kal, rész­le­tek­ben.

Az óri­á­sok, akik oda­kö­töz­ték, dol­guk vé­gez­té­vel hát­ra­lép­tek, hogy meg­szem­lél­jék mű­vü­ket. A hat kö­zül egy sem volt tel­je­sen fel­öl­töz­ve; mind­össze egy könnyen cse­rél­he­tő ágyék­kö­tő és öv volt raj­tuk, de az övük­be tűz­ve mind­egyik­nél ott volt a je­ru­zsá­le­mi hely­őr­ség ga­bo­na­ké­vé­je, amely ró­mai pol­gár vol­tuk­ra utalt.

Test­mé­re­tük, vö­rö­ses­sző­ke ha­juk arra val­lott, hogy Ca­e­sar hí­res né­met­al­föl­di test­őre­i­nek, a mí­to­szok és le­gen­dák hő­se­i­nek, a nagy né­met tör­zsek fi­a­i­nak a fiai, akik két­szer ak­ko­rák vol­tak, mint min­den más em­ber, és a hü­lye­sé­gig hű­sé­ge­sek. Egyi­kük sem ju­tott el ad­dig, hogy tisz­ti ran­got kap­jon; arra szü­let­tek, és arra ké­pez­ték ki őket, hogy pa­ran­cso­kat tel­je­sít­se­nek.

– Én is ró­mai pol­gár va­gyok, mint ti – szó­lalt meg Pan­tera nagy becs­ben tar­tott le­ve­gő­jé­vel. – Nem jo­gos, hogy ezt te­szi­tek ve­lem. – La­ti­nul be­szélt, a sze­ná­tus ki­ej­té­se sze­rint, amely az ilyen em­be­rek­nek, mint ezek itt, pa­ran­cso­kat osz­to­gat.

A ka­to­nák el­bi­zony­ta­la­nod­tak. Sor­ra be­le­né­zett mind­egyi­kük nyug­ta­lan sze­mé­be, és foly­tat­ta:

– Ha el­men­né­tek Flo­rus kor­mány­zó­hoz, és el­ma­gya­ráz­ná­tok neki a kö­rül­mé­nye­ket, szá­mít­hat­ná­tok a csá­szár jó­in­du­la­tá­ra, ami­kor majd ki­vizs­gál­ja az ügyet. Úgy vé­lem, ez nem mond el­lent a pa­rancs­nak, amit kap­ta­tok.

Egyi­kük sem ütöt­te meg, hogy el­hall­gat­tas­sa; ez már jó kez­det volt. Pan­tera le­né­zett a kis ku­pac­ban álló, össze­haj­to­ga­tott vá­szon­ne­mű­re, ami a tu­ni­ká­ja volt. A re­dők kö­zött ott lát­ta a tür­kiz­kék gyű­rűt; ezek be­csü­le­tes em­be­rek vol­tak, nem lop­tak a fog­lyok­tól.

Újra pró­bál­ko­zott.

– Lát­já­tok, hogy a csá­szár gyű­rű­jét vi­se­lem. Tud­no­tok kell, hogy a gyű­rű va­ló­di. Mi kár szár­maz­hat ab­ból, ha a kor­mány­zó tu­do­má­sá­ra hoz­zá­tok az ügye­met?

Egyi­kük ki­sebb volt a töb­bi­nél, ám­bár ró­mai fo­gal­mak sze­rint így is ép­pen elég meg­ter­mett. Bó­lin­tott, ol­dalt san­dí­tott, hogy egyik tár­sa sem akar­ja-e fel­tar­tóz­tat­ni, majd ki­hát­rált az aj­tón.

Már el­ment – re­mél­he­tő­leg már el­ment –, mire Szau­losz meg­jött, mert Szau­losz pil­la­na­tok­kal az ő tá­vo­zá­sa után ér­ke­zett. A ma­ra­dék öt em­ber tá­vo­labb­ra lép­ve egy vo­nal­ban fel­so­ra­ko­zott, mint­egy sa­ját tes­tük­ből ké­pez­ve fa­lat a ket­rec előtt, bi­zo­nyos fokú in­ti­mi­tást biz­to­sít­va az oda­bent lé­vők­nek.

Szau­losz át­öl­tö­zött. Tú­lon­túl finnyás lé­vén ho­mok­szí­nű se­lye­möl­tö­zé­két a rab­szol­gák dísz­te­len vá­szon­tu­ni­ká­já­ra cse­rél­te, amely­ből ki­mos­ták a régi vér­fol­to­kat, így csak az is­mer­het­te fel a fog­lal­ko­zá­sá­ra uta­ló egyen­ru­hát, aki már lá­tott ink­vi­zí­to­ro­kat mun­ka köz­ben. Övet is vi­selt, ben­ne két kés­sel és egy ólom­súllyal, ame­lyet le­ke­re­kí­tet­tek, hogy épp el­fér­jen egy te­nyér­ben. Pan­tera gyom­ra fel­for­dult az em­lék­től.

Szau­losz mo­so­lyog­va emel­te föl a súlyt, és egyik ke­zé­ből át­gu­rí­tot­ta a má­sik­ba.

– Ké­nyel­me­sen állsz?

– Nem.

– De én biz­tos va­gyok ben­ne, ké­sőbb úgy fogsz vissza­em­lé­kez­ni, hogy ez ah­hoz ké­pest mi­lyen ké­nyel­mes volt. Vár­ni fo­god a ha­lált. Ami per­sze sok­kal ké­sőbb fog be­kö­vet­kez­ni, mint sze­ret­néd, de min­den­kép­pen el­jön.

Szau­losz be­széd köz­ben la­zán kör­be­for­dult, mint egy tán­cos, aki be­me­le­gí­tést vé­gez. A moz­du­lat vé­gé­re érve ólom­tól ne­héz ök­lé­vel has­ba vág­ta Pan­te­rát, épp ott, ahol a has ideg­köz­pont­ja van.

Volt egy­faj­ta fi­gyel­mez­te­tés eb­ben a nem ele­gáns ütés­ben, és Pan­tera nem hagy­ta, hogy a lába el­vál­jon a ta­laj­tól. Ab­ban az ök­len­de­zős, émely­gős, kék-fe­ke­te csil­la­go­kat szó­ró gyöt­re­lem­ben – mi­köz­ben le­ve­gő után kap­ko­dott, és hal­lot­ta a kín­jai nyo­mán a lába alatt a föld­re loccsa­nó há­nyás hang­ját – ez volt az ő győ­zel­me.

Re­kesz­iz­má­ban eny­hült a fáj­da­lom. Si­ke­rült le­ve­gőt ven­nie, s most kincs­ként őriz­te, óvta a tü­de­jé­ben, noha a jó­zan esze azt súg­ta, hogy ne lé­le­gez­zen to­vább, en­ged­je ma­gát be­le­csúsz­ni a sö­tét­ség­be.

Föl­emel­te a fe­jét. Szau­losz mo­soly­gott, fog­so­ra fe­hé­ren vil­lo­gott a va­kí­tó nap­fény­ben.

– Na­gyon jó. Lá­tom, val­lat­tak Bri­tan­ni­á­ban, úgy­hogy szá­mod­ra eb­ben nincs sem­mi új. Kész gyö­nyö­rű­ség olyas­va­la­ki­vel dol­goz­ni, aki érti azt, ami tör­té­nik. Ré­geb­ben oly­kor-oly­kor el­en­ged­tünk em­be­re­ket, hogy be­sú­gók­ká vál­ja­nak, de mi­vel nem vol­tak haj­lan­dók je­len­te­ni, új­ból el kel­lett fog­nunk őket – na, ők vol­tak olya­nok, mint te. De ke­ve­sen vol­tak, és elég ha­mar le­áll­tunk ez­zel a do­log­gal, mert nyil­ván­va­ló volt, hogy ha­zud­nak. Ezek után az em­be­rek már csak egy­szer jöt­tek ide, mert in­nen már a nagy­macs­kák ele­de­le­ként men­tek el.

– Itt dol­goz­tál? Ezen a he­lyen?

– Ca­li­gu­la, majd utá­na Cla­u­di­us ide­jé­ben vol­tam itt. Se­ne­ca kül­dött, hogy ver­jem le a Ga­li­le­ai hely­tar­tói ál­tal ve­ze­tett hé­ber lá­za­dá­so­kat. Ana­ni­ás fő­pap alatt tet­tek meg fő­ink­vi­zí­tor­nak; az idő­seb­bik, nem a mos­ta­ni gyá­va idi­ó­ta alatt. Úgy gon­dol­tuk, hogy a szen­ve­dés és a ki­vég­zé­sek ele­gen­dők lesz­nek.

– És ami­kor rá­jöt­te­tek, hogy nem, ki­hasz­nál­tá­tok a Ga­li­le­ai ha­lá­lát, és meg­tet­te­tek az új val­lá­so­tok sa­rok­kö­vé­nek, egy olyan is­ten­ről be­szél­ve, aki­nek hit­re van szük­sé­ge, nem tet­tek­re?

Sem szük­sé­ges, sem hasz­nos nem volt, hogy ezt el­mond­ja; Szau­losz tör­té­ne­tét sen­ki sem is­mer­te job­ban, mint ő maga, de a vad­ál­la­ti lá­bak és man­csok ne­sze­zé­sé­ben va­la­mi vál­to­zás tör­tént a ket­rec mö­göt­ti nap­sü­tés­ben, és fon­tos volt, hogy Szau­losz ne hall­ja meg.

Pan­tera te­hát to­vább­ra is hal­lat­ta a hang­ját:

– Fel­sza­ba­dí­tot­tad a hé­be­re­ket a kö­rül­me­té­lés és a kő­táb­lás tör­vé­nyek ket­tős ter­he alól, hogy sze­ret­hes­sék Ró­mát és a ró­ma­i­a­kat. Még­is ami­kor leg­utóbb Je­ru­zsá­lem­be ér­kez­tél, a ze­ló­ták es­kü­vel kö­te­lez­ték ma­gu­kat, hogy nem esz­nek és nem isz­nak ad­dig, amíg meg nem öl­nek té­ged. Mek­ko­ra gyű­lö­let éb­redt ben­ned emi­att irán­tuk?

– Nem na­gyobb, mint amennyi­re már ed­dig is gyű­löl­tem őket alan­tas és szőr­szál­ha­so­ga­tó bí­rál­ga­tá­sa­ik mi­att. – Szau­losz el­mo­so­lyo­dott. – Kö­ze­leg a kor­mány­zó – mond­ta. – Azt hit­ted, nem hal­lom?

Az­zal új­ra­kezd­te min­den könnyed­sé­get nél­kü­lö­ző, kör­be­for­gó tán­cát, de ez­út­tal las­sab­ban, hogy ami­kor Flo­rus meg­je­lent két őrt álló ka­to­na kö­zött, nem hal­lott más han­got, mint Pan­tera zi­há­ló lé­leg­zé­sét.