HUSZONKETTEDIK FEJEZET

– Sze­rel­mes vagy belé? – kér­dez­te Kle­o­pát­ra a me­den­ce túl­só vé­gé­ből. A pa­lo­tá­ban min­den jel sze­rint min­den­ki aludt. A leg­al­só szin­ten lévő für­dő­me­den­cék kö­rül halk lép­tű rab­szol­gák jöt­tek-men­tek tö­rül­kö­zők­kel és tál­kák­kal, ame­lyek­ből il­la­tos só­kat hin­tet­tek a víz­be. Hy­pa­tia egy ró­zsa­il­la­tú gőzt árasz­tó bol­to­za­tos mé­lye­dés­ben fe­küdt, las­san­ként ki­pi­ro­sod­va egy mo­za­ik­ból ki­ra­kott far­kas te­kin­te­té­től. A far­kas Nagy He­ró­des­től ma­radt itt, aki az ősei közé szá­mol­ta Ro­mu­lust és Re­must. A far­kas­anyá­nak egy egész nép­nek ele­gen­dő teje volt. Iker­fi­ai, fél­ve any­juk fo­ga­i­tól, hú­zó­doz­ni lát­szot­tak.

Hy­pa­tia le­bo­csá­tot­ta a te­kin­te­tét, és át­né­zett a me­den­ce túl­só fe­lé­be.

– Kibe? – ki­ál­tot­ta.

Kle­o­pát­ra mind­két kö­nyö­ké­vel a me­den­ce kék­kel ere­zett már­vány­pe­re­mé­re tá­masz­kod­va fe­küdt a víz­ben. Fe­ke­te haja kör­ben az ar­cá­ra ta­padt. Sze­me vissza­tük­röz­te a víz szí­nét: zöld­jé­be itt-ott kék pon­tok ve­gyül­tek.

– Abba a fér­fi­ba, aki­vel ma dél­után a si­ká­tor­ban ta­lál­koz­tál. Aki­nek a jobb sze­me fö­lött seb­hely van. Sze­rel­mes vagy belé?

Kle­o­pát­rá­nak nem lett vol­na sza­bad lát­nia a fér­fit. Hy­pa­tia már nyi­tot­ta a szá­ját, hogy vá­la­szol­jon, de az­tán meg­gon­dol­ta ma­gát, és mást mon­dott, mint ami­re ké­szült.

– Sze­re­tem, mint egy fi­vért, de se­hogy más­ként.

– Ő sze­ret té­ged?

– Nem hin­ném. – Hy­pa­tia be­dug­ta az ar­cát a víz alá, majd csu­rom vi­ze­sen ki­emel­te. El­du­gult a füle. Ami­kor meg­ráz­ta a fe­jét, a haja ned­ves kö­te­lek­ként csap­kod­ta vol­na a vál­lát. – Egy Han­nah nevű ale­xand­ri­ai gyó­gyí­tó nőbe sze­rel­mes. Azon az éj­sza­kán fo­gant tőle gyer­me­ket, ami­kor Ró­má­ban tűz pusz­tí­tott. Más­nap fel­tet­te őt a Mo­ná­ba, a Bri­tan­ni­á­tól nyu­gat­ra fek­vő ál­mo­dók szi­ge­te felé in­du­ló ha­jó­ra. Az­óta is bán­kó­dik utá­na. Ahogy mind­annyi­an.

– Te is is­mer­ted őt?

– Olyan idős ko­rom óta is­me­rem őt, mint most te vagy.

– Saj­ná­lom.

– Én is.

Tö­ré­keny csend eresz­ke­dett kö­zé­jük, mi­alatt Hy­pa­tia me­re­ven bá­mul­ta a víz­tü­kör re­me­gő fod­ro­zó­dá­sát, ahol az ab­la­ko­kon át be­ára­dó nap­fény ta­lál­ko­zott sa­ját tü­kör­ké­pé­vel, és ol­vasz­tott arannyá vál­toz­tat­ta a vi­zet.

Arra volt jó ez a mód­szer, hogy ne hagy­ja el­ka­lan­doz­ni a gon­do­la­ta­it. Ak­kor ta­nul­ta, ami­kor ti­zen­négy éve­sen egy több­ágú gyer­tya előtt ült Ízisz temp­lo­má­ban, és a li­be­gő lán­go­kat szá­mol­ta. Úgy-ahogy si­ke­rült is; ki­lenc-tíz lé­leg­zet­vé­tel­nyi idő alatt szin­te min­den fi­gyel­mét ké­pes volt a víz­tü­kör vál­to­zó tex­tú­rá­já­nak szen­tel­ni, és a szo­kott­nál nem több fi­gyel­met for­dí­ta­ni an­nak a nő­nek az em­lé­ké­re, aki el­vo­nult a biz­ton­sá­got nyúj­tó Mo­ná­ra.

A me­den­ce túl­só vé­gé­ben Kle­o­pát­ra ki­csit fél­ve, óva­to­san ki­en­ged­te a le­ve­gőt.

– Mi az? – kér­dez­te Hy­pa­tia; a hang­ja éle­seb­ben szólt, mint amennyi­re szán­dé­ká­ban állt.

– Ez az ál­mom.

– Az az ál­mod, hogy egy me­leg víz­zel teli me­den­cé­ben vagy egy nő­vel együtt, aki még min­dig a múlt­ját gyá­szol­ja? – Még ez is éle­sebb­re si­ke­rült, mint ami­lyen­nek Hy­pa­tia szán­ta. Vi­zet zú­dí­tott az ar­cá­ra; túl for­ró­nak érez­te, s hir­te­len meg­un­do­ro­dott tőle.

A gőz­fel­hőn át Kle­o­pát­rá­ra né­zett, és lát­ta, hogy a lány az aj­kát ha­rap­dál­va le­bá­mul a víz­re. Könnyen le­het, hogy sírt.

– Nem – fe­lel­te alig hall­ha­tó­an Kle­o­pát­ra. – Az az ál­mom, hogy együtt va­gyok ve­led… így.

– Hogy?

– Dü­hö­sen. Dü­hös vagy rám, pe­dig nem csi­nál­tam sem­mit. Csak kér­dez­tem va­la­mit. És az a fér­fi itt van; az, aki­ről azt gon­do­lod, hogy nem sze­ret té­ged. Az ár­nyék, aki ve­szélyt hoz rá. Ő az, ami el­in­dít­ja az egé­szet.

Az ár­nyék, aki ve­szélyt hoz a fér­fi­ra. Hy­pa­tia tor­ka össze­szo­rult, és en­nek sem­mi köze nem volt sem a gőz­höz, sem a ró­zsa­il­lat­hoz. A csend úgy szállt le rá, mint va­la­mi bu­bo­rék, mely­ben nem hal­lott mást, csak a vére zu­bo­gá­sát a fü­lé­ben, és a sa­ját, év­ti­ze­dek­kel ko­ráb­bi hang­ját, mi­dőn a temp­lom fél­ho­má­lyá­ban ült egy nő előtt, aki meg­ré­mí­tet­te az­zal, amit mon­dott. Az egész az ár­nyék­kal kez­dő­dik, amely a ve­szély kí­sé­rő­je. Ő a kez­det.

Az­óta el­fe­lej­tet­te azt a ré­mü­le­tet; az első ál­mot, azt, mi­kor elő­ször be­szélt róla, a szan­tál­fa, a töm­jén, a szá­rí­tott ka­kukk­fű ágacs­ká­i­nak füst­jét. Más il­la­tok kö­zött fek­ve egy egész élet ál­mai ke­rül­tek el­len­áll­ha­tat­la­nul éles meg­vi­lá­gí­tás­ba.

Utat tört ma­gá­nak a lom­ha ví­zen át a le­be­gő szi­vacs­tar­tó tál­kák, nyí­ló ví­zi­li­li­o­mok, kéz­be il­lő­re meg­fa­ra­gott hab­kö­vek kö­zött, míg­nem Kle­o­pát­ra elé érve meg­állt, olyan kö­zel hoz­zá, hogy a ró­zsa­víz és a roz­ma­ring il­la­tán ke­resz­tül is érez­te a könnyei sós il­la­tát, s a gőz­fel­hő mö­gött meg­lát­ta vér­eres sze­mét.

Fél­re­tol­ta sa­ját ret­te­gé­sét, és ez­út­tal óva­to­san meg­kér­dez­te:

– Er­ről az ál­mod­ról be­szél­tél? Ez volt az, ami meg­ijesz­tett?

– Igen.

– Ál­mod­ban azért félsz, mert én dü­hös va­gyok?

– Igen… Nem. Nem csak azért. Az em­be­rek min­dig dü­hö­sek rám, nem er­ről van szó. Ar­ról, hogy nem aka­rom, hogy meg­halj. Te vagy Pan­tera, vagy én, vagy a nagy­né­ném, vagy a töb­bi fér­fi, akik­nek az ar­cát még nem lát­tam.

Kle­o­pát­ra la­pos mel­lé­hez húz­va át­ölel­te tér­de­it, és kap­kod­va, szag­ga­tot­tan vet­te a le­ve­gőt.

– Ál­mod­ban meg­ha­lok? – kér­dez­te Hy­pa­tia. – Pan­tera meg­hal?

– Nem tu­dom. Vál­to­zó. Min­den al­ka­lom­mal más… – Kle­o­pát­ra úgy me­redt a víz­re, mint­ha az mind­járt szét­vál­na, és meg­mu­tat­ná a múl­tat vagy a jö­vőt. – Ami­kor föl­éb­re­dek, úgy meg va­gyok ré­mül­ve, hogy so­ha­sem em­lék­szem pon­to­san, mi tör­tént; hogy mi­lyen sor­rend­ben tör­tén­tek a dol­gok, vagy hogy ki halt meg, hol és ho­gyan. Csak fek­szem az ágy­ban, és azon eről­kö­döm, hogy ne kezd­jek si­kol­toz­ni. De Pan­tera – így hív­ják? A Le­o­párd – ez il­lik hoz­zá. Ő min­dig ott van, és az­u­tán meg­jön Szau­losz és Ik­sah­ra meg te is, és ara­nyat lá­tok meg vért, fáj­dal­mat és ha­lált… Ren­ge­teg ha­lált; néha te halsz meg, néha ő, néha én és Be­re­ni­ké néni meg más fér­fi­ak, aki­ket még nem is­me­rek, és a leg­rosszabb az egész­ben, hogy egyik­ben sem va­gyok biz­tos; min­den ho­má­lyos és za­va­ros, és nem aka­rom, hogy va­ló­ság le­gyen.

De ez itt, most… ez va­ló­sá­gos, és min­dig így kez­dő­dik. A szag is ugyan­az, és te… – Kle­o­pát­ra tág­ra nyílt sze­me za­va­ros in­du­la­tok­ról és szen­ve­dé­lyek­ről árul­ko­dott. – Te egé­szen más vagy, mint itt min­den­ki. Míg a töb­bi­e­ket csak ho­má­lyo­san lá­tom, ró­lad min­dig tu­dom, hogy ki vagy, hol vagy. Lát­ta­lak, ami­kor elő­ször meg­ér­kez­tél a pa­lo­tá­ba, Be­re­ni­ké né­ni­hez. Már ak­kor tud­tam, hogy te vagy az. – Le­né­zett a víz­be, oda, ahol két ke­zét egy­más­ba kul­csol­va tar­tot­ta. Ki­fo­gyott a sza­vak­ból, vagy nem akart több­re em­lé­kez­ni ab­ból az első ta­lál­ko­zás­ból.

A be­ál­lott csend­ben Hy­pa­tia is meg tu­dott szó­lal­ni.

– Arany és vér? – Küz­de­nie kel­lett, hogy a hang­ja nor­má­lis ma­rad­jon. – Azt mond­tad, arany és vér. Mind­ket­tő sze­re­pel az ál­mod­ban?

– Igen. A vér egy akasz­tott em­ber­ből fo­lyik. Pan­te­rá­ból, azt hi­szem, de előbb jön az arany; ren­ge­teg, annyi, mint az a nyolc ta­len­tum, amit Ju­szaf ben Matthias adott teg­nap este a ki­rály­nak, de még an­nál is több. És ké­sőbb tö­me­gé­vel jön­nek az em­be­rek, or­dí­ta­nak, si­kol­toz­nak, és utá­na hi­deg lesz és sö­tét, épp az arany el­len­té­te, de az is tele van ha­lál­lal. – Kle­o­pát­ra sze­me fo­ko­za­to­san el­ke­re­ke­dett. – Te is lá­tod az ál­mo­mat?

– Ne­kem is… volt ilyen. – Hy­pa­tia el­hú­zó­dott a lány­tól, hogy a szív­do­bo­gá­sa ne kelt­hes­sen hul­lá­mo­kat a víz­ben. – Ha újabb rész­le­tek­re em­lé­kez­nél vissza az ál­mod­ból, el­mon­dod ne­kem?

– El­mon­dom – bó­lin­tott Kle­o­pát­ra.

Hy­pa­tia ki­szállt a me­den­cé­ből, a szé­lé­hez ülve meg­tö­röl­kö­zött. Kle­o­pát­ra egy­szer csak ki­ha­jolt hoz­zá, és meg­érin­tet­te a kar­ját.

– Ha Szau­losz mind­ket­tőnk ál­má­ban sze­re­pel, ak­kor nem kel­le­ne meg­pró­bál­nunk ki­de­rí­te­ni, hogy mit csi­nál?

– Szau­losz túl ve­szé­lyes ah­hoz, hogy olya­nok, mint te vagy én, kém­ked­je­nek utá­na.

– Még ak­kor is, ha tu­dok egy mód­szert, ami­vel úgy tud­nánk csi­nál­ni, hogy ne lás­son meg?

– Kle­o­pát­ra… – Hy­pa­tia szem­be­for­dult a lánnyal. – Szau­losz meg­fi­gye­lé­se is sze­re­pel az ál­mod­ban?

– Nem, de épp most uta­sí­tot­ta Flo­rus kor­mány­zót, hogy ve­gye be a kí­sé­re­té­be. A rab­szol­gák be­szél­ték egy­más kö­zött, de szír nyel­ven, és mos­ta­ná­ig tar­tott, míg meg­fej­tet­tem. Flo­rus al­szik. El­küld­tek egy em­bert, hogy éb­ressze föl, és se­gít­sen neki fel­öl­töz­ni. Szau­losz még nem lesz ott, úgy­hogy van időnk fel­ké­szül­ni.

Hy­pa­tia meg­fog­ta a lány mind­két ke­zét. Az uj­jak még meg­őriz­tek va­la­mennyit a régi, pár­nás gye­rek­kéz érin­té­sé­ből, de már érez­ni le­he­tett raj­tuk a kar­csú női uj­jak ere­jét. Az ujj­be­gyek rán­co­sak vol­tak a víz­től és a gőz­től. Hy­pa­tia meg­for­dí­tot­ta az egyik ke­zet. A te­nyér­ben két vo­nal met­szet­te egy­mást a ne­gye­dik ujj alatt.

Egy per­cig ta­nul­má­nyoz­ta a lány te­nye­rét, majd rá­haj­tot­ta az uj­ja­it, el­rejt­ve ve­lük a jö­vőt.

– Most fi­gyelj rám, mert ez fon­tos. Ha Szau­losz raj­ta­kap, hogy kém­kedsz utá­na, meg­öl. Nem nyíl­tan, de olyas­fé­le bal­eset fog érni, mint teg­nap éj­jel kis hí­ján a si­va­tag­ban, csak ab­ban te fogsz meg­hal­ni, nem­csak a lo­vad.

– Tu­dom. – Kle­o­pát­ra haja vas­tag, vi­zes kö­te­gek­ben csün­gött a vál­lá­ra. Az arca vö­rös volt a me­leg­től, és szo­kat­la­nul ko­moly. – Az­óta fi­gyel­tem Szau­loszt, ami­óta ide jött, két hó­nap­pal ko­ráb­ban, mint te; tisz­tá­ban va­gyok a koc­ká­za­tok­kal. De a fél éle­te­met eb­ben a pa­lo­tá­ban él­tem le. A déd­nagy­apám épít­tet­te, aki a fa­lak kö­zöt­ti üres he­lye­ken fo­lyo­só­kat és át­já­ró­kat ala­kí­tott ki, ahon­nan az ügy­nö­kei ki­hall­gat­hat­ták a pa­lo­ta összes szo­bá­já­ban fo­lyó be­szél­ge­té­se­ket. Mind­egyi­ket is­me­rem. Es­kü­szöm, nem fog­ja tud­ni, hogy ott va­gyunk.

– Mu­tasd meg ne­kem az alag­utat. Egye­dül fo­gok men­ni.

– Nem. – Kle­o­pát­ra le­vett egy má­sik tö­rül­kö­zőt az osz­lop­ba hal­mo­zot­tak te­te­jé­ről. – Meg­mu­ta­tom, hol van a le­hall­ga­tó he­lyi­ség. Tel­je­sen biz­ton­sá­gos. Majd meg­lá­tod, ha oda­érünk.