ELSŐ FEJEZET

– Cé­zá­rea, a Ke­let gyöngy­sze­me. Tap­lós do­boz, csak a szik­rá­ra vár. Pan­tera fél nap óta most elő­ször szó­lalt meg. A hang­ja szá­raz volt, mint a si­va­tag ho­mok­ja.

– Szau­losz ott van – foly­tat­ta. – Ér­zi­tek a sza­gát? A ve­szélyt, amely ott ólál­ko­dik kö­rü­löt­te?

Mer­gus kö­ze­lebb ösz­tö­kél­te a lo­vát, ahol úgy be­szél­get­het­nek, hogy a hang­juk nem hal­lat­szik el messzi­re. Még most sem tu­dott be­tel­ni vele, hogy egy­ál­ta­lán itt van­nak, itt a si­va­tag­ban, fél­na­pi lo­vag­lás­ra Cé­zá­re­á­tól ke­let­re. Ami­kor az üze­net­vi­vő ma­da­rak meg­hoz­ták a hírt a csá­szár ró­mai ga­lamb­há­zá­ba, hogy az ül­dö­zött vad útra kelt, Szau­losz vég­re oda­hagy­ta ber­ber föl­di bú­vó­he­lyét, Mer­gus rög­tön, még az­nap éj­jel ha­jó­ra akart száll­ni, hogy a nyo­má­ba ered­jen. De Pan­tera ak­kor azt mond­ta, vár­ni­uk kell, és köz­ben fi­gyel­ni, és hogy még bi­zo­nyos dol­gok­ról ér­te­sül­ni­ük kell. Tud­nia kell, hogy ül­dözzük őt. Ha úgy gon­dol­ja, hogy túl­sá­go­san a sar­ká­ban va­gyunk, ak­kor ké­pes és az or­runk­nál fog­va ve­zet ben­nün­ket. Vár­junk, amíg be­bú­jik a vac­ká­ba. Ha meg­áll, ar­ról hal­la­ni fo­gunk.

Így az­tán haj­na­lon­ta fi­gyel­ték a ga­lamb­há­za­kat, és mint a gyer­me­kek az aján­dé­kot, vár­ták az új rejt­je­les üze­ne­tet.

Aki­re va­dá­szol, meg­ér­ke­zett Ma­u­ri­tá­ni­á­ba. Rög­tön to­vább is ment. Most Ale­xand­ri­á­ban van, ki­rály­hoz illő aján­dé­ko­kat vá­sá­rol.

– Hon­nan van pén­ze? – kér­dez­te ak­kor Mer­gus.

– Ma is van­nak még hí­vei – vá­la­szol­ta Pan­tera. – Nem sok, de elég. Fér­fi­ak, akik meg­ta­gad­ták őt és az is­te­nét, és rej­tek­hely­re vo­nul­tak, így most meg­te­he­tik ezt érte. Nem fog meg­áll­ni Ale­xand­ri­á­ban. Ke­let felé tart.

Az­u­tán újra jöt­tek az üze­ne­tek. Ha­jó­ra szállt, Jú­de­á­ba vagy ta­lán Szí­ri­á­ba. Cé­zá­re­á­ban, Ke­let gyöngy­sze­mé­ben van.

Egy­szer csak nem jött több üze­net. Ta­lán mert nem volt több moz­gás.

– Ő Cé­zá­rea ki­rá­lyá­nak az uno­ka­fi­vé­re – mond­ta an­nak ide­jén Pan­tera. – Ha va­la­hol, hát ott fog meg­pi­hen­ni és erőt gyűj­te­ni.

– Csap­da lesz – vá­la­szol­ta erre Mer­gus. – Nem me­he­tünk oda.

– Csap­da – bó­lin­tott Pan­tera. – Oda kell men­nünk.

Hy­pa­tia a hal­dok­ló csá­szár­né mel­lől jött el, hogy tá­mo­gas­sa, és Mer­gus sze­rint Hy­pa­tia volt a leg­gyö­nyö­rűbb és a leg­el­ér­he­tet­le­nebb nő a vi­lá­gon. Nem félt tőle, de annyi­ra tisz­tel­te, hogy az már majd­nem fé­le­lem volt. Ez­zel együtt egé­szen ad­dig vi­tat­ko­zott mind­ket­tő­jük­kel, amíg a csá­szár pa­ran­csot nem adott, hogy men­je­nek oda, és ez­zel vé­get ve­tett min­den vi­tá­nak. A régi idők­ben egyes fér­fi­ak ta­lán vi­tá­ba száll­hat­tak Né­ró­val, de Se­ne­ca ku­darc­cal vég­ző­dött puccsa és az azt kö­ve­tő vér­für­dő óta sen­ki sem mer­te meg­ten­ni.

Így esett, hogy most itt lo­va­gol­tak a si­va­tag­ban a Ke­let gyöngy­sze­me felé, meg­előz­ve egy kö­ze­lebb­ről meg nem ha­tá­ro­zott, ámde jól fel­fegy­ver­zett te­ve­ka­ra­vánt, és Pan­tera ki­je­lent­het­te, hogy a szél el­hoz­ta hoz­zá Szau­losz sza­gát, ami szin­te biz­tos, hogy nem volt igaz.

– Én itt csak ak­kor érez­ném meg a sza­gát, ha égett ho­mok­tól, ló­ve­rí­ték­től és te­ve­húgy­tól bűz­le­ne – je­len­tet­te ki Mer­gus a lá­tó­ha­tárt kém­lel­ve. – De ha az éle­tem múl­na raj­ta, ak­kor is csak azt mon­da­nám, hogy több füs­töt ér­zek a le­ve­gő­ben, mint amennyit egy vá­ros tűz­he­lye­i­től vár­na az em­ber. Cé­zá­re­á­ban olyan gya­ko­ri­ak a lá­za­dá­sok, mint más vá­ro­sok­ban a kar­ne­vá­lok és is­te­nün­ne­pek, de eze­ket rend­sze­rint ké­sőbb tart­ják; ami­kor az ara­tás vé­gez­té­vel a fi­a­tal­ság kez­di el­un­ni ma­gát. Ak­kor hogy le­het, hogy még­is füs­töt lá­tok?

Mer­gus a tér­dé­vel irá­nyí­tot­ta a kan­cá­ját, hogy mind­két keze sza­bad ma­rad­jon az íja szá­má­ra. A lát­szat sze­rint azért fi­zet­ték, hogy vi­gyáz­zon har­minc­két vem­hes te­vé­re; egész va­gyont ka­pott a si­va­ta­gi sa­ká­lok pré­dá­já­nak szánt élő­ál­la­to­kért. Egye­lő­re épp két szik­lás me­re­dély kö­zött ro­ha­nó he­gyi pa­ta­kon kel­tek át, ahol Mer­gus vé­le­mé­nye sze­rint könnyen meg­tá­mad­hat­ták őket.

Te­kin­te­tét to­vább­ra is éles­re ál­lít­va, az íj ide­gé­re he­lye­zett egy nyíl­vesszőt, köz­ben be­en­ged­te a lá­tó­te­ré­be a tá­vo­li ho­ri­zon­tot, ahol a ho­mok­ren­ge­teg össze­ér az ég­gel, és mind­ket­tő a ten­ger­rel; és ame­lyen mint a nap egy fé­nyes szik­rá­ja, csil­lo­gott a vá­ros, Cé­zá­rea.

A haj­nalt kö­ve­tő­en nem sok­kal már meg­je­lent a lá­tó­ha­tá­ron, de Pan­te­rá­nak iga­za volt; itt, egy név­te­len pa­ta­kon át­ve­ze­tő jel­te­len úton, egy­na­pi lo­vag­lás­ra a vá­ros­tól, va­la­mi meg­vál­to­zott a le­ve­gő­ben. Mint­ha va­la­mi gyű­rő­dés ke­let­ke­zett vol­na ott, ahol a si­va­tag for­ró­sá­ga elő­ször ta­lál­ko­zott a ten­ger fe­lől ér­ke­ző hűs szel­lő­vel; és nem azt a bal­zsa­mos il­la­tot hoz­ta ma­gá­val, ame­lyet kel­lett vol­na, ha­nem a ve­szély és a ha­lál bal­jós elő­ér­ze­tét.

Mer­gus kan­cá­ja fel­nyi­ho­gott, a fü­lét he­gyez­te, és meg­újult buz­ga­lom­mal sza­po­ráz­ni kezd­te a lép­te­it. Mer­gus több­ször egy­más után be­lé­le­gez­te a meg­vál­to­zott le­ve­gőt…

– Úton­ál­lók!

Pan­te­rá­val egy­szer­re ki­ál­tot­tak fel. Mer­gus kan­cá­ja épp­oly jól is­mer­te a les­ből tá­ma­dó el­len­ség fe­nye­ge­té­sét, mint ő maga; együtt jöt­tek Ró­má­ból, és an­nak előt­te Bri­tan­nia po­ko­li er­de­i­ből, ahol min­den má­so­dik fa mö­gött ki­fes­tett arcú har­co­sok rej­tőz­tek. Még el sem ki­ál­tot­ta a pa­ran­csot, a ló már ol­da­laz­va úszott ki­fe­lé a ve­szé­lyes pa­tak­ból az észa­ki par­ton emel­ke­dő szik­la­fal egy ha­sa­dé­ka felé.

Egy nyíl­vessző fú­ró­dott a föld­be ott, ahol az imént állt. Egy má­so­dik a szik­la­fa­lat ta­lál­ta el, amely mö­gött vé­del­met lelt, és a kő­ris­fá­ból ké­szült nyíl­vessző da­rab­jai sú­rol­ták az ar­cát. Elöl va­la­ki né­hány­szor fel­üvöl­tött, az­tán meg­halt. A fris­sen ki­on­tott vér bűze szét­áradt a nap­pa­li hő­ség­től szá­raz le­ve­gő­ben. Ár­nyak moz­dul­tak itt-ott. Mer­gus meg­cé­loz­ta az egyi­ket. Hal­lot­ta, amint egy test a föld­re zu­han, majd egy má­sik is, de fo­gal­ma sem volt róla, ki halt meg, csak annyit tu­dott, hogy nem ő.

– Se­bas­tos?

Mer­gus a te­ve­haj­csá­rok kö­zött hasz­nált gö­rög ne­vén szó­lí­tot­ta Pan­te­rát. Nem ka­pott vá­laszt. Azon az egy négy­zet­mé­te­ren, ame­lyet be­lá­tott, öt újabb nyíl­vessző csa­pó­dott be. Egy nős­tény teve el­bő­dült, és mint egy ki­dön­tött fa, a ho­mok­ra zu­hant. A ka­ra­vánt ve­ze­tő há­rom fi­vér csak a ka­ra­ván ál­tal is­mert nyel­ven, fütty­szó­val osz­to­ga­tott pa­ran­cso­kat. A fér­fi­ak, úton­ál­lók és el­len­sé­ge­ik egy­aránt ki­ál­toz­ni kezd­tek. Az el­len­ség gö­rö­gül ki­ál­to­zott, nem ará­mi nyel­ven, te­hát nem a dél­re egy­na­pi lo­vag­lás­ra fek­vő Je­ru­zsá­lem­ből való hé­ber ze­ló­ták vol­tak, akik szent há­bo­rú­juk cél­já­ra akar­ták vol­na el­ra­bol­ni a te­vé­i­ket. Mer­gus én­jé­nek egyik ré­sze arra gon­dolt, hogy ez ké­sőbb hasz­nos le­het – már ha élet­ben ma­rad.

A szik­la­ha­sa­dék át­me­ne­ti­leg vé­del­met nyúj­tott szá­má­ra, de az első pil­la­na­tok ret­te­ne­te el­múl­tá­val könnyű cél­pont vált be­lő­le. Ve­rej­ték­ben für­dő test­tel csú­szott le a föld­re, jobb­ról a szik­la, bal­ról a lova ta­ka­rá­sá­ban. On­nan még két­szer lőtt, de sen­kit sem ta­lált el. Más­fél év óta gya­ko­rol­ta az íjá­sza­tot, és ki­elé­gí­tő­nek tar­tot­ta a tu­dá­sát, nem több­nek. A pen­ge volt az, ami­vel ösz­tö­nö­sen és a gya­kor­lat ré­vén jól tu­dott bán­ni.

A vál­lá­ra csúsz­tat­ta az íjat, az övé­ről le­ol­doz­ta gör­be pen­gé­jű ké­sét, a há­rom Sába-törzs­be­li fér­fi aján­dé­kát, akik a gond­ja­i­ra bíz­ták a te­vé­i­ket. Hosszabb volt, mint az evés­hez hasz­nált ké­sek, de rö­vi­debb a lo­vas­sá­gi kard­nál, a pen­gé­je szé­pen ki­dol­go­zott, két­élű, és az egyik éle men­tén eny­hén el­gör­bült. A sze­ren­cse vé­gett meg­csó­kol­ta a la­pos va­sat, és újra a ne­vet szi­szeg­te:

– Se­bas­tos!

– Itt va­gyok!

A pa­tak men­tén tíz-ti­zen­két ve­szé­lyes lé­pés­sel föl­jebb egy má­sik, az övé­vel pár­hu­za­mos ha­sa­dék nyílt a szik­lá­ban. Mer­gus, hogy el­ér­je, fel­má­szott a szik­la­fal la­pos te­te­jé­re, majd vil­lám­gyor­san oda­fu­tott, és le­eresz­ke­dett a ho­mok­ban ku­por­gó Pan­tera mel­lé, lova te­te­me mö­gött. Há­rom nyíl­vessző ta­lál­ta el a ló nya­kát és szü­gyét.

Pan­tera íjász fia volt; be­csu­kott szem­mel is ha­lá­los pon­tos­ság­gal tu­dott lőni. Hogy Mer­gust fe­dez­ze, föl­állt, lőtt, majd új­ból le­ku­po­ro­dott. Messzi­ről, ár­nyék ta­kar­ta bő­ré­vel, ha­já­val és sze­mé­vel, hosszú, bő fel­ső­ru­há­já­ban el­ment vol­na a Sába-törzs egyik tag­já­nak. De ami­kor a fo­lyók bar­na szí­nét idé­ző sze­mé­vel kér­dőn Mer­gus­ra pil­lan­tott, már is­mét ön­ma­ga volt: egy össze­tört­sé­gé­ből fel­épült, an­nak az em­ber­nek a tisz­ta­sá­gát su­gár­zó fér­fi, aki a ha­lál ré­vén járt, de nem adta meg ma­gát neki.

Ez a te­kin­tet ra­gad­ta meg Mer­gust an­nak ide­jén, két éve, Ró­má­ban, egy ál­lat­vá­sá­ron, aho­va a kém ép­pen vi­zet szál­lí­tott. Kül­ső­re egy kor­lá­tolt ér­tel­mű gaz­da­sá­gi ki­se­gí­tő mun­kás­nak néz­te vol­na – mind­ad­dig, amíg nem kér­de­zett tőle va­la­mit, és a kér­dé­sé­ben ben­ne volt a vá­lasz arra a na­gyobb hor­de­re­jű kér­dés­re, amely Mer­gus éle­té­ben irány­adó volt.

Mer­gus két tel­jes év­ti­ze­de szol­gál­ta a csá­szá­rát, mi­köz­ben egy­re fel­jebb lép­ke­dett a lé­gi­ók bel­ső rang­lét­rá­ján. A csá­szár azon­ban nem volt több egy tá­vo­li, min­dig vál­to­zó név­nél, amely előtt Ju­pi­ter­rel és a lé­gió zász­ló­i­val együtt reg­ge­len­te tisz­te­let­adás­ra fel­vo­nul­tak. Ami fon­tos lett vol­na, amit Mer­gus egész éle­té­ben ke­re­sett, de so­ha­sem ta­lált meg, egy em­ber, akit fenn­tar­tás nél­kül, szí­vét-lel­két be­le­ad­va, be­csü­let­tel, őszin­tén és öröm­mel kö­vet­he­tett vol­na.

Az­tán meg­ér­ke­zett Ró­má­ba, ahol köz­vet­le­nül a csá­szárt szol­gál­hat­ta, és ott, a tűz­vész elő­es­té­jén ta­lál­ko­zott Pan­te­rá­val. Ami­kor pe­dig el­hang­zott az a leg­el­ső kér­dés, majd meg­ér­ke­zett rá a vá­lasz, tud­ta, hogy eb­ben az em­ber­ben meg­ta­lál­ta mind­azt, amit ke­re­sett.

At­tól a perc­től fog­va fenn­tar­tás nél­kül, be­csü­let­tel, őszin­tén és öröm­mel kö­vet­te őt a tűz­vé­szen át, amely kis hí­ján el­pusz­tí­tot­ta Ró­mát, az­tán ki a vá­ros­ból, és most ide, a si­va­tag­ba, an­nak az em­ber­nek a nyo­má­ban, aki a tü­zet meg­gyúj­tot­ta.

Mind­ezt együtt csi­nál­ták vé­gig, és még élet­ben vol­tak; Mer­gus­nak nem állt szán­dé­ká­ban né­hány teve mi­att, si­va­ta­gi rab­lók ke­zé­től el­ve­szí­te­ni Pan­te­rát.

– Nem ma­rad­ha­tunk itt – mond­ta. – Át kell kel­nünk a pa­ta­kon. A túl­ol­da­lon van egy mé­lyebb szik­la­ha­sa­dék. Jobb­ra, az­tán meg bal­ra. In­du­lás!

Ki­ro­han­tak a pa­tak­hoz, majd át egy ha­sa­dé­kig, ahol egy ha­lott he­vert – az egyik úton­ál­ló tá­ma­dó­juk. Pan­tera fu­tás köz­ben há­rom nyi­lat lőtt ki, az utol­sót már ak­kor, ami­kor be­nyo­mult a ha­sa­dék­ba, szo­ro­san Mer­gus mel­lé. Több ha­lott is fe­küdt az úton, amer­re fu­tot­tak: a Sába-fi­vé­rek egyi­ke, két úton­ál­ló és há­rom ide­gen. Friss vér áz­tat­ta si­va­ta­gi ru­há­juk vi­rág­ként vi­rí­tott a ho­mo­kon.

Még egy teve pusz­tult el, az élet­ben ma­ra­dot­tak ré­mül­ten vág­tat­tak el a si­va­tag­ba. Sen­ki sem eredt utá­nuk. Sen­ki sem pró­bál­ta vissza­te­rel­ni őket.

– Nem a ka­ra­vánt akar­ták meg­tá­mad­ni – sut­tog­ta Mer­gus.

Har­minc­két vem­hes teve tíz­szer töb­bet ért, mint sok ló vagy fél­ezer juh. Ép­eszű em­ber nem öli meg őket, de azt sem hagy­ja, hogy páni fé­lel­mük­ben szét­szé­led­je­nek a hi­é­nák­kal teli pusz­ta­ság­ban.

Egy újabb teve múlt ki han­gos bő­gés kö­ze­pet­te. Mer­gus ki­kö­pött.

– Em­ber­va­dá­szok – mo­rog­ta. – Ül­döz­nek va­la­kit. Min­ket. – Ön­telt­ség volt azt fel­té­te­lez­ni, hogy a ka­ra­ván­ban sen­ki más nem ér meg annyi ezüs­töt, amennyit ezért a raj­ta­üté­sért fi­zet­ni kel­lett. De Mer­gus hit­te, hogy ez az igaz­ság.

Pan­tera szó­ra­ko­zot­tan bó­lin­tott. Te­kin­te­te az el­len­sé­ges si­va­tag­ra sze­ge­ző­dött.

Mer­gus le­nyel­te a kér­dést, amely már a nyel­ve he­gyén volt. Most sem­mi ér­tel­me nem lett vol­na meg­kér­dez­ni, hon­nan tud­hat­ta bár­ki is, hogy itt van­nak – és nem is lett vol­na biz­ton­sá­gos. A te­vék tu­laj­do­no­sai el­mond­ták, hogy a si­va­tag­ban ólál­ko­dó dzsin­nek meg­ér­tik a ki nem mon­dott gon­do­la­to­kat, és ké­pe­sek ala­kot adni azok­nak. Hogy el­ri­assza őket, Mer­gus a háta mö­gött a go­noszt el­űző je­let mu­tat­ta. Egy pil­la­nat­ra ki­dug­ta a fe­jét a szik­la pe­re­me mö­gül, hogy kö­rül­pil­lant­son, de egy nyíl­vessző vissza­ko­zás­ra kény­sze­rí­tet­te.

– Há­nyan van­nak? – Pan­tera úgy kér­dez­te ezt, mint­ha az új nyíl­vesszők árát tu­da­kol­ná, és nem is ér­de­kel­né, mi­lyen szám hang­zik majd el a vá­lasz­ban.

– Ki­lenc kü­lön­bö­ző hang – vá­la­szol­ta Mer­gus. – A nyíl­vesszők két­fé­le­kép­pen van­nak fel­tol­laz­va, de két íjász­nál több le­het kö­zöt­tük.

– Én is így gon­dol­tam: tu­cat­nyi­an kezd­ték, és ki­len­cen ma­rad­tak. Te­gyük fel, hogy tud­ják, kit ül­döz­nek. Ha úgy in­té­zem, hogy cél­ba tud­ja­nak ven­ni a nyi­la­ik­kal, ké­pes vol­nál han­go­san el­si­rat­ni?

Mer­gus szí­ve össze­szo­rult.

– Még­hoz­zá na­gyon han­go­san – fe­lel­te, és meg­pró­bált mo­so­lyog­ni.

Pan­tera keze, amely ed­dig a vál­lát fog­ta, el­en­ged­te, s a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban ő maga is el­tűnt. Ki­lőtt nyíl­vessző­i­vel meg­ölt va­la­ki­ket, a töb­bi­e­ket pe­dig – cél­pont­ként kí­nál­va fel ma­gát, ho­lott rej­tőz­köd­nie kel­lett vol­na – fel­dü­hí­tet­te. Mer­gus a ke­mény szik­la éles pe­re­mé­hez szo­rí­tot­ta a vál­lát, és be­lé­le­gez­te a vér­től, ve­rí­ték­től, ki­on­tott be­lek­től és sa­ját fé­lel­mé­től bűz­lő le­ve­gőt.

– Aaaaaaaa­ah! – A jaj­ki­ál­tás csep­pet sem il­lett Pan­te­rá­hoz, ha­csak nem ha­lá­los seb volt, amit ka­pott…

– El­ta­lál­tak?

– Nem. – Pan­tera bal kar­já­ból, ahol egy nyíl­vessző sú­rol­ta, vér­pa­tak csur­gott le­fe­lé. Erőt­le­nül ne­ki­dőlt a szik­lá­nak.

– Si­ras­sál – szólt. – Han­go­san.

– Meg­halt! Se­bas­tos meg­halt!

Mer­gus jaj­ve­szé­ke­lé­sé­től még a haj­nal­ban va­dá­szó sa­ká­lok is vissza­ri­ad­tak vol­na. Vé­gig­húz­ta a te­nye­rét Pan­tera kar­ján, és a vért rá­ken­te gör­be sá­bai kése pen­gé­jé­re, majd a szá­já­ra és az arca egyik fe­lé­re, mint­ha szí­ves­ség­ből el­vág­ta vol­na a test­vé­re tor­kát, hogy az­tán sze­rel­mes csók­kal bú­csút ve­gyen tőle.

A le­ve­gőt ök­löz­ve, mint aki fé­lig be­le­őrült a fáj­da­lom­ba, ki­ro­hant a pa­tak­ba. Idő­köz­ben ott, ahol ed­dig egy holt­test fe­küdt, most há­rom he­vert. Egy újabb ló hal­do­kolt, me­rev lá­ba­it az ég­nek emel­ve, sa­ját vé­ré­ben ful­do­kol­va. De a ha­lált egye­dül az íjá­szok osz­to­gat­ták; kö­zel­harc­ra ed­dig még nem ke­rült sor. Mer­gus a sze­mé­vel meg­ke­res­te a vo­na­lat, amed­dig a nyíl­vesszők el­ér­tek, s ami­kor meg­lá­tott egy ah­hoz ha­son­ló szik­la­ha­sa­dé­kot, amely­ből az imént ki­bújt, ri­kol­toz­va meg­ro­ha­moz­ta.

Őrült­nek tar­tot­ták, és az is volt, is­te­ni ol­ta­lom alatt álló őrült, mint egye­sek a csa­tá­ban, akik a biz­tos ha­lál­ba ro­han­va sem hal­tak meg. Egye­ne­sen a szí­vé­nek irá­nyí­tott nyíl­vessző he­gye felé ro­hant, és az íjat tar­tó fér­fi, hogy ne kell­jen el­rö­pí­te­nie a nyi­lát, óva­tos­sá­gát fél­re­dob­va há­tat for­dí­tott, és meg­pró­bál­ta ki­pré­sel­ni ma­gát a ha­sa­dék túl­só fe­lén. Mer­gus gör­be ké­sé­től halt meg, amely­nek pen­gé­je a bor­dák mel­lett be­csúsz­va el­ér­te a szí­ve lük­te­tő izom­cso­mó­ját.

Az ilyen bá­tor tet­tek szok­ták győ­ze­lem­re vin­ni a már vesz­tés­re álló csa­tá­kat. A Sába-fi­vé­rek kö­zül ket­tő még élt – Ib­ra­him és Ili­as. A ma­ra­dék tíz – ki­lenc – kí­sé­rő kö­zül nyolc még harc­ké­pes ál­la­pot­ban volt, és ezek kö­zül ket­ten vol­tak íj­jal fel­sze­rel­kez­ve. Együtt gá­zol­tak a pa­tak­ba, har­ci láz­ban égve, élet-ha­lál küz­de­lem­re ké­szen.

– Meg­bosszul­juk a test­vé­re­det, és a mi­én­ket!

Ib­ra­him sú­lyos keze épp ott eresz­ke­dett le Mer­gus vál­lá­ra, ahol nem­rég még Pan­tera te­nye­re volt. Nem ráz­ta le ma­gá­ról és nem árul­ta el, hogy Pan­tera nem volt a test­vé­re, még ke­vés­bé a sze­rel­me, ami­nek tar­tot­ták.

Ami­kor csat­la­koz­tak a te­ve­ka­ra­ván­hoz, Mer­gus és Pan­tera lát­szó­lag nem is­mer­ték egy­mást. Más-más na­pon jöt­tek, más nyel­vet be­szél­tek, más tör­té­ne­te­ket me­sél­tek a múlt­juk­ból. De épp elég kö­zös do­log tör­tént a múlt­juk­ban, hogy ter­mé­sze­tes­nek tűn­jék, hogy a Sába törzs ott­ho­ná­tól szá­mí­tott egy hó­na­pos úton ba­rát­ság szö­vő­dött kö­zöt­tük, így is lett, annyi­ra, hogy a fi­vé­rek ho­va­to­vább há­ló­tár­sak­nak kezd­ték ne­vez­ni őket, noha nem vol­tak biz­to­sak ben­ne, igaz-e ez vagy sem. Mer­gus fo­ga­dást kö­tött ma­gá­val, hogy Pan­tera mi­kor fog­ja hasz­nos­nak ítél­ni, ha a töb­bi­ek úgy íté­lik meg, hogy már át­lép­ték ezt a ha­tár­vo­na­lat.

A do­log még nem tör­tént meg, és az em­be­rek im­már ha­lott­nak tar­tot­ták Pan­te­rát. Mer­gus túl ké­sőn kezd­te fáj­lal­ni, hogy nem ju­tott eszé­be meg­kér­dez­ni Pan­te­rá­tól, mit akar majd csi­nál­ni eb­ben az új, élő­ha­lott ghúl alak­já­ban.

– Nyol­can ma­rad­tak el­le­nünk – lé­pett vissza a pa­tak vi­zé­be San­hef, a leg­ki­sebb, so­vá­nyan is csu­pa izom kí­sé­rő, akit ki­küld­tek kém­ked­ni. – Azon ta­na­kod­nak, hogy el­men­je­nek-e, vagy tá­mad­ja­nak meg itt ben­nün­ket. Nem ma­radt íjá­szuk. Mer­gus meg­öl­te az utol­sót.

– Ne­künk ket­tő is van. – Ib­ra­him mo­so­lya két­fe­lé ha­sí­tot­ta a sza­kál­lát.

En­ged­jük el­men­ni őket, mond­ta Mer­gus hű­vö­sen jó­zan el­mé­je. Hadd vi­gyék el Pan­tera ha­lál­hí­rét an­nak, aki fi­zet­te őket. Hi­szen ezért jöt­tek.

A meg­bom­lott el­mé­jű, akit ala­kí­ta­nia kel­lett, si­rat­ta a test­vé­rét, a ta­lán-de-még­sem sze­rel­mét, oda­füttyen­tet­te a lo­vát, fut­tá­ban fel­ült rá, le­akasz­tot­ta az íját, és kö­vet­te Ib­ra­hi­mot és Ili­ast a pa­tak­ban. A két meg­ma­radt íjász egyi­ke­ként a bal szár­nyon, a má­sik a job­bon ha­ladt. A töb­bi­ek, ha­tan, hosszú ké­se­i­ket elő­re­sze­gez­ve, vér­rel fes­tett pen­gé­ik­kel a le­ve­gőt ha­sít­va a me­net kö­ze­pét fog­lal­ták el. Nyol­can vol­tak nyolc el­len, ám míg ők bosszú­ra szom­jaz­tak, az el­len­ség csak az ezüs­töt akar­ta meg­kap­ni, amit meg­szol­gál­tak.

Nagy ka­va­ro­dás tá­madt, elöl a lo­vak éles han­gon nyi­hog­tak, ami­kor Mer­gus és a kö­rü­löt­te lévő fér­fi­ak ki­vág­tat­tak a völgy­ből. Az el­len­ség kö­zül hár­mat le­nyi­laz­tak; egyi­kük sem élt annyit, hogy akár egy kér­dés­re is vá­la­szol­ni tu­dott vol­na. A töb­bi­ek el­me­ne­kül­tek. Egy da­ra­big ül­döz­ték őket, de nem so­ká­ig; fon­to­sabb volt, hogy vissza­te­rel­jék a te­vé­ket.

Hu­szon­hat ma­radt élet­ben a har­minc­ket­tő­ből, ami kész cso­dá­nak szá­mí­tott. Mer­gus lát­ta őket ki­pány­váz­va, lát­ta, ahogy a fi­vé­rek ne­ki­lát­nak fel­da­ra­bol­ni az el­pusz­tul­ta­kat, és a da­ra­bo­kat fel­akaszt­ják a füs­tö­lő tűz fölé, az­tán vissza­ment, hogy meg­ke­res­se Pan­te­rát.

Aki el­tűnt.

Holt­test­nek vagy élő em­ber­nek nyo­ma sem volt a ha­sa­dék­ban, úgy­hogy Mer­gus azon kezd­te tör­ni a fe­jét, volt-e egy má­sik sebe is azon kí­vül, amit lá­tott, és hogy nem kel­le­ne-e in­kább egy holt­tes­tet ke­res­nie.

A gyá­sza már kez­dett va­ló­di­vá vál­ni, mire Pan­tera al­ko­nyat­kor vissza­tért. Ad­dig­ra az el­pusz­tult lo­va­kat el­éget­ték, a ka­ra­ván ha­lott­ja­i­nak sír­ját meg­ás­ták, és az el­len­sé­ges ha­lot­ta­kat a fel­is­mer­he­tet­len­sé­gig meg­cson­kí­tot­ták, hogy ne tud­ja­nak szel­lem alak­já­ban vissza­jár­ni.

– Nem hal­tál meg! – kö­szön­töt­te Mer­gus olyan öröm­mel, ami­ben egy csepp túl­zás sem volt. Az­tán, mi­vel egész éle­tét há­bo­rú­ban és csa­ták­ban élte le, és a sze­me bi­zo­nyos dol­go­kat rög­tön meg­lá­tott: – Vér van a ke­ze­den!

– Nem az enyém. Egy fér­fié, akit fel­tar­tóz­tat­tam. Az ott bak­he­er? Meg­osz­toz­hat­nánk raj­ta?

Az utol­só sá­bai nyel­vű mon­dat a vég­te­le­nül bol­dog fi­vé­rek­nek szólt, akik most két­sze­re­sen örül­tek an­nak, ahogy fo­gad­ta az aján­dé­ku­kat. Bak­he­er: kü­lön­le­ges­ség, amely te­ve­csi­kó sós, bor­ece­tes, zöld­fű­sze­res pác­ban ér­lelt vé­kony­be­lé­ből egye­dül a sá­bai asszo­nyok ál­tal is­mert tit­kos re­cept sze­rint ké­szül.

Ib­ra­him és Ili­as hoz­ták el a sa­ját kész­le­tük­ből, hogy meg­ün­ne­pel­jék ha­lott ba­rát­juk vissza­tér­tét, és így a töb­bi­ek­nek is együtt kel­lett en­ni­ük ve­lük – anél­kül, hogy ki­hány­ták vol­na. Az étel lát­vá­nyá­ra Pan­tera ar­cá­ra olyan ra­gyo­gó mo­soly ült ki, hogy még a tűz is meg­gyul­ladt tőle, ami­ért Mer­gus bün­te­té­sül dup­la ada­got sze­dett neki az un­do­rí­tó étel­ből.

Ké­sőbb, ami­kor vége volt az ün­nep­ség­nek, és el­hang­zot­tak a meg­fe­le­lő sza­vak a hol­tak tisz­te­le­té­re, a szel­le­mü­ket is el­küld­ték, nem a sö­tét­ség­be, ha­nem a fény­be, ahol a ghú­lok, ifri­tek és más dzsin­nek nem gyö­tör­he­tik őket; ami­kor az élők már be­kö­töz­ték a se­be­i­ket a skor­pi­ók mi­att, ame­lyek­ről az a hír jár­ta, hogy éj­sza­ka szív­ják az em­ber vé­rét, no meg a le­gyek mi­att, ame­lyek nap­pal tet­ték ugyan­ezt, Mer­gus Pan­tera mel­lett ül­dö­gél­ve fel­tet­te a kér­dést, amely egész este ki­mon­dat­la­nul ott ló­gott a le­ve­gő­ben.

– Szau­losz küld­te őket?

A tűz felé ha­jol­va kér­dez­te, és sen­ki sem ült elég kö­zel, hogy hall­has­sa. Nem kér­dez­te meg, hogy Pan­tera le­nyi­laz­ta-e az egyik vág­tá­zó lo­vast, azt sem, hogy az az em­ber élt-e még, ami­kor a föld­re zu­hant, és már csak meg­hal­ni vá­gyott: mind­ezt ele­ve fel­té­te­lez­te.

Pan­tera rög­zí­tet­te a he­ve­nyé­szett kö­tés vé­gét a kar­ján. A tűz vib­rá­ló fé­nyé­ben a sze­me in­kább zöld­nek lát­szott, mint bar­ná­nak. A bőre sö­té­tebb volt, mint ami­kor Mer­gus elő­ször ta­lál­ko­zott vele Ró­má­ban, a haja el­len­ben egy ár­nya­lat­tal vi­lá­go­sabb: in­kább szal­ma­tö­rek­szí­nű, mint rozs­da­bar­na; mind­ket­tőt a si­va­tag ége­tő nap­sü­té­se mű­vel­te vele az egy hó­nap alatt. Le­bar­nult ar­cán még job­ban lát­szot­tak a seb­he­lyek, ami­től az arc aszim­met­ri­á­ja ha­tár­ta­lan vonz­erőt gya­ko­rolt min­den­ki­re, aki lát­ta.

A tes­tén vi­selt töb­bi seb­hely rejt­ve ma­radt, ami a je­len­le­gi tár­sa­sá­ga mi­att rend­jén is volt; ne­he­zen tud­ta vol­na meg­ma­gya­ráz­ni ne­kik, mi­ért éget­ték bele a fel­ső­tes­té­be a lé­gió je­le­it, a mel­lé­re pe­dig mi­ért bé­lye­gez­tek egy Mith­rász-szim­bó­lu­mot.

Rossz lába, amely­ben el­vág­ták az ina­kat, ma este nem fájt annyi­ra; a si­va­tag kí­mé­le­tes volt hoz­zá. Mer­gus mind­ezt és még töb­bet is szám­ba vett, mi­alatt Pan­tera be­szélt:

– Egy sza­kál­las fér­fi egy au­reust fi­ze­tett azért, hogy tu­cat­nyi­an meg­tá­mad­ják a ka­ra­vánt. Le­he­tő­ség sze­rint min­den­kit le kel­lett vol­na gyil­kol­ni­uk, de egy Le­o­párd ne­vűt, aki vél­he­tő­leg Se­bas­tos­nak ne­ve­zi ma­gát, min­den­kép­pen.

– Ara­nyat? – Mer­gus elő­húz­ta a ké­sét és a ron­gyot, ami­vel tisz­tí­ta­ni szok­ta, és dör­zsöl­get­ni kezd­te a pen­gét. Az em­ber egy ezüst­dé­ná­rért is haj­lan­dó volt az éle­tét koc­káz­tat­ni egy te­ve­ka­ra­ván kí­sé­rő­je­ként egy egy hó­na­pos si­va­ta­gi úton. Ha hu­szon­öt ilyen utat ten­ne meg úgy, hogy út­köz­ben sem­mi­re sem költ, ak­kor vált­hat­ná be az ezüst­je­it egy arany au­reus­ra.

– Tel­je­sí­tés után fi­ze­tett. Te­kint­ve, hogy a mai na­pon meg­fo­gyat­ko­zott a lét­szá­muk, négy em­ber ka­pott fe­jen­ként egy-egy ne­gyed ara­nyat.

– Azt gon­dol­hat­ják, hogy majd­nem meg­éri a koc­ká­za­tot. – Mer­gus fer­dén maga elé tar­tot­ta a ké­sét. A sa­ját tü­kör­ké­pe né­zett vissza rá, sza­kál­la­san, ame­lyet so­ha­sem vi­selt, ami­kor a lé­gi­ó­kért har­colt. – Ki árult el min­ket?

– Le­het, hogy sen­ki. – Pan­tera ta­lált a föl­dön, a sar­ka mel­lett, egy da­rab­ka te­ve­há­jat, amit be­do­bott a tűz­be. Kék láng csa­pott fel, és for­ró, zsí­ros füs­töt bo­csá­tott az éj­sza­kai ég­bolt felé. – Szau­losz tud­ja, hogy bár­mer­re megy, min­den­ho­vá kö­vet­jük. Két hó­nap­pal jár előt­tünk; bő­ven volt ide­je őr­sze­met ál­lí­ta­ni min­den útra, amely a vá­ros­ba ve­zet.

– De tud­ta, hogy most, ez­zel a ka­ra­ván­nal fogsz jön­ni. – Mer­gus vé­gig­fut­tat­ta a te­kin­te­tét a tűz kö­rül ülő­kön. – Va­la­ki el­mond­ta neki.

– Le­het. – Pan­tera összébb húz­ta a vál­lán a kö­pe­nyét. – Majd ki­de­rít­jük, ami­kor meg­ér­kez­tünk Cé­zá­re­á­ba. Ha oda­me­gyünk. Most az a fon­tos, hogy azt higgye, meg­hal­tam. Ha nem hi­szi, ak­kor mi­helyt be­lép­tünk a vá­ros ka­pu­ján, le fog­nak tar­tóz­tat­ni ben­nün­ket.

– Még haj­nal előtt el­hagy­hat­juk a ka­ra­vánt. – Mer­gus kö­rül­né­zett. Kö­rös-kö­rül – az egy ke­le­ti irányt ki­vé­ve, ahol a ten­ger te­rült el, és raj­ta Cé­zá­rea, mint va­la­mi gomb, hogy meg­tart­sa – egy hó­na­pi já­ró­föld­re min­den­fe­lé a sík pusz­ta­ság nyúj­tó­zott.

– Nem me­he­tünk el anél­kül, hogy el­árul­nánk, kik va­gyunk – ráz­ta meg a fe­jét Pan­tera. – És egyéb­ként is, Hy­pa­tia ha­jó­ja ha­ma­ro­san ki fog köt­ni; nem hagy­hat­juk ma­gá­ra most.

– Ak­kor új ne­vet kell fel­ven­ned; az úton­ál­lók is­mer­ték a ré­git.

– Gon­dol­tam, az Afe­ef meg­te­szi. Ara­bul szű­zi­est je­lent, ami il­lik rám, nem gon­do­lod?

Min­den szem­pont­ból il­lett rá; a tűz­vész éj­sza­ká­ja óta Ró­má­ban, ami­kor lá­nya fo­gant egy Han­nah nevű nő­től, Mer­gus nem tu­dott róla, hogy Pan­tera ágy­ba vitt vol­na bár­kit is – nem mint­ha fi­gyel­ni akar­ta vol­na.

Elő­re­ha­jolt, hogy meg­pisz­kál­ja a tü­zet, és azt mond­ta:

– Nem mond­ha­tod el a test­vé­rek­nek, hogy mi­at­tad tá­mad­tak meg min­ket. Mi­vel fo­god meg­in­do­kol­ni, hogy ne­vet akarsz vál­ta­ni?

– Mint ők is tud­ják, az ifrit mos­tan­tól ül­döz­ni fog ben­nün­ket, és bal­sze­ren­csét hoz ma­gá­ra az, aki meg­tart­ja a ne­vét, mi­köz­ben má­sok ha­lott­nak hi­szik. Egy má­gus a tá­vol­ból arra hasz­nál­hat­ja, hogy meg­tá­mad­jon; egy új név­vel vi­szont biz­ton­ság­ban va­gyok.

– Sze­ret­nek – ve­tet­te el­le­ne mo­gor­ván Mer­gus. – Két­szer is vet­tél az un­do­rí­tó bak­he­er­jük­ből. Min­dent meg­tesz­nek, amit csak kérsz tő­lük.

– Sze­re­tik a te­vé­i­ket – vá­la­szol­ta Pan­tera. Al­vás­hoz ké­szül­ve a vál­lá­ra ka­nya­rí­tot­ta a kö­pe­nyét, és le­fe­küdt a nye­reg­tás­ká­já­ra. – Meg­tesz­nek min­dent, amit kell, hogy biz­ton­ság­ban tud­ják őket. Mi­előtt el­me­gyünk, egy új lóra is szük­sé­gem lesz. Mit gon­dolsz, ad­nak egyet a zsák­má­nyol­tak kö­zül? Tet­szett an­nak a pej­csi­kó­nak a né­zé­se. Néró meg­ven­né a sze­ke­rét húz­ni. El­küld­het­nénk neki Ró­má­ba, egy ha­lott kém aján­dé­ka­ként.

Mer­gus már nyi­tot­ta a szá­ját, hogy óva int­se, ne­hogy a min­dent meg­hal­ló szel­le­mek va­ló­ra vált­sák a ki­mon­dott sza­va­it, de Pan­tera ad­dig­ra már aludt. Ar­cán még most, el­pi­hen­ve sem si­mul­tak ki a re­dők, szem­pil­lá­ja fe­ke­té­nek lát­szott le­bar­nult bő­rén, és las­sú, egyen­le­tes lé­leg­zé­sét hall­va Mer­gus he­lyet­te is el­mond­ta az imát Mith­rász­hoz, aki­nek a bé­lye­gét mind­ket­ten a tes­tü­kön vi­sel­ték. Az imá­ban azt kér­te, hadd vi­hes­sék vég­be, amit vál­lal­tak, hogy Szau­losz úgy hal­jon meg, hogy nem tel­je­sí­tet­te be a jö­ven­dö­lést, nem pusz­tí­tot­ta el Je­ru­zsá­le­met, és hogy ő, Mer­gus és Pan­tera mind­ezt még éle­tük­ben meg­lát­has­sák.