ELSŐ FEJEZET
– Cézárea, a Kelet gyöngyszeme. Taplós doboz, csak a szikrára vár. Pantera fél nap óta most először szólalt meg. A hangja száraz volt, mint a sivatag homokja.
– Szaulosz ott van – folytatta. – Érzitek a szagát? A veszélyt, amely ott ólálkodik körülötte?
Mergus közelebb ösztökélte a lovát, ahol úgy beszélgethetnek, hogy a hangjuk nem hallatszik el messzire. Még most sem tudott betelni vele, hogy egyáltalán itt vannak, itt a sivatagban, félnapi lovaglásra Cézáreától keletre. Amikor az üzenetvivő madarak meghozták a hírt a császár római galambházába, hogy az üldözött vad útra kelt, Szaulosz végre odahagyta berber földi búvóhelyét, Mergus rögtön, még aznap éjjel hajóra akart szállni, hogy a nyomába eredjen. De Pantera akkor azt mondta, várniuk kell, és közben figyelni, és hogy még bizonyos dolgokról értesülniük kell. Tudnia kell, hogy üldözzük őt. Ha úgy gondolja, hogy túlságosan a sarkában vagyunk, akkor képes és az orrunknál fogva vezet bennünket. Várjunk, amíg bebújik a vackába. Ha megáll, arról hallani fogunk.
Így aztán hajnalonta figyelték a galambházakat, és mint a gyermekek az ajándékot, várták az új rejtjeles üzenetet.
Akire vadászol, megérkezett Mauritániába. Rögtön tovább is ment. Most Alexandriában van, királyhoz illő ajándékokat vásárol.
– Honnan van pénze? – kérdezte akkor Mergus.
– Ma is vannak még hívei – válaszolta Pantera. – Nem sok, de elég. Férfiak, akik megtagadták őt és az istenét, és rejtekhelyre vonultak, így most megtehetik ezt érte. Nem fog megállni Alexandriában. Kelet felé tart.
Azután újra jöttek az üzenetek. Hajóra szállt, Júdeába vagy talán Szíriába. Cézáreában, Kelet gyöngyszemében van.
Egyszer csak nem jött több üzenet. Talán mert nem volt több mozgás.
– Ő Cézárea királyának az unokafivére – mondta annak idején Pantera. – Ha valahol, hát ott fog megpihenni és erőt gyűjteni.
– Csapda lesz – válaszolta erre Mergus. – Nem mehetünk oda.
– Csapda – bólintott Pantera. – Oda kell mennünk.
Hypatia a haldokló császárné mellől jött el, hogy támogassa, és Mergus szerint Hypatia volt a leggyönyörűbb és a legelérhetetlenebb nő a világon. Nem félt tőle, de annyira tisztelte, hogy az már majdnem félelem volt. Ezzel együtt egészen addig vitatkozott mindkettőjükkel, amíg a császár parancsot nem adott, hogy menjenek oda, és ezzel véget vetett minden vitának. A régi időkben egyes férfiak talán vitába szállhattak Néróval, de Seneca kudarccal végződött puccsa és az azt követő vérfürdő óta senki sem merte megtenni.
Így esett, hogy most itt lovagoltak a sivatagban a Kelet gyöngyszeme felé, megelőzve egy közelebbről meg nem határozott, ámde jól felfegyverzett tevekaravánt, és Pantera kijelenthette, hogy a szél elhozta hozzá Szaulosz szagát, ami szinte biztos, hogy nem volt igaz.
– Én itt csak akkor érezném meg a szagát, ha égett homoktól, lóverítéktől és tevehúgytól bűzlene – jelentette ki Mergus a látóhatárt kémlelve. – De ha az életem múlna rajta, akkor is csak azt mondanám, hogy több füstöt érzek a levegőben, mint amennyit egy város tűzhelyeitől várna az ember. Cézáreában olyan gyakoriak a lázadások, mint más városokban a karneválok és istenünnepek, de ezeket rendszerint később tartják; amikor az aratás végeztével a fiatalság kezdi elunni magát. Akkor hogy lehet, hogy mégis füstöt látok?
Mergus a térdével irányította a kancáját, hogy mindkét keze szabad maradjon az íja számára. A látszat szerint azért fizették, hogy vigyázzon harminckét vemhes tevére; egész vagyont kapott a sivatagi sakálok prédájának szánt élőállatokért. Egyelőre épp két sziklás meredély között rohanó hegyi patakon keltek át, ahol Mergus véleménye szerint könnyen megtámadhatták őket.
Tekintetét továbbra is élesre állítva, az íj idegére helyezett egy nyílvesszőt, közben beengedte a látóterébe a távoli horizontot, ahol a homokrengeteg összeér az éggel, és mindkettő a tengerrel; és amelyen mint a nap egy fényes szikrája, csillogott a város, Cézárea.
A hajnalt követően nem sokkal már megjelent a látóhatáron, de Panterának igaza volt; itt, egy névtelen patakon átvezető jeltelen úton, egynapi lovaglásra a várostól, valami megváltozott a levegőben. Mintha valami gyűrődés keletkezett volna ott, ahol a sivatag forrósága először találkozott a tenger felől érkező hűs szellővel; és nem azt a balzsamos illatot hozta magával, amelyet kellett volna, hanem a veszély és a halál baljós előérzetét.
Mergus kancája felnyihogott, a fülét hegyezte, és megújult buzgalommal szaporázni kezdte a lépteit. Mergus többször egymás után belélegezte a megváltozott levegőt…
– Útonállók!
Panterával egyszerre kiáltottak fel. Mergus kancája éppoly jól ismerte a lesből támadó ellenség fenyegetését, mint ő maga; együtt jöttek Rómából, és annak előtte Britannia pokoli erdeiből, ahol minden második fa mögött kifestett arcú harcosok rejtőztek. Még el sem kiáltotta a parancsot, a ló már oldalazva úszott kifelé a veszélyes patakból az északi parton emelkedő sziklafal egy hasadéka felé.
Egy nyílvessző fúródott a földbe ott, ahol az imént állt. Egy második a sziklafalat találta el, amely mögött védelmet lelt, és a kőrisfából készült nyílvessző darabjai súrolták az arcát. Elöl valaki néhányszor felüvöltött, aztán meghalt. A frissen kiontott vér bűze szétáradt a nappali hőségtől száraz levegőben. Árnyak mozdultak itt-ott. Mergus megcélozta az egyiket. Hallotta, amint egy test a földre zuhan, majd egy másik is, de fogalma sem volt róla, ki halt meg, csak annyit tudott, hogy nem ő.
– Sebastos?
Mergus a tevehajcsárok között használt görög nevén szólította Panterát. Nem kapott választ. Azon az egy négyzetméteren, amelyet belátott, öt újabb nyílvessző csapódott be. Egy nőstény teve elbődült, és mint egy kidöntött fa, a homokra zuhant. A karavánt vezető három fivér csak a karaván által ismert nyelven, füttyszóval osztogatott parancsokat. A férfiak, útonállók és ellenségeik egyaránt kiáltozni kezdtek. Az ellenség görögül kiáltozott, nem arámi nyelven, tehát nem a délre egynapi lovaglásra fekvő Jeruzsálemből való héber zelóták voltak, akik szent háborújuk céljára akarták volna elrabolni a tevéiket. Mergus énjének egyik része arra gondolt, hogy ez később hasznos lehet – már ha életben marad.
A sziklahasadék átmenetileg védelmet nyújtott számára, de az első pillanatok rettenete elmúltával könnyű célpont vált belőle. Verejtékben fürdő testtel csúszott le a földre, jobbról a szikla, balról a lova takarásában. Onnan még kétszer lőtt, de senkit sem talált el. Másfél év óta gyakorolta az íjászatot, és kielégítőnek tartotta a tudását, nem többnek. A penge volt az, amivel ösztönösen és a gyakorlat révén jól tudott bánni.
A vállára csúsztatta az íjat, az övéről leoldozta görbe pengéjű kését, a három Sába-törzsbeli férfi ajándékát, akik a gondjaira bízták a tevéiket. Hosszabb volt, mint az evéshez használt kések, de rövidebb a lovassági kardnál, a pengéje szépen kidolgozott, kétélű, és az egyik éle mentén enyhén elgörbült. A szerencse végett megcsókolta a lapos vasat, és újra a nevet sziszegte:
– Sebastos!
– Itt vagyok!
A patak mentén tíz-tizenkét veszélyes lépéssel följebb egy másik, az övével párhuzamos hasadék nyílt a sziklában. Mergus, hogy elérje, felmászott a sziklafal lapos tetejére, majd villámgyorsan odafutott, és leereszkedett a homokban kuporgó Pantera mellé, lova teteme mögött. Három nyílvessző találta el a ló nyakát és szügyét.
Pantera íjász fia volt; becsukott szemmel is halálos pontossággal tudott lőni. Hogy Mergust fedezze, fölállt, lőtt, majd újból lekuporodott. Messziről, árnyék takarta bőrével, hajával és szemével, hosszú, bő felsőruhájában elment volna a Sába-törzs egyik tagjának. De amikor a folyók barna színét idéző szemével kérdőn Mergusra pillantott, már ismét önmaga volt: egy összetörtségéből felépült, annak az embernek a tisztaságát sugárzó férfi, aki a halál révén járt, de nem adta meg magát neki.
Ez a tekintet ragadta meg Mergust annak idején, két éve, Rómában, egy állatvásáron, ahova a kém éppen vizet szállított. Külsőre egy korlátolt értelmű gazdasági kisegítő munkásnak nézte volna – mindaddig, amíg nem kérdezett tőle valamit, és a kérdésében benne volt a válasz arra a nagyobb horderejű kérdésre, amely Mergus életében irányadó volt.
Mergus két teljes évtizede szolgálta a császárát, miközben egyre feljebb lépkedett a légiók belső ranglétráján. A császár azonban nem volt több egy távoli, mindig változó névnél, amely előtt Jupiterrel és a légió zászlóival együtt reggelente tiszteletadásra felvonultak. Ami fontos lett volna, amit Mergus egész életében keresett, de sohasem talált meg, egy ember, akit fenntartás nélkül, szívét-lelkét beleadva, becsülettel, őszintén és örömmel követhetett volna.
Aztán megérkezett Rómába, ahol közvetlenül a császárt szolgálhatta, és ott, a tűzvész előestéjén találkozott Panterával. Amikor pedig elhangzott az a legelső kérdés, majd megérkezett rá a válasz, tudta, hogy ebben az emberben megtalálta mindazt, amit keresett.
Attól a perctől fogva fenntartás nélkül, becsülettel, őszintén és örömmel követte őt a tűzvészen át, amely kis híján elpusztította Rómát, aztán ki a városból, és most ide, a sivatagba, annak az embernek a nyomában, aki a tüzet meggyújtotta.
Mindezt együtt csinálták végig, és még életben voltak; Mergusnak nem állt szándékában néhány teve miatt, sivatagi rablók kezétől elveszíteni Panterát.
– Nem maradhatunk itt – mondta. – Át kell kelnünk a patakon. A túloldalon van egy mélyebb sziklahasadék. Jobbra, aztán meg balra. Indulás!
Kirohantak a patakhoz, majd át egy hasadékig, ahol egy halott hevert – az egyik útonálló támadójuk. Pantera futás közben három nyilat lőtt ki, az utolsót már akkor, amikor benyomult a hasadékba, szorosan Mergus mellé. Több halott is feküdt az úton, amerre futottak: a Sába-fivérek egyike, két útonálló és három idegen. Friss vér áztatta sivatagi ruhájuk virágként virított a homokon.
Még egy teve pusztult el, az életben maradottak rémülten vágtattak el a sivatagba. Senki sem eredt utánuk. Senki sem próbálta visszaterelni őket.
– Nem a karavánt akarták megtámadni – suttogta Mergus.
Harminckét vemhes teve tízszer többet ért, mint sok ló vagy félezer juh. Épeszű ember nem öli meg őket, de azt sem hagyja, hogy páni félelmükben szétszéledjenek a hiénákkal teli pusztaságban.
Egy újabb teve múlt ki hangos bőgés közepette. Mergus kiköpött.
– Embervadászok – morogta. – Üldöznek valakit. Minket. – Önteltség volt azt feltételezni, hogy a karavánban senki más nem ér meg annyi ezüstöt, amennyit ezért a rajtaütésért fizetni kellett. De Mergus hitte, hogy ez az igazság.
Pantera szórakozottan bólintott. Tekintete az ellenséges sivatagra szegeződött.
Mergus lenyelte a kérdést, amely már a nyelve hegyén volt. Most semmi értelme nem lett volna megkérdezni, honnan tudhatta bárki is, hogy itt vannak – és nem is lett volna biztonságos. A tevék tulajdonosai elmondták, hogy a sivatagban ólálkodó dzsinnek megértik a ki nem mondott gondolatokat, és képesek alakot adni azoknak. Hogy elriassza őket, Mergus a háta mögött a gonoszt elűző jelet mutatta. Egy pillanatra kidugta a fejét a szikla pereme mögül, hogy körülpillantson, de egy nyílvessző visszakozásra kényszerítette.
– Hányan vannak? – Pantera úgy kérdezte ezt, mintha az új nyílvesszők árát tudakolná, és nem is érdekelné, milyen szám hangzik majd el a válaszban.
– Kilenc különböző hang – válaszolta Mergus. – A nyílvesszők kétféleképpen vannak feltollazva, de két íjásznál több lehet közöttük.
– Én is így gondoltam: tucatnyian kezdték, és kilencen maradtak. Tegyük fel, hogy tudják, kit üldöznek. Ha úgy intézem, hogy célba tudjanak venni a nyilaikkal, képes volnál hangosan elsiratni?
Mergus szíve összeszorult.
– Méghozzá nagyon hangosan – felelte, és megpróbált mosolyogni.
Pantera keze, amely eddig a vállát fogta, elengedte, s a következő pillanatban ő maga is eltűnt. Kilőtt nyílvesszőivel megölt valakiket, a többieket pedig – célpontként kínálva fel magát, holott rejtőzködnie kellett volna – feldühítette. Mergus a kemény szikla éles pereméhez szorította a vállát, és belélegezte a vértől, verítéktől, kiontott belektől és saját félelmétől bűzlő levegőt.
– Aaaaaaaaah! – A jajkiáltás cseppet sem illett Panterához, hacsak nem halálos seb volt, amit kapott…
– Eltaláltak?
– Nem. – Pantera bal karjából, ahol egy nyílvessző súrolta, vérpatak csurgott lefelé. Erőtlenül nekidőlt a sziklának.
– Sirassál – szólt. – Hangosan.
– Meghalt! Sebastos meghalt!
Mergus jajveszékelésétől még a hajnalban vadászó sakálok is visszariadtak volna. Végighúzta a tenyerét Pantera karján, és a vért rákente görbe sábai kése pengéjére, majd a szájára és az arca egyik felére, mintha szívességből elvágta volna a testvére torkát, hogy aztán szerelmes csókkal búcsút vegyen tőle.
A levegőt öklözve, mint aki félig beleőrült a fájdalomba, kirohant a patakba. Időközben ott, ahol eddig egy holttest feküdt, most három hevert. Egy újabb ló haldokolt, merev lábait az égnek emelve, saját vérében fuldokolva. De a halált egyedül az íjászok osztogatták; közelharcra eddig még nem került sor. Mergus a szemével megkereste a vonalat, ameddig a nyílvesszők elértek, s amikor meglátott egy ahhoz hasonló sziklahasadékot, amelyből az imént kibújt, rikoltozva megrohamozta.
Őrültnek tartották, és az is volt, isteni oltalom alatt álló őrült, mint egyesek a csatában, akik a biztos halálba rohanva sem haltak meg. Egyenesen a szívének irányított nyílvessző hegye felé rohant, és az íjat tartó férfi, hogy ne kelljen elröpítenie a nyilát, óvatosságát félredobva hátat fordított, és megpróbálta kipréselni magát a hasadék túlsó felén. Mergus görbe késétől halt meg, amelynek pengéje a bordák mellett becsúszva elérte a szíve lüktető izomcsomóját.
Az ilyen bátor tettek szokták győzelemre vinni a már vesztésre álló csatákat. A Sába-fivérek közül kettő még élt – Ibrahim és Ilias. A maradék tíz – kilenc – kísérő közül nyolc még harcképes állapotban volt, és ezek közül ketten voltak íjjal felszerelkezve. Együtt gázoltak a patakba, harci lázban égve, élet-halál küzdelemre készen.
– Megbosszuljuk a testvéredet, és a miénket!
Ibrahim súlyos keze épp ott ereszkedett le Mergus vállára, ahol nemrég még Pantera tenyere volt. Nem rázta le magáról és nem árulta el, hogy Pantera nem volt a testvére, még kevésbé a szerelme, aminek tartották.
Amikor csatlakoztak a tevekaravánhoz, Mergus és Pantera látszólag nem ismerték egymást. Más-más napon jöttek, más nyelvet beszéltek, más történeteket meséltek a múltjukból. De épp elég közös dolog történt a múltjukban, hogy természetesnek tűnjék, hogy a Sába törzs otthonától számított egy hónapos úton barátság szövődött közöttük, így is lett, annyira, hogy a fivérek hovatovább hálótársaknak kezdték nevezni őket, noha nem voltak biztosak benne, igaz-e ez vagy sem. Mergus fogadást kötött magával, hogy Pantera mikor fogja hasznosnak ítélni, ha a többiek úgy ítélik meg, hogy már átlépték ezt a határvonalat.
A dolog még nem történt meg, és az emberek immár halottnak tartották Panterát. Mergus túl későn kezdte fájlalni, hogy nem jutott eszébe megkérdezni Panterától, mit akar majd csinálni ebben az új, élőhalott ghúl alakjában.
– Nyolcan maradtak ellenünk – lépett vissza a patak vizébe Sanhef, a legkisebb, soványan is csupa izom kísérő, akit kiküldtek kémkedni. – Azon tanakodnak, hogy elmenjenek-e, vagy támadjanak meg itt bennünket. Nem maradt íjászuk. Mergus megölte az utolsót.
– Nekünk kettő is van. – Ibrahim mosolya kétfelé hasította a szakállát.
Engedjük elmenni őket, mondta Mergus hűvösen józan elméje. Hadd vigyék el Pantera halálhírét annak, aki fizette őket. Hiszen ezért jöttek.
A megbomlott elméjű, akit alakítania kellett, siratta a testvérét, a talán-de-mégsem szerelmét, odafüttyentette a lovát, futtában felült rá, leakasztotta az íját, és követte Ibrahimot és Iliast a patakban. A két megmaradt íjász egyikeként a bal szárnyon, a másik a jobbon haladt. A többiek, hatan, hosszú késeiket előreszegezve, vérrel festett pengéikkel a levegőt hasítva a menet közepét foglalták el. Nyolcan voltak nyolc ellen, ám míg ők bosszúra szomjaztak, az ellenség csak az ezüstöt akarta megkapni, amit megszolgáltak.
Nagy kavarodás támadt, elöl a lovak éles hangon nyihogtak, amikor Mergus és a körülötte lévő férfiak kivágtattak a völgyből. Az ellenség közül hármat lenyilaztak; egyikük sem élt annyit, hogy akár egy kérdésre is válaszolni tudott volna. A többiek elmenekültek. Egy darabig üldözték őket, de nem sokáig; fontosabb volt, hogy visszatereljék a tevéket.
Huszonhat maradt életben a harminckettőből, ami kész csodának számított. Mergus látta őket kipányvázva, látta, ahogy a fivérek nekilátnak feldarabolni az elpusztultakat, és a darabokat felakasztják a füstölő tűz fölé, aztán visszament, hogy megkeresse Panterát.
Aki eltűnt.
Holttestnek vagy élő embernek nyoma sem volt a hasadékban, úgyhogy Mergus azon kezdte törni a fejét, volt-e egy másik sebe is azon kívül, amit látott, és hogy nem kellene-e inkább egy holttestet keresnie.
A gyásza már kezdett valódivá válni, mire Pantera alkonyatkor visszatért. Addigra az elpusztult lovakat elégették, a karaván halottjainak sírját megásták, és az ellenséges halottakat a felismerhetetlenségig megcsonkították, hogy ne tudjanak szellem alakjában visszajárni.
– Nem haltál meg! – köszöntötte Mergus olyan örömmel, amiben egy csepp túlzás sem volt. Aztán, mivel egész életét háborúban és csatákban élte le, és a szeme bizonyos dolgokat rögtön meglátott: – Vér van a kezeden!
– Nem az enyém. Egy férfié, akit feltartóztattam. Az ott bakheer? Megosztozhatnánk rajta?
Az utolsó sábai nyelvű mondat a végtelenül boldog fivéreknek szólt, akik most kétszeresen örültek annak, ahogy fogadta az ajándékukat. Bakheer: különlegesség, amely tevecsikó sós, borecetes, zöldfűszeres pácban érlelt vékonybeléből egyedül a sábai asszonyok által ismert titkos recept szerint készül.
Ibrahim és Ilias hozták el a saját készletükből, hogy megünnepeljék halott barátjuk visszatértét, és így a többieknek is együtt kellett enniük velük – anélkül, hogy kihányták volna. Az étel látványára Pantera arcára olyan ragyogó mosoly ült ki, hogy még a tűz is meggyulladt tőle, amiért Mergus büntetésül dupla adagot szedett neki az undorító ételből.
Később, amikor vége volt az ünnepségnek, és elhangzottak a megfelelő szavak a holtak tiszteletére, a szellemüket is elküldték, nem a sötétségbe, hanem a fénybe, ahol a ghúlok, ifritek és más dzsinnek nem gyötörhetik őket; amikor az élők már bekötözték a sebeiket a skorpiók miatt, amelyekről az a hír járta, hogy éjszaka szívják az ember vérét, no meg a legyek miatt, amelyek nappal tették ugyanezt, Mergus Pantera mellett üldögélve feltette a kérdést, amely egész este kimondatlanul ott lógott a levegőben.
– Szaulosz küldte őket?
A tűz felé hajolva kérdezte, és senki sem ült elég közel, hogy hallhassa. Nem kérdezte meg, hogy Pantera lenyilazta-e az egyik vágtázó lovast, azt sem, hogy az az ember élt-e még, amikor a földre zuhant, és már csak meghalni vágyott: mindezt eleve feltételezte.
Pantera rögzítette a hevenyészett kötés végét a karján. A tűz vibráló fényében a szeme inkább zöldnek látszott, mint barnának. A bőre sötétebb volt, mint amikor Mergus először találkozott vele Rómában, a haja ellenben egy árnyalattal világosabb: inkább szalmatörekszínű, mint rozsdabarna; mindkettőt a sivatag égető napsütése művelte vele az egy hónap alatt. Lebarnult arcán még jobban látszottak a sebhelyek, amitől az arc aszimmetriája határtalan vonzerőt gyakorolt mindenkire, aki látta.
A testén viselt többi sebhely rejtve maradt, ami a jelenlegi társasága miatt rendjén is volt; nehezen tudta volna megmagyarázni nekik, miért égették bele a felsőtestébe a légió jeleit, a mellére pedig miért bélyegeztek egy Mithrász-szimbólumot.
Rossz lába, amelyben elvágták az inakat, ma este nem fájt annyira; a sivatag kíméletes volt hozzá. Mergus mindezt és még többet is számba vett, mialatt Pantera beszélt:
– Egy szakállas férfi egy aureust fizetett azért, hogy tucatnyian megtámadják a karavánt. Lehetőség szerint mindenkit le kellett volna gyilkolniuk, de egy Leopárd nevűt, aki vélhetőleg Sebastosnak nevezi magát, mindenképpen.
– Aranyat? – Mergus előhúzta a kését és a rongyot, amivel tisztítani szokta, és dörzsölgetni kezdte a pengét. Az ember egy ezüstdénárért is hajlandó volt az életét kockáztatni egy tevekaraván kísérőjeként egy egy hónapos sivatagi úton. Ha huszonöt ilyen utat tenne meg úgy, hogy útközben semmire sem költ, akkor válthatná be az ezüstjeit egy arany aureusra.
– Teljesítés után fizetett. Tekintve, hogy a mai napon megfogyatkozott a létszámuk, négy ember kapott fejenként egy-egy negyed aranyat.
– Azt gondolhatják, hogy majdnem megéri a kockázatot. – Mergus ferdén maga elé tartotta a kését. A saját tükörképe nézett vissza rá, szakállasan, amelyet sohasem viselt, amikor a légiókért harcolt. – Ki árult el minket?
– Lehet, hogy senki. – Pantera talált a földön, a sarka mellett, egy darabka tevehájat, amit bedobott a tűzbe. Kék láng csapott fel, és forró, zsíros füstöt bocsátott az éjszakai égbolt felé. – Szaulosz tudja, hogy bármerre megy, mindenhová követjük. Két hónappal jár előttünk; bőven volt ideje őrszemet állítani minden útra, amely a városba vezet.
– De tudta, hogy most, ezzel a karavánnal fogsz jönni. – Mergus végigfuttatta a tekintetét a tűz körül ülőkön. – Valaki elmondta neki.
– Lehet. – Pantera összébb húzta a vállán a köpenyét. – Majd kiderítjük, amikor megérkeztünk Cézáreába. Ha odamegyünk. Most az a fontos, hogy azt higgye, meghaltam. Ha nem hiszi, akkor mihelyt beléptünk a város kapuján, le fognak tartóztatni bennünket.
– Még hajnal előtt elhagyhatjuk a karavánt. – Mergus körülnézett. Körös-körül – az egy keleti irányt kivéve, ahol a tenger terült el, és rajta Cézárea, mint valami gomb, hogy megtartsa – egy hónapi járóföldre mindenfelé a sík pusztaság nyújtózott.
– Nem mehetünk el anélkül, hogy elárulnánk, kik vagyunk – rázta meg a fejét Pantera. – És egyébként is, Hypatia hajója hamarosan ki fog kötni; nem hagyhatjuk magára most.
– Akkor új nevet kell felvenned; az útonállók ismerték a régit.
– Gondoltam, az Afeef megteszi. Arabul szűziest jelent, ami illik rám, nem gondolod?
Minden szempontból illett rá; a tűzvész éjszakája óta Rómában, amikor lánya fogant egy Hannah nevű nőtől, Mergus nem tudott róla, hogy Pantera ágyba vitt volna bárkit is – nem mintha figyelni akarta volna.
Előrehajolt, hogy megpiszkálja a tüzet, és azt mondta:
– Nem mondhatod el a testvéreknek, hogy miattad támadtak meg minket. Mivel fogod megindokolni, hogy nevet akarsz váltani?
– Mint ők is tudják, az ifrit mostantól üldözni fog bennünket, és balszerencsét hoz magára az, aki megtartja a nevét, miközben mások halottnak hiszik. Egy mágus a távolból arra használhatja, hogy megtámadjon; egy új névvel viszont biztonságban vagyok.
– Szeretnek – vetette ellene mogorván Mergus. – Kétszer is vettél az undorító bakheerjükből. Mindent megtesznek, amit csak kérsz tőlük.
– Szeretik a tevéiket – válaszolta Pantera. Alváshoz készülve a vállára kanyarította a köpenyét, és lefeküdt a nyeregtáskájára. – Megtesznek mindent, amit kell, hogy biztonságban tudják őket. Mielőtt elmegyünk, egy új lóra is szükségem lesz. Mit gondolsz, adnak egyet a zsákmányoltak közül? Tetszett annak a pejcsikónak a nézése. Néró megvenné a szekerét húzni. Elküldhetnénk neki Rómába, egy halott kém ajándékaként.
Mergus már nyitotta a száját, hogy óva intse, nehogy a mindent meghalló szellemek valóra váltsák a kimondott szavait, de Pantera addigra már aludt. Arcán még most, elpihenve sem simultak ki a redők, szempillája feketének látszott lebarnult bőrén, és lassú, egyenletes lélegzését hallva Mergus helyette is elmondta az imát Mithrászhoz, akinek a bélyegét mindketten a testükön viselték. Az imában azt kérte, hadd vihessék végbe, amit vállaltak, hogy Szaulosz úgy haljon meg, hogy nem teljesítette be a jövendölést, nem pusztította el Jeruzsálemet, és hogy ő, Mergus és Pantera mindezt még életükben megláthassák.