NEGYEDIK FEJEZET
A Fogadó az Öt Szőlővesszőhöz görög stílusban épült kocsma volt Júdea rómaiak által elfoglalt fővárosának virágzó kereskedőnegyedében. Egy önmagával tökéletes ellentmondásban lévő hely, ahol a fokhagyma, a párolt kecskehús és a hosszú útról betérők izzadságának a szaga keveredett egymással, és ahol egyszerre nyolc-kilenc különböző nyelven folyt a hangos társalgás. Tucatnyi különböző isten kapott helyet a lépcső menti falmélyedésekben, a lépcsőfordulón, a lenti ivóban és ebédlőben, és a szobákban. A szobákban, ahol…
– Matrac! – Mergus ledobta magát rá, és úgy veregette a szalmát, mintha liba lenne alatta. – Matrac, amiben nincs tetű, a fejünk fölött tető, és a szobában csak ketten vagyunk, és nem az egész nyavalyás karaván! Elfelejthetnénk, mi másért jöttünk, és egy hónapig csak alhatnánk itt, háborítatlanul!
Nyitva hagyták az ajtót, hogy senki ne hallja a nyikorgását, és a Nyugat-Britanniában használt nyelven beszéltek, amit senki másnak nem volt oka ismerni; amennyire csak elképzelni lehetett, biztonságban voltak.
Pantera leült az ágya szélére, és válaszul csak megrázta a fejét. A jobb szeme fölötti sebhely fehérnek látszott az estével búcsúzó világosságban, és olyankor is, amikor fáradt volt – mint most is. Felfelé húzta a szemöldökét, amitől úgy nézett ki, mintha épp kérdezni akarna valamit.
Az ágya fejrészéhez egy kancsóban hideg víz volt odakészítve. Töltött belőle és ivott, és Mergus látta rajta, hogy kezd ellazulni; nem teljesen – ilyet sohasem látott rajta –, de eléggé.
– Mit csinálunk először? – Mergus elkomolyodva felült. Ő is ivott a vízből; a sivatagban töltött egy hónap után jobb volt minden bornál.
– Kapcsolatba lépünk Hypatiával.
– Ha még itt van egyáltalán.
– Itt van. A jele ott volt az Ízisz Templom melletti víztartályon. Itt van, és meglátogatta a helyi papokat.
Mergus becsukta a szemét, és megpróbált utánagondolni, mikor volt az, hogy nem vette észre; nem jött rá.
– Akárki árult is el minket Szaulosznak, valószínűleg még itt van a karavánban. Követni fog bennünket mindenhova.
– Majd lerázzuk – Pantera fürkésző pillantást vetett rá. – Van valami elképzelésed, hogy ki lehet az?
– A kilenc ujjú Rasul – felelte Mergus. – Soha nem néz egyenesen a szemünkbe. Ha van áruló Ibrahim karavánjában, ő lesz az.
– Az is lehet, hogy csak túl félénk. Holnap reggel megtudjuk. Ma éjjel itt alszunk a többiekkel. Holnap majd itt hagyunk egy jelet, hogy Hypatia tudja, itt vagyunk, aztán összehozunk egy találkozót Seneca cézáreai ügynökével; lehet, hogy a Tanító halott, de a hálózatát mindig is úgy alakította ki, hogy túlélje őt. Az ügynök az Absolom nevet vette fel; semmi mást nem tudok róla, de van egy pap Tükhé templomában, aki elviszi neki az üzenetünket. Ha ez megtörtént, megkeressük Seneca galambászát, és az egyik galambbal üzenetet küldünk Rómába, hogy biztonságban megérkeztünk ide. Minél többet tud a császár arról, hogy mit csinálunk, annál több esélyünk van rá, hogy szükség esetén segítséget kérjünk tőle. Utána majd meglátjuk, hová küld bennünket. Lehet, hogy…
Tucatnyi trombita harsant fel egyszerre. Pantera egy mozdulattal felpattant az ágyról, és már kint is volt a szobából, lent a lépcsőn, kint a téren, ahol a tevék voltak. Mindeközben bekövetkezett egy pillanat, amikor már nem Pantera volt, római polgár, britanniai veterán – Mergus megannyi csendes kérdezősködés után sem tudta pontosan, hogy mit csinált ott Pantera, leszámítva azt, hogy a dolog úgy végződött, hogy tévedésből britnek nézték és keresztre feszítették, amibe majdnem belehalt –, hanem nabateus katona, akinek van egy lova, amelyet meg kell védenie, két ezüstje, amit még nem kapott meg, és az íja iránti ragaszkodása, amely révén egy más birodalomba került, mint a halandó emberek. Ibrahim emberei még nem látták őt, amint késeket dobál; ez a tudása még titokban maradt.
Mergus akkor is Mergus maradt, amikor belefutott a téren kialakult felbolydulásba, noha átváltott görögre, és nehézkesebben lépkedett, mint egyébként tette volna, különösen egy provincia kormányzója jelenl étében.
A kormányzó, Gessius Florus, felállt egy alacsony fal tetejére, hogy magasabbnak látszódjék. Muszáj volt; egy olyan országban, ahol csupa kistermetű ember élt, Florus még a többieknél is kisebb volt; egy tejjel-mézzel folyó országban, ahol a derékbőség a kor előrehaladtával mind nagyobb lett, az övé mindig is nagyobb volt a vele egykorúakénál; egy olyan országban, ahol a kopasz embereket a koruk miatt a bölcsesség letéteményeseinek tartották, róla, aki teljesen kopasz volt, köztudott volt, hogy mostani pozícióját kizárólag azért nyerte el, mert a felesége egyszerre járt a külön fürdőbe a néhai császárnéval. Nem egészen két éve töltötte be ezt a posztot, de már az egész keleti világban hírhedt volt alig hihető teljesítményéről, miszerint bármelyik elődjénél korruptabb volt.
Florus kormányzó csendre intette a kürtöseit. A tevék megnyugodva visszatértek a szénájukhoz. A piacteret körbevevő sokaságon feszengő csend lett úrrá: mind a görögül beszélők, mind a héberek várták, hogy a kormányzó elmondja, miért zavarta meg a délutánjukat. Mergus megfigyelte, hogy nagyon sok őr sorakozott fel, gyűrűt alkotva mögöttük. Az őrök felénél dárda volt, a másik fele kivont karddal állt.
– Ki a gazdája ezeknek az állatoknak? – a kérdést nem maga Florus, hanem egy sáfár kiáltotta el.
– Én vagyok.
Ibrahim előlépve megállt a kormányzó előtt, aki összeszorított szájjal elnézett a jobb válla fölött.
– Ki a vevő? – kérdezte a sáfár.
– Szerződés kötelez, hogy Rodoszi Démokritosznak adjam el őket, aki itt, a városban kereskedik.
Mergus tudta, hogy ez nem igaz. Sivatagi útjuk során a Sába- fivérek mindvégig nagy tisztelettel emlegették a vevőt, Juszaf ben Matthias héber tanácsost és kereskedőt. Ibrahim tehát hazudott, hacsak a szóban forgó ember nem vett fel görög nevet.
A tömeg csupa fiatalokból állt, sokan közülük mindkét csoportbeliek. Meglepett mormogás hallatszott a soraikból, de még nem mozdultak.
A zajt kihasználva Mergus, ajkát alig mozdítva, odasúgta Panterának:
– Említetted Ibrahimnak a kormányzó új adóit?
– Igen, amikor a lovakat itattuk. Démokritosz tartozik neki két talentum arannyal. Ha valaki megkérdezi, akármelyik isten előtt meg fog esküdni rá, hogy megveszi az egész karavánt.
– Florus még akkor sem fog hinni neki.
– Nem. Vagyis biztos, hogy kém van közöttünk.
– Rasul. – Mergus köpött egyet, és ismét Panterához fordult. – És ha Ibrahim harcolni fog…?
– Ettől nem kell félni. Tucatnyi teve áráért nem fog egy kereszt díszévé válni. Figyeld meg, Florus már döntött egy számjegy mellett.
A sáfár egyik lábáról a másikra állt. Nem nézett senki szemébe.
– A kormányzó szerint nem mondasz igazat, ezeket az állatokat valójában egy héber akarja megvenni. Ezért adóbehajtás címén húszat lefoglal belőlük. Át kell engedned neki a tulajdonjogukat.
– Húszat? – hördült fel körülöttük a tömeg. Ibrahim volt az a kőszikla, amelyen megtört az emberek elszörnyedése. Ha itt ember ember elleni küzdelemről lett volna szó, Mergus egész vagyonát rá merte volna tenni Ibrahim győzelmére; ő képes lett volna rá, hogy letépi Florus mindkét fülét, és azzal tömi be a száját. Csakhogy a kormányzó rendelkezett a Városőrséggel, és a tér körül már fel is sorakoztak a páncéljukban és sisakjukban izzadó őrök.
– Uram – felelte Ibrahim –, a huszonhat közül, amelyik túlélte az utat, öt nem vemhes.
– Akkor meghagyjuk neked azt az ötöt, meg még egyet – Florus hangszíne sajnálatos módon olyan volt, mint egy eunuché, de mivel volt felesége, nem lehetett, vagy legalábbis valószínűtlen volt, hogy az.
– Ha uram óhajtja, hogy Sába a jövőben Damaszkuszba helyezze át a kereskedése székhelyét, csak szólnia kell. Nem jöttünk volna ide, ha tudjuk, hogy ennyire nem látnak bennünket szívesen.
Mergus kilazította a kardját az övében. Felesküdött ennek az embernek, aki az imént megfenyegetett egy római kormányzót. A Sába-fivérek voltak a legjobb – időnként az egyetlen – tevekereskedők Alexandriától keletre. Cézáreának nagyobb szüksége volt rájuk, mint nekik Cézáreára.
Florus úgy mosolygott, mint egy varangyos béka; hájas arcában eltűnt a szeme.
– Ott kereskedhetsz, ahol csak akarsz. De most elvesszük mind a huszonegy vemhes tevédet vámilletékként.
– Darabja egy dénár, ahogy megegyeztünk.
Este volt, már megvacsoráztak a fogadó lenti termében; nagy lakomát csaptak a halból, mert volt bőven, és a bakheerből, mert mutatniuk kellett, milyen megtiszteltetés számukra, hogy megkínálták őket azzal, amit Ibrahim felesége, az egész Sába-törzs legszépségesebb asszonya készített a sátrában.
Mialatt odakint a héber és szír fiatalság rákezdett szokásos éjszakai lármázására, ők viszonylag biztonságban üldögéltek a tűz mellett, és ittak Ibrahim gyönyörű felesége egészségére, aztán egymáséra és a lovaikra, az élőkre és a holtakra, a régi lovaikra és a jövendőkre, a halottakra, akiknek a lelke békén pihen a sivatag homokjában, és nem beszéltek a tevékről, sem az őket ért veszteségről, sem hogy bármelyikük is kap-e valamennyi pénzt az út fejében.
Kaptak. Ibrahim kiosztotta a kis ezüst pénzérméket; egy lesújtott, töprengő Ibrahim, akinek sötétbarna szemére fátyol ereszkedett, hogy ellenségei vagy a szellemek, akiket elküldhettek, hogy vegyék üldözőbe, ne láthassák meg benne a lelkét.
– Sajnálom – szólalt meg Mergus. – Meg kellett volna ölnünk a kormányzót, de…
– De akkor mindnyájan lassú kínhalállal haltunk volna meg, és mit szóltak volna az asszonyaink? – Ibrahim mosolya szomorú volt és tétova, de korántsem olyan szomorú és tétova, amilyen lehetett volna. – Nyugodtan tegyétek el a pénzt, és amikor elköltitek, tartsátok magatokat távol az itteni békétlenektől. Ha a hold fordulásakor úgy gondoljátok, hogy megint elszegődnétek, gyertek vissza ide. Lehet, hogy lesz pár lovam – és öt meddő tevém –, amit el kell vinni Damaszkuszba. A fekvőhelyetek ki van fizetve ma éjszakára és a következőre. Utána vége a vendégszeretetünknek, magatokra lesztek utalva. Nekem azt mondták, hogy a kikötő környéke a legbiztonságosabb: a palota közelében még senki sem mer köveket hajigálni.
Pantera mosolya jól illett Ibrahiméhoz.
– Találunk ott egy fogadót, ahol jót lehet enni, és talán még nőt is kerítenek Mergusnak?
A helyiséget végigpásztázó tekintete csupa gyermeki ártatlanság volt. Mergus elvörösödött, és kinézett az istállók mellett a zöldes fényű estébe.
Ibrahim nevetve csapott Pantera vállára, kétfelől megcsókolta az arcát, és felajánlotta neki, hogy vigye magával a pejcsikót cserében a lóért, amelyet útközben megöltek. Azt mondta, megszerették Panterát az íjásztudományáért, ami igaz volt. Mergus arra gondolt, hogy mindazokért a dolgokért szerették meg, amiket nem láthattak, de a lelkük mélyének csendjében megéreztek.
Emberek, akik megszerették Szauloszt, az életüket fogják adni érte. Pantera mondta ezt a sivatagban. Azt viszont nem mondta, hogy benne és Szauloszban sok közös dolog van, és ezek közül csak az első az, hogy vannak emberek, akik az irántuk érzett szeretet miatt az életüket is feláldoznák.
Mergus ezen gondolkodott, miközben alváshoz készülődve lefeküdt. Egy darabig az egymás fejéhez sértéseket vagdosó fiatalság egyre erősödő lármázását hallgatta. Még nem dobáltak köveket, botokkal sem estek egymásnak, gondolta. Akik odalent maradtak, egyre nehezebben forgó nyelvvel mondtak pohárköszöntőt a halottakra, akikre emlékeztek, miközben idefent, a velük szomszédos szobákban halk mormogás jelezte, hogy mások is aludni térnek.
Mergus is elmormolta imáját az istenhez, aztán csendben feküdt az ágyban, miközben az éjszaka által szőtt minták átvonultak a háztetőkön, csillagfénnyel ékesítve a napfénytől elhagyott helyeket.
Gondolatai szükségszerűen vissza-visszatértek a másik ágyban fekvőhöz. Volt egy időszak nyáron, a tűzvész után, amikor annyira vágyott Pantera után, hogy még a szíve is belefájdult, amikor minden aranyát odaadta volna, ami csak a nyeregtáskáj ába be volt varrva – egy sem volt belőle az övé, hogy odaadhatta volna –, csak hogy egy éjszakát vele tölthessen egy ilyen kis szobában, mint ez.
Az idő nem tompította a fájdalmat, csak finomított rajta, mígnem megértette, hogy a Pantera iránt érzett szenvedélye az elméjéből származott, nem a testéből. És hogy talán már elérte azt az életkort, amikor az érzéki vágy átadja a helyét valami tisztább érzésnek. Még valószínűbb, hogy túl élesen élt az emlékezetében a Hannah nevű nő arca, amikor a tűz utáni napon, Pantera frissen fogant gyermekével a méhében, felszállt a hajóra.
Már korábban is látott fájó szívű asszonyokat; épp elégszer volt maga is okozója szenvedésüknek. Semmi oka nem volt, hogy ilyen tisztán emlékezzen erre az egyre, azt leszámítva, hogy meglátta visszatükröződni a hajótól elforduló Pantera szeme körüli ráncokban, azután újra, még tisztábban a szibillai orákulum, Ízisz választottja, a Hypatia nevű nő arcán.
És volt egy kérdés, amelyet Mergus nem akart feltenni, és választ sem szeretett volna kapni rá. Megelégedett azzal, amije volt – vagy hitte, hogy van. Feküdt az ágyban, és hallgatta Pantera lassú lélegzését, amint éppen átkelt a Léthén az álom birodalmába, és eltervezte, hogy majd amikor verítékezve, vaktában a matraca után kapva kibukkan belőle, ő ott lesz mellette, hogy vigasztaló szavakat mondjon azon a nyelven, amit használt – nem görögül, nem latinul, nem arámi, nem sábai nyelven, hanem a briteknek azon az ősi, vad, varázslatos nyelvén, amelyet az álmodók használtak, amikor énekükkel háborúba küldték a harcosokat abban az országban, ahol az asszonyok ugyanolyan gyakran váltak harcosokká, mint a férfiak.
Mergus elaludt, és Britanniáról álmodott. És mire a hajnal előtti szürkeségben fölébredt, Pantera már eltűnt, csak a sivatagi öltözékét hagyta ott. De magával vitte két hosszú, vékony pengéjű dobókését.