HETEDIK FEJEZET

A reg­gel még nem szí­nez­te ki a vi­lá­got, ami­kor Pan­tera már bent járt az észak­ról ha­tá­ros szom­széd ne­gyed­ben. Itt a há­zak föld­szin­te­sek vol­tak, és az utak vé­gét nem éke­sí­tet­te temp­lom.

Egy je­lö­let­len út­ke­resz­te­ző­dés­ben állt az a ház, amely fő­leg ar­ról volt ne­ve­ze­tes, hogy nem ül­tet­tek vi­rá­go­kat az elő­kert­be, és oda­fönt­ről ál­lan­dó halk szárny­su­ho­gás hal­lat­szott. A szem­öl­dök­fá­ra akasz­tott, kré­tá­val írt táb­la sze­rint az itt te­nyész­tett ga­lam­bok a leg­fi­no­mab­bak egész Cé­zá­re­á­ban, mél­tók egy ki­rály asz­ta­lá­ra is. Har­minc vá­gás­ra érett da­rab azon­nal el­vi­he­tő, to­váb­bá jó áron ad­nak fi­ó­ká­kat is fél­tu­cat­já­val. Pan­tera meg­állt a táb­la alatt, és ki­szá­mí­tott pon­tos­ság­gal ko­pog­ta­tott a fa­aj­tón.

– A szür­ke ló, amit teg­nap a vá­sár­ban vet­tem, sán­ta – mond­ta gö­rö­gül, min­den szót tisz­tán ki­ejt­ve.

A fiú egy da­ra­big ér­tet­le­nül bá­mult rá, de az­tán hir­te­len ki­ke­re­ke­dett a sze­me.

– Apa nincs itt – fe­lel­te, ami egy­ál­ta­lán nem a jó vá­lasz volt.

– A szür­ke ló… – kezd­te Pan­tera is­mét.

– Igen, igen! Hal­lot­tam. Ak­kor az kel­le­ne… az lesz… ak­kor sür­gő­sen meg kell né­zet­nie. Is­me­rek egy em­bert. Jöj­jön be, ké­rem – ha­dar­ta egy szusz­ra a fiú, le­győz­ve a fé­lel­mét. Meg sem pró­bált hát­rébb lép­ni, és be­en­ged­ni Pan­te­rát. – Apa nincs itt – mond­ta új ra.

– Nem szá­mít. Csak a szol­gá­la­tod­ra volt szük­sé­gem. Mi a ne­ved?

– Iz­ma­el.

Te­hát szí­ri­ai, és nem el­gö­rö­gö­sö­dött, mint a töb­bi­ek. Ezt jó tud­ni.

– Kö­szö­nöm, Iz­ma­el. Be­jö­he­tek?

A fiú sze­me perc­ről perc­re tá­gabb­ra nyílt, de to­vább­ra sem adta sem­mi je­lét, hogy be akar­ná en­ged­ni a vá­rat­lan lá­to­ga­tót, míg­nem a tü­rel­mét vesz­tett Pan­tera fél­re­tol­ta, és be­lé­pett az aj­tón.

Oda­bent az egyet­len, szűk kis szo­bá­ban min­den fe­hér volt, ki­vé­ve a föld­re te­rí­tett gyap­jú­sző­nye­ge­ket, ame­lyek csík­ja­in a hal­vány ho­mok­szín­től a ned­ves fa­ké­reg bar­ná­já­ig a bir­kák sző­ré­nek min­den szín­ár­nya­la­ta meg­je­lent. A le­ve­gő­ben az éj­sza­kai al­vás és a reg­ge­li fő­zés sza­ga ér­ző­dött.

Az ajtó csu­kó­dá­sa meg­tör­te a szo­ba csend­jét. A hu­zat­tól ki­nyílt egy má­sik ajtó a szo­ba túl­só vé­gé­ben. Pan­tera ki­lé­pett raj­ta, kör­be­né­zett a kis ud­va­ron, és ami­kor meg­győ­ző­dött róla, hogy sen­ki nincs ott, aki meg­lát­ná, vissza­lé­pett a szo­bá­ba, és be­húz­ta az aj­tót.

– Én va­gyok a Le­o­párd – mond­ta. – Azt hi­szem – őszin­tén re­mé­lem –, hogy van üze­ne­ted szá­mom­ra. Ró­má­ból.

– A Le­o­párd! – Szé­gyen­lős mo­soly ra­gyo­gott fel Iz­ma­el ar­cán. Egy na­pon fér­fi­ak és nők ölni fog­nak ezért a mo­so­lyért, gon­dol­ta Pan­tera.

– Apa mond­ta, hogy va­ló­szí­nű­leg el fog jön­ni. Ká­rom­kod­ni fog, ami­ért el­mu­lasz­tot­ta a jö­ve­te­lét. Két üze­net vár ma­gá­ra. Az első még ak­kor ér­ke­zett, ami­kor én meg sem szü­let­tem. A má­so­dik az idén jött. – A mo­soly el­hal­vá­nyult az ar­cán. – A Ta­ní­tó küld­te az el­sőt, de ő már meg­halt. A má­so­di­kat az ő egyik pi­ros-tar­ka ga­lamb­ja hoz­ta, az üze­ne­tet az ő tit­kos­írá­sá­val ír­ták, de a kéz más­va­la­kié volt.

– A Köl­tő lé­pett a Ta­ní­tó örö­ké­be – mond­ta Pan­tera. – Ő lesz az, aki az üze­ne­tet küld­te. – Lát­va, hogy a fiú még vár va­la­mi­re, hoz­zá­tet­te: – Mi, akik Se­ne­cát szol­gál­tuk a ha­lá­lá­ig, hű­sé­ge­sek va­gyunk a csá­szár­hoz és Ta­ní­tónk em­lé­ké­hez. Mind­ket­tő le­het­sé­ges egy­szer­re.

– Igen! – A fiú min­den ké­tel­ke­dé­se meg­szűnt, hó­fe­hér fog­so­ra szin­te vi­lá­gí­tott. Könnye­dén rá­csa­pott Pan­tera kar­já­ra. – Vár­jon itt, el­me­gyek a te­ker­cse­kért.

Sze­ren­csé­re a pa­pí­ro­kat nem a tűz­hely alatt ki­ala­kí­tott üreg­ben rej­te­get­ték, aho­vá egy hoz­zá­ér­tő ku­ta­tó­cso­port elő­ször kuk­kan­tott vol­na be, ha­nem a ház­te­tőn el­he­lye­zett víz­tar­tály bel­se­jé­nek tit­kos re­ke­szé­ben őriz­ték.

Lép­csők ve­zet­tek föl rá a fal­lal kö­rül­vett ud­var­ból, ahol a ház le­gá­lis jö­ve­del­mi for­rá­sá­ul szol­gá­ló ga­lamb­dúc is állt. Pan­tera a lép­cső al­já­nál állt őrt, s köz­ben néz­te, ahogy a mint­egy fél­száz bar­nás­vö­rös ga­lamb tur­bé­kol­va il­le­ge­ti ma­gát, szár­nyát su­hog­tat­va a dúc­ról a te­tő­re röp­pen, on­nan a fal­ra, majd vissza a ga­lamb­dúc­ra.

A ma­da­rak­kal lát­ha­tó­an jól bán­tak, nem fél­tek az em­ber­től, így Pan­tera kö­zé­jük áll­ha­tott, hogy ki­ke­res­se az el­té­rő szí­nű­e­ket: azt a ha­tot vagy he­tet, ame­lyek tol­lai ola­jos­zöl­den csil­log­nak, a szar­ká­hoz ha­son­ló­an fe­hér­rel sze­gett fe­ke­te tol­lú párt, és a ma­gá­nyos, hó­fe­hér, pi­ros sze­mű ma­da­rat. Nem lát­ta köz­tük Se­ne­ca ró­mai, pi­ros-tar­ka és fe­hér ga­lamb­ja­it, de az vi­lá­gos volt, hogy egy ilyen sok­szí­nű ma­dár­se­reg­let­ben könnyen ész­re­vét­le­nek ma­rad­hat­tak.

De már jött is Iz­ma­el, ra­gyo­gó ar­cá­ra rá volt írva a si­ker. A csa­lád pon­tos és ha­té­kony rend­szert dol­goz­ha­tott ki a raj­tuk ke­resz­tül­me­nő üze­ne­tek osz­tá­lyo­zá­sá­ra, mert a fiú nem hoz­ta le az egész évi gyűj­te­ményt, csak két rö­vid, vé­kony te­ker­cset, ame­lye­ket olyan áhí­tat­tal tar­tott a ke­zé­ben, mint egy no­ví­ci­us a szent ira­to­kat.

– A Le­o­párd­nak – mond­ta, mi­köz­ben vissza­ve­zet­te Pan­te­rát a ház­ba. – Nem ülne le?

Pan­tera le­ült a fal­hoz tá­masz­tott egyik össze­csa­vart gyé­kény­re. A tar­tó­juk­ból ki­vett és ki­gön­gyölt négy­szög ala­kú pa­pi­ru­szok nem vol­tak sem vas­ta­gab­bak, sem na­gyob­bak a ta­vasz leg­el­ső zsen­ge le­ve­le­i­nél; ol­da­luk fele olyan hosszú volt, mint a kis­uj­ja. A pók­há­ló vé­kony­sá­gú be­tűk­ből álló írás fá­jó­an is­me­rős volt, öre­ges, a kor­tól ki­fa­kult, ám az egyik min­den ér­te­lem­ben új, a sze­mé­nek még­is ide­gen volt.

De mind­ket­tő ugyan­azt a kó­dot hasz­nál­ta, az el­sőt, ame­lyet Pan­tera va­la­ha meg­ta­nult; ma már úgy ol­vas­ta, mint­ha gö­rö­gül ír­ták vol­na. El­ső­nek a ré­geb­bit ol­vas­ta el.

A Le­o­párd­nak a Ta­ní­tó­já­tól. Kö­szön­te­lek. Sa­la­mon biz­ton­ság­ban van, kö­szö­ne­tét kül­di. Küld­tem ne­ked ara­nyat; más úton fog el­jut­ni hoz­zád. Egy­szer­s­mind gra­tu­lá­lok: lé­nyed leg­vég­ső ha­tá­rá­ig szo­ron­gat­va min­den ér­te­lem­ben ki­ér­de­mel­ted a ne­ve­det.

És a vé­gén egy nem tit­kos­írás­sal írt utol­só mon­dat: És őszin­te há­lám­ról tu­dó­sí­ta­lak, mint apa a fiát, ami­ért biz­ton­ság­ban tud­hat­lak.

Pan­tera a tér­dé­re fek­tet­te a pa­pír­la­pot, amely min­den lé­leg­zet­vé­te­lé­re meg­rez­dült. A szűrt reg­ge­li fény­ben nem volt ne­héz fel­idéz­nie Se­ne­ca ké­pét – if­jú­sá­ga Se­ne­cá­já­ét –, amint az író­asz­ta­lá­nál ül Ale­xand­ri­á­ban, aho­vá Cla­u­di­us szám­űz­te, de sze­ren­csé­re leg­alább élet­ben hagy­ta. És még így is a bi­ro­da­lom leg­szé­le­sebb körű, leg­ha­té­ko­nyabb és leg­messzebb­re el­érő kém­há­ló­za­tát mű­köd­tet­te.

Se­ne­ca ebbe a há­ló­zat­ba von­ta bele egy szö­ke­vény íjász fiát, akit Ale­xand­ria ut­cá­in zseb­tol­vaj­lá­son ka­pott. Ezek­ben a ko­rai évek­ben ke­mé­nyeb­ben haj­tot­ta Pan­te­rát, mint amennyi­re még egy ön­ma­gát meg­ve­tő fiú is ké­pes lett vol­na rá. Min­dig töb­bet kö­ve­telt, és so­ha­sem érte be ke­ve­seb­bel. Olyan fel­ada­to­kat adott neki, ame­lyek­hez ké­pest a való élet fe­nye­ge­té­sei és össze­es­kü­vé­sei cse­kély­sé­gek­nek tűn­tek. Ha nagy rit­kán meg­di­csér­te, azt is bő­ven fű­sze­rez­te bí­rá­la­tok­kal. A hét év alatt egy­szer sem aján­lot­ta fel neki, hogy szí­ve­sen be­töl­te­né mel­let­te az apja sze­re­pét.

Csak ép­pen be­töl­töt­te. Mint apa a fiá…

Pan­tera el­ol­vas­hat­ta vol­na ezt a le­ve­let, ha bi­zo­nyos dol­gok más­képp ala­kul­nak. Az első kül­de­té­se al­kal­má­val el­ju­tott Cé­zá­re­á­ba. Meg­kap­ta a kó­dot és a ga­lamb­ház cí­mét, ahol Se­ne­ca egy Izsák nevű ügy­nö­ke lát­ta el a ma­da­ra­kat.

De nem jött el. Meg­aka­dá­lyoz­ta ben­ne egy uta­sí­tás, mi­sze­rint Da­masz­kusz­ba kell men­nie, hogy ott se­gít­sen meg­szök­tet­ni egy fér­fit, aki ma­gá­ra von­ta Szí­ria ki­rá­lya, Are­tas ha­rag­ját. Ez volt az első va­ló­di meg­bí­zá­sa, amely kis hí­ján az éle­té­be ke­rült, de vé­gül si­ke­rült meg­úsz­nia, mi­köz­ben meg­érez­te, mi­lyen az, ami­kor csak a sa­ját ügyes­sé­gé­re tá­masz­kod­hat. Da­masz­kuszt el­hagy­va újabb üze­ne­tet ka­pott, amely­nek ér­tel­mé­ben észak­ke­let­re, Part­hi­á­ba kel­lett men­nie, a bi­ro­da­lom­ba, amely ép­pen a ha­tá­rán állt an­nak, hogy há­bo­rút in­dít­son Róma el­len.

Ez­u­tán Kap­pa­dó­cia, Ki­li­kia, Gal­lia, Bri­tan­nia kö­vet­ke­zett. Soha töb­bé nem ke­ve­re­dett Cé­zá­rea kö­ze­lé­be egé­szen mos­ta­ná­ig, ami­kor meg­tud­ta, mit ér­zett irán­ta Se­ne­ca.

Mint apa a fiát…

Se­ne­ca a fi­á­nak ne­vez­te azon az éj­sza­kán is, ami­kor Ró­má­ban tűz­vész dúlt, és fi­a­ként sze­ret­te őt. Pan­tera so­ha­sem mond­ta, hogy ő is sze­re­ti öreg kém­mes­te­rét. Ha en­ged­né, most el­emész­te­né mi­at­ta a bá­nat.

– Rossz hír? – Iz­ma­el őt kém­le­lő an­gya­li arca ag­go­dal­mas rán­cok­ba gyű­rő­dött.

– Nem. – Pan­tera erő­nek ere­jé­vel vissza­rán­tot­ta ma­gát a je­len­be. – Arra gon­dol­tam, hogy ki vol­tam an­nak ide­jén, ami­kor ez író­dott.

– A Le­o­párd volt. És most is a Le­o­párd. – A név va­rázs­erő­vel ha­tott a fi­ú­ra, mint va­la­mi ta­liz­mán, amely meg­véd min­den ár­ta­lom­tól.

– Már nem va­gyok az a Le­o­párd, aki vol­tam – mo­so­lyo­dott el hal­vá­nyan Pan­tera.

– Mi­ért nem?

Csak egy fi­a­tal tud ilyen egye­ne­sen rá­kér­dez­ni va­la­mi­re. Mi­ért nem? Egy asszony és egy gyer­mek mi­att, aki­ket sze­re­tett, és vég­zett ve­lük Bri­tan­ni­á­ban, hogy meg­óv­ja őket a ró­ma­i­ak bán­tal­ma­zá­sá­tól? Egy egé­szen más szár­ma­zá­sú, más hely­ről való má­sik asszony mi­att, akit Gal­li­á­ban, Ale­xand­ri­á­ban és Ró­má­ban sze­re­tett? Egy zseb­tol­vaj fiú mi­att, akit meg­is­mert, és el­kül­dött Bri­tan­ni­á­ba, és aki sze­ret­te őt?

Ez mind együtt, és egyik sem. Vá­rat­la­nul eszé­be ju­tott Hy­pa­tia, aki egy­szer fi­gyel­mez­tet­te, hogy min­dig tart­sa ma­gát az igaz­ság­hoz.

– Meg­kap­tam az élet­től, amit a leg­job­ban akar­tam, és rá­jöt­tem, hogy vé­gül még­sem aka­rom.

– Apa azt mond­ja, hogy ez mind­annyi­unk vesz­te.

– Bölcs em­ber az apád.

– Még nem ol­vas­ta el a má­sik üze­ne­tet.

Va­ló­ban. Most te­hát el­ol­vas­ta. Rö­vid üze­net volt, nem tar­tal­ma­zott sem­mi meg­le­pőt. Ki­vé­ve, hogy régi volt és el­ké­sett, és nem ar­ról be­szélt, ami­ről be­szél­nie kel­lett vol­na.

A Le­o­párd­nak a Köl­tő­től: a pré­dád a Ke­let gyöngy­sze­mé­ben ma­rad. A csá­szár to­vább­ra is tá­mo­gat­ja az ügye­det, amely az ő ügye. Sá­bá­ban vár­juk a hírt a si­ke­red­ről.

Ezt az utol­só mon­da­tot még egy­szer el­ol­vas­ta, gon­do­lat­ban el­len­őriz­ve köz­ben a tit­kos­írás fel­ol­dá­sát. Sá­bá­ban vár­juk a hírt a si­ke­red­ről. A Köl­tő fi­a­tal volt, és fé­lel­me­te­sen ha­té­kony; Se­ne­ca sok­sok párt­fo­golt­ja kö­zött a leg­utol­só és leg­nagy­sze­rűbb. Egy ilyen em­ber­nek nem kel­le­ne az­óta is Sá­bá­ban vár­nia a tár­gya­lá­sok­ról szó­ló a hí­re­ket, ami­kor ő, Pan­tera el­küld­te egy ma­dár­ral az összes szük­sé­ges rész­le­tet, mi­helyt meg­kö­töt­te a szer­ző­dést Ib­ra­him­mal.

– Mi­kor ér­ke­zett ez az üze­ne­te? – kér­dez­te.

Iz­ma­el szem­öl­dö­két össze­húz­va a vi­lá­gos­ság felé tar­tot­ta a hen­gert.

– A dá­tum a hen­ger kül­se­jén van. – A pon­tok össze­ol­vas­va egyet­len Pan­tera ál­tal is­mert szám­rend­szer­be sem il­let­tek bele. Meg­vár­ta hát, míg a fiú se­be­sen röp­kö­dő uj­jai meg­fej­tet­ték az idő­pon­tot. – Ér­ke­zett… öt­ven­há­rom nap­pal ez­előtt.

– Újabb nem jött? Biz­tos vagy ben­ne?

– Biz­tos va­gyok. Is­me­rünk min­den ma­da­rat. Egy sem jött a kém­mes­ter ga­lamb­há­zá­ból.

– A csá­szár­tól sem?

– Nem. Ám­bár apa azt hi­szi… – Iz­ma­el sut­to­gó­ra fog­ta a hang­ját. – Azt hi­szi, hogy el­ve­szít­het­tünk pár ma­da­rat.

– El­ve­szít­het­te­tek?

– Vi­har­ban. Vagy be­teg­ség mi­att.

– Vagy em­be­rek mi­att?

Iz­ma­el he­ve­sen ráz­ta a fe­jét.

– Em­ber nem tud­ja el­fog­ni őket. Hogy is tud­ná? Hon­nan tud­ná? Sen­ki­nek sem árul­tuk el, hogy mi­vel fog­lal­kozunk, es­kü­szöm!

– De azok, akik Je­ru­zsá­lem­ből, Da­masz­kusz­ból és Ró­má­ból szál­lít­ják az új hír­vi­vő ma­da­ra­kat, és azok, akik a ti dú­ca­i­tok­ból útra kelt ga­lam­bo­kat be­vi­szik a sa­ját dú­cuk­ba, hogy az­tán egy üze­net­tel fel­sze­rel­ve vissza­küld­jék őket – ezek mind tud­ják, hogy hol vagy­tok.

– Apám Je­ru­zsá­lem­be szo­kott men­ni. Most is ott van. A töb­bi­ek mind Se­ne­ca hű­sé­ges em­be­rei.

– Az em­be­re­ket meg le­het vá­sá­rol­ni. Ilyes­mi gyak­rab­ban for­dul elő, Iz­ma­el, mint gon­dol­nád. Apád ma­da­ra­kat is vitt ma­gá­val?

– Igen. Egy tu­ca­tot vitt Je­ru­zsá­lem­be, és ugyan­annyit fog vissza­hoz­ni. Min­den ne­gye­dik hó­nap­ban meg­te­szi ezt az uta­zá­sok év­sza­ká­ban. A köz­tes idők­ben az em­be­rek Da­masz­kusz­ból, An­ti­ó­khi­á­ból, Ale­xand­ri­á­ból és Ró­má­ból jön­nek ide.

– Mi­kor jön el Je­ru­zsá­lem­ből?

– Hol­nap.

– Ak­kor van egy öt­le­tem. Küldj el egy ma­da­rat most Je­ru­zsá­lem­be az én neki szó­ló üze­ne­tem­mel. Így meg­tud­hat­juk, hogy a ma­da­rak cél­ba ér­nek-e.

Iz­ma­el rág­ni kezd­te a hü­velyk­uj­ja kör­mét.

– De már csak egy ga­lam­bunk ma­radt, és apa so­ha­sem kül­di el az utol­sót, mi­előtt az újak meg­ér­kez­né­nek.

– Úgy vé­lem, ez­út­tal ki­vé­telt kell ten­nünk. Hadd ír­jam meg az üze­ne­tet. Ha apád ott van, meg fog­ja ér­te­ni.

Pan­tera egy újabb kó­dot al­kal­ma­zott, mint amit if­jú­ko­rá­ban Se­ne­ca em­be­rei hasz­nál­tak. Rö­vid­re fog­ta az üze­ne­tet.

A Le­o­párd­tól a Hír­vi­vő­nek. Kö­szön­te­lek. Iz­ra­el el­len­sé­gét ül­döz­ve ér­kez­tem ide. El­kép­zel­he­tő, hogy ezt ő is tud­ja. Ha ez a ma­dár elér té­ged, tu­dó­síts róla sze­mé­lye­sen. A hó­nap vé­gé­ig itt ma­ra­dok.

Pan­tera a há­zat el­hagy­va bal­ra tért, majd a domb­ról le­jő­ve Ízisz dí­szes temp­lo­ma felé vet­te az irányt, amely kö­rül szin­te lán­gol­tak a szí­nes vi­rá­gok a nap­fény­ben.

A temp­lom ud­va­rá­ban víz­zel teli kő­vá­lyú állt a tá­vo­lab­bi vi­dé­kek­ről a kö­te­le­ző ál­do­zás­ra ér­ke­ző hí­vek szá­má­ra. A kőbe va­la­ki ügye­sen be­le­kar­col­ta egy vad­li­li­om ké­pét és mel­lé egy va­dász­ko­pót. A ku­tyá­nak csak egy füle volt.

A kő­vá­lyú­nak tá­masz­kod­va Pan­tera be­le­kar­col­ta a sa­ját je­lét, a bi­kát Hy­pa­tia jele, a li­li­om mel­lé, majd meg­raj­zol­ta a ku­tya má­so­dik fü­lét, mu­tat­va, hogy meg­ér­tet­te: Hy­pa­tia lát­ta Szau­loszt. Ez­u­tán meg­for­dult, újra föl­kap­ta­tott a domb­ra, és vissza a fo­ga­dó­ba, hogy vissza­ad­ja az el­lo­pott tu­ni­kát az éj­sza­kai rab­szol­gá­nak, aki még nem kelt fel, és be­szá­mol­jon Mer­gus­nak mind­ar­ról, amit meg­tu­dott.