NYOLCADIK FEJEZET

Va­la­hol sírt va­la­ki.

A hang el­rej­tő­zött a ten­ger­ről fel­szál­ló s a pa­lo­ta fé­lig-med­dig zárt kert­je fö­lött go­moly­gó pá­rá­ban. Hy­pa­tia el­kap­ta a neszt, s a for­rá­sát ke­res­ve el­in­dult az egyik kö­ve­zett sé­tá­nyon; el­ha­ladt a há­rom már­vány szö­kő­kút mel­lett, me­lyek te­te­jén egy-egy bronz­ba ön­tött, ví­zi­nö­vé­nyek­be öl­tö­zött ten­ge­ri nim­fa csor­gat­ta le a vi­zet a ke­zé­ből, a ha­já­ból, il­let­ve a sar­ká­ból.

Egy sa­rok­ra érve, ahol cik­lá­me­nek­ből és or­chi­de­ák­ból szőtt pasz­tell­szí­nű sző­nyeg te­rült el, bal­ra for­dult, a ten­ger felé, és ke­resz­tül­vá­gott a skar­lát­vö­rös tu­li­pá­nok so­rai kö­zött; a vi­rá­gok szir­ma­i­ról kö­vér vér­csep­p­ek­ként gör­dült le a har­mat. Itt, a kert vé­gé­ben lép­cső ve­ze­tett le egy két­szár­nyú vas­ka­pu­hoz, s a lép­csőn egy fe­ke­te hajú lány ült ma­gá­ba ros­kad­va, ar­cát a két ke­zé­be te­met­ve, és úgy zo­ko­gott, hogy az egész kert­ben hal­la­ni le­he­tett.

Hy­pa­tia a lép­cső te­te­jé­re érve le­gug­golt, egy da­ra­big várt és fi­gyelt. Ami­kor vi­lá­gos­sá vált, hogy nem vesz­nek róla tu­do­mást, meg­szó­lalt.

– Kle­o­pát­ra?

A lány fel­kap­ta a fe­jét. Mar­káns arca volt, éles, tisz­ta te­kin­te­te meg­döb­ben­tő­en ha­son­lí­tott nagy­nén­je, Be­re­ni­ké pil­lan­tá­sá­ra, de a sze­me most zöl­debb és tom­pább fé­nyű volt, mint a múlt­kor, a lám­pa­fény­ben, és Hy­pa­ti­át a ten­ger mély vi­zé­nek szí­né­re em­lé­kez­tet­te. Az ar­cán le­gör­dü­lő könny­csepp úgy csil­lo­gott, mint a gyé­mánt.

– Azért, mert a ki­rály­né mi­at­tam ki­kül­dött a trón­te­rem­ből? – Há­rom-négy nap telt el az­óta, hogy Hy­pa­ti­á­nak meg kel­lett je­len­nie a szín­ház­ban. Las­san­ként meg­ta­nul­ta, hová me­het, és hová nem.

– Ó, az… – A lány fél­re­bil­len­tett fej­jel, el­gon­dol­kod­va né­zett rá. Rá volt írva az ar­cá­ra, hogy azt fon­tol­gat­ja, mit nyer­het­ne az­zal, ha el­fo­gad­ná Hy­pa­tia su­gal­ma­zá­sát.

Győ­zött a be­csü­let vagy a prag­ma­tiz­mus.

– Nem. Ik­sah­ra, a fe­ke­te ál­lat­ido­már­nő mi­att. Meg­ígér­te, hogy rep­tet­he­tem a sóly­mot, mi­előtt Je­ru­zsá­lem­be me­gyünk, és most már bár­me­lyik perc­ben in­dul­ha­tunk. De Hyr­ca­nust és a hí­met vit­te ki he­lyet­tem. Sze­re­ti őt – Hyr­ca­nust, nem a ma­da­rat. El­búj­tak a ló­is­tál­ló­ban, és ott pa­ráz­nál­kod­nak. – Az utol­só mon­da­tot egy vé­rig sér­tett gye­rek­lány ha­tár­ta­lan gyű­lö­le­té­vel mond­ta.

Hy­pa­tia, aki nem hit­te el, ke­rek­re nyi­tot­ta a sze­mét, mint­ha cso­dál­koz­na.

– A nagy­bá­tyád, a ki­rály, tud er­ről?

– Tud­nia kell, mert el­mond­tam neki. – Kle­o­pát­ra fel­állt, és uj­ja­i­val vé­gig­ge­reb­lyéz­te pá­rá­tól ned­ves­sé vált ha­ját. Sima, fes­tet­len vá­szon­tu­ni­ka volt raj­ta, a de­re­kán nem ezüst­ből, ha­nem bőr­ből ké­szült öv­vel át­fog­va. Ha Hy­pa­tia nem is­mer­te vol­na, könnyen jól öl­tö­zött rab­szol­gá­nak néz­het­te vol­na. A pa­lo­tá­ban a rab­szol­gák jobb anyag­ból szőtt ru­há­kat vi­sel­tek, mint a vá­ros la­kó­i­nak leg­alább a fele.

– Te Izisz vá­lasz­tott­ja vagy – mond­ta Kle­o­pát­ra.

Hy­pa­tia hal­lot­ta már áhí­ta­tos re­mény­ke­dés­sel, fé­le­lem­mel és el­ször­nyed­ve, vá­gya­koz­va, szo­mo­rú­an, sze­rel­me­sen ki­ejt­ve ezt a mon­da­tot. Ezek­nél sok­kal rit­káb­ban hal­lot­ta gyű­löl­köd­ve is, más is­te­nek pap­ja­i­nak a szá­já­ból, akik­re rá­ve­tült az ő is­te­né­nek ár­nyé­ka.

Sér­tés­ként el­han­goz­va azon­ban ed­dig még so­ha­sem hal­lot­ta; még Ik­sah­ra is el tud­ta ke­rül­ni, hogy ilyes­mi ér­ződ­jék a hang­ján. Bó­lin­tott.

– Az va­gyok.

– Mi­ért?

– Mit mi­ért?

– Mi­ért let­tél ki­vá­lasz­tott?

Hu­szon­öt év alatt sen­ki sem kér­dez­te ezt meg tőle. Hy­pa­tia le­huny­ta a sze­mét, hogy job­ban tud­jon gon­dol­kod­ni. Va­ló­já­ban hogy fel­te­gye a kér­dést az is­ten­nek, aki néha vá­la­szolt neki.

De ma nem. A feje tel­je­sen üres volt, le­szá­mít­va az éj­sza­kai álma után ma­radt ré­mü­le­tet. Most, hogy Szau­losz kö­zel volt, ál­lan­dó­sul­tak az éj­sza­kai rém­ál­mok.

Ki­nyi­tot­ta a sze­mét.

– Gye­rek­ko­rom­ban vol­tak ál­ma­im – mond­ta.

– Iga­zi­ak?

– Az ál­mok rit­kán tel­je­sen iga­zi­ak. A lé­nye­gét mu­tat­ják meg an­nak, ami tör­tén­het; meg kell ta­nul­ni ol­vas­ni be­lő­lük. De olyan ele­ven, szí­nes ál­ma­im vol­tak, hogy va­ló­sá­gos­nak érez­tem őket, és ez volt a fon­tos. És azok sze­rint cse­le­ked­tem – ami szin­tén fon­tos volt. Ha meg­be­csü­löd az ál­ma­i­dat, azok is meg­be­csül­nek té­ged.

– En­gem meg­ijesz­te­nek az ál­ma­im.

Fel­tá­madt a szél, és fe­lé­jük so­dor­ta a va­don nőtt és a ker­ti vi­rá­gok il­la­tát. Hy­pa­tia fü­lé­ben meg­csen­dült egy éles, tisz­ta hang: az is­te­nek fi­gyel­mez­te­tő síp­jel­zé­se.

– Azok sze­rint cse­lek­szel? – tu­da­kol­ta.

A lány egy hir­te­len moz­du­lat­tal vé­gig­si­mí­tott a tu­ni­ká­ján.

– Mi­ért vagy itt? – kér­dez­te.

– Két va­dász­ko­pót hoz­tam Be­re­ni­ké ki­rály­né­nak aján­dék­ba Róma csá­szár­né­já­tól. Azért jöt­tem ide, hogy lás­sam, jól bán­nak-e ve­lük.

– Róma csá­szár­né­ja ha­lott.

– Tu­dom. De őfel­sé­ge még éle­té­ben uta­sí­tott rá, hogy hoz­zam el őket.

– Ró­má­ból?

– Igen.

– Igaz, hogy a csá­szár egy fiút tett nővé, és a csá­szár­né he­lyett őt vet­te fe­le­sé­gül?

– Ami­kor el­jöt­tem, nem volt igaz.

Szi­go­rú­an véve az iga­zat mond­ta: a szó­ban for­gó fiút kaszt­rál­ták, és mint Néró fe­le­sé­gét ki­csi­no­sí­tot­ták, de a csá­szár még nem vet­te fe­le­sé­gül, ami­kor a Kra­te­is ki­fu­tott a ten­ger­re. Hy­pa­tia orá­ku­lum volt, és az orá­ku­lu­mok so­ha­sem ha­zud­tak. Soha.

Hogy meg­előz­zön egy újabb hosszú csen­det, meg­szó­lalt:

– El kell men­nem az ál­la­tok kert­jé­be. Meg aka­rom fut­tat­ni a ku­tyá­kat a ten­ger­par­ton. Egy hó­na­pig vol­tak a ha­jón; még most, há­rom­na­pi szá­raz­föl­di tar­tóz­ko­dás után is vágy­nak ten­ge­ri le­ve­gő és sík vi­dék után.

Nem csak a ko­pók­nak kel­lett a sza­bad­ság és a tisz­ta le­ve­gő. Hy­pa­tia arra gon­dolt, hogy ta­lán a sa­ját só­vár­gá­sá­ból is ér­de­mes len­ne ol­vas­nia, ha a gyer­mek­nek meg­vol­na hoz­zá a kel­lő tu­dá­sa. Nem is pró­bál­ta kü­lö­nö­seb­ben el­tit­kol­ni.

Kle­o­pát­ra vá­rat­la­nul el­mo­so­lyo­dott.

– Tudsz lo­va­gol­ni? – kér­dez­te. – Jó lo­von.

– Tu­dok.

– Ak­kor ki­lo­va­gol­hatsz ve­lem, és hoz­ha­tod a ko­pó­i­dat is, hadd fus­sa­nak! – Di­a­dal­ma­san rá­csa­pott a kő­lép­cső­re. – Sen­ki sem lát meg min­ket, ha még a köd fel­száll­ta előtt el­in­du­lunk.

– A köd már­is kezd fel­száll­ni – fe­lel­te Hy­pa­tia. – Ha le­né­zel a ten­ger­re, lát­ha­tod, hogy kék a szí­ne.

Kle­o­pát­ra haja szö­gegye­ne­sen hul­lott a vál­lá­ra. Meg­ráz­ta a fe­jét, s a hal­vány reg­ge­li nap­fény gyors for­gás­ba kez­dett a feje kö­rül.

– Leg­alább egy óránk van még. A ki­rály már nem szo­kott ko­rán kel­ni. Az­óta nem, ami­óta Szau­losz meg­ér­ke­zett.

Min­den­ről tu­dott.

– Meg­ke­res­sük Ik­sah­rát és a sóly­ma­it? – kér­dez­te Hy­pa­tia.

– Te mit gon­dolsz?

Ek­kor már a vas­ka­pun men­tek ki­fe­lé. Azon túl te­rült el a ki­rály va­das­park­ja, ben­ne a va­dász­ko­pók ken­nel­je­i­vel, az is­tál­lók­kal és a ma­da­rak ka­lit­ká­i­val. Egyik ol­da­lon, egy an­nál is na­gyobb vas­ket­rec­ben, mint az a min­den ké­nye­lem­mel el­lá­tott szo­ba, amely­ben Hy­pa­tia az éj­sza­kát töl­töt­te, Ik­sah­ra ge­párd­ja he­vert egy ma­gas­ra el­he­lye­zett fa­ágon. Itt kel­lett ma­rad­nia, hogy az ál­la­tok úr­nő­je tel­jes fi­gyel­mét az ifjú her­ceg­nek, Hyr­ca­nus­nak ál­doz­has­sa. Kö­ze­led­tük­re na­gyot ásí­tott, meg­mu­tat­va kés­pen­gék­ként egy­más mel­lett so­ra­ko­zó, tö­ké­le­tes fo­ga­it. Egé­szen kö­zel ha­lad­tak el mel­let­te, hogy mu­tas­sák: nem fél­nek tőle.

Az is­tál­lók­nál Kle­o­pát­rá­nak nem kel­lett uta­sí­tá­so­kat ad­nia. Mi­helyt be­for­dult a sar­kon, az is­tál­ló­szol­gák már sza­lad­tak, hogy fel­ké­szít­sék a lo­vát, majd Hy­pa­ti­á­ét is. Mind­két ló vér­de­res kan­ca volt, jó fel­épí­té­sű, ke­zes jó­szá­gok, vág­tá­ra ter­met­tek, de nem ész nél­kül szá­gul­do­zok.

Az em­be­rek el­ol­doz­ták Hy­pa­tia két ko­pó­ját, s ők tán­col­va, he­ves fark­csó­vá­lás­sal, va­dá­szat­ra éhes, ned­ves or­ral fu­tot­tak hoz­zá­juk. Hosszú lábú, drót­sző­rű ku­tyák vol­tak, a fe­jük egy ma­gas­ság­ban volt Hy­pa­tia de­re­ká­val, s ami­kor a hát­só lá­buk­ra áll­va kö­szön­töt­ték őt, a mell­ső lá­buk el­ér­te a vál­lát. Éj­jel­nek és Nap­pal­nak ne­vez­te el őket; a szu­ka sö­tét szí­nű volt, mint a fák té­len, míg a kan szí­ne a si­va­tag arany­ló ho­mok­já­ra em­lé­kez­te­tett.

Hy­pa­tia meg­etet­te őket az­zal a hús­sal, amit a pa­lo­ta kony­há­já­ról ho­zott; nem volt sok, csak egy ma­rok­nyi, épp csak annyi, hogy em­lé­kez­tes­se a ku­tyá­kat: őt sze­re­tik, nem a ber­ber ido­már­nőt.

Kle­o­pát­ra könnye­dén fel­szök­kent a lóra. Ló­há­ton ülve ma­ga­sabb­nak, szen­ve­dé­lye­sebb­nek, ki­fé­nye­se­dett sze­mé­vel maga is pré­dá­ra in­du­ló nagy­macs­ká­nak lát­szott. Hy­pa­tia, mind­két ke­zé­nél egy-egy ko­pó­val, fel­né­zett rá.

– Va­la­mit tisz­táz­nunk kell. Ez most egy ba­rá­ti aján­lat, egy ké­rés Ízisz vá­lasz­tott­ja szá­má­ra, vagy egy cé­zá­re­ai her­ceg­nő pa­ran­csa?

A her­ceg­nő Hy­pa­ti­á­ra for­dí­tot­ta vi­dá­man csil­lo­gó sze­mét.

– Csak a mos­ta­ni hely­zet­re ér­vé­nyes pa­rancs. Ha vál­to­zik a hely­zet, biz­tos le­hetsz ben­ne, hogy szól­ni fo­gok. A kapu nyit­va áll. Az első ne­gyed mér­föl­dön, amíg el nem ér­jük a ten­ger­par­tot, lé­pés­ben me­gyünk, de utá­na meg­fut­tat­hat­juk a lo­va­kat.

A só­lyom vij­jog­va vá­gó­dott a le­ve­gő­be Ik­sah­ra ök­lé­ről; a met­sző­en éles hang úgy ha­sí­tot­ta fel lá­tó­ha­tár­tól lá­tó­ha­tá­rig a hűs reg­ge­li le­ve­gőt, hogy Hy­pa­tia azon sem le­pő­dött vol­na meg, ha azt lát­ja, hogy az ég­bolt ket­té­ha­sad, és a ré­sen vissza­cso­rog az éj­sza­ka.

Mi­cso­da erő! Mi­cso­da düh! A fel­röp­pe­nő ma­dár szét­ter­jesz­tett szár­nya a ten­ger csil­lo­gó víz­tük­re fö­lött pa­la­szür­ke vo­nal­lá vál­toz­va egy pil­la­nat­ra el­tűnt a sze­me elől, de az­tán újra meg­lát­ta, ahogy a hul­lá­mok csú­csa­i­ról fel­szök­ken­ve, csi­ga­vo­nal­ban fel­szár­nyal a ma­gas­ba, hogy kis­vár­tat­va vég­képp be­le­vesszen az ég­bolt fájó üres­sé­gé­be.

Most már ga­lopp­ban ha­lad­tak; Hy­pa­tia és Kle­o­pát­ra her­ceg­nő azon a part men­ti föld­sá­von vág­táz­tak, ahol a ten­ger ta­lál­ko­zott a szá­raz­föld­del, és a dur­va fű­cso­mók nem en­ged­ték, hogy a víz ma­gá­ba mos­sa a föl­det. Rá­fe­küd­tek a ló nya­ká­ra, s a gyep­lőt el­en­ged­ve pró­bál­tak lé­pést tar­ta­ni a ma­dár­ral és az azt fel­bo­csá­tó ber­ber nő­vel.

Ik­sah­ra sur An­mer a hal­vány­szür­ke ho­mok és a még hal­vá­nyabb ló hát­te­re előtt egy fe­ke­te vég­ta­gok­ból és fe­hér vá­szon­tu­ni­ká­ból össze­állt mo­za­ik­nak tűnt előt­tük a tá­vol­ban. Hy­pa­tia meg volt győ­ződ­ve, hogy ész­re­vet­te őket, en­nek el­le­né­re nem fog­ta vissza a lo­vát. Kle­o­pát­ra uno­ka­fi­vé­re, Hyr­ca­nus her­ceg nem lát­ta meg őket, és va­ló­szí­nű­leg nem is fog­ja, ha­csak tes­ti mi­vol­tuk­ban nem je­len­nek meg az orra előtt; neki csak a part men­ti va­dá­sza­tu­kat ve­ze­tő ama­zon­ra volt sze­me.

Jó oka volt rá. A ma­gas, peng­evé­kony nő a szü­le­tett lo­va­sok könnyed­sé­gé­vel ülte meg a lo­vát, amely mel­les­leg nem olyan de­rék, ke­zes há­tas volt, mint ame­lyet Hy­pa­tia alá ad­tak, ha­nem azok kö­zül a tü­zes vérű lo­vak kö­zül való, ame­lye­ket a ber­ber tör­zsek te­nyész­te­nek ki arra, hogy meg­óv­ják a gyer­me­ke­i­ket a baj­tól. Eze­ket a lo­va­kat a sát­ruk­ban tar­tot­ták, da­to­lyá­val etet­ték, sza­már­tej­jel itat­ták, szá­raz­ság ide­jén az utol­só csepp vi­zü­ket ne­kik ad­ták. Ezek a lo­vak ke­gyet­len har­cot vív­tak fog­gal és láb­bal vad­ál­la­tok­kal és ban­di­ták­kal egy­aránt, de egy há­rom­éves gye­rek is el­ve­zet­het­te őket, és olyan óva­to­san vit­tek a há­tu­kon egy va­jú­dó asszonyt, hogy még a mag­zat­vi­ze sem ment el.

Ik­sah­ra is­mét fér­fi­ru­hát vi­selt, mint a ki­kö­tő­ben – mint vél­he­tő­leg min­dig –, és vág­tá­zás köz­ben a szél a tes­té­re csa­var­ta a vé­kony vá­szon­ból szőtt hosszú lep­let. Gőg­ből vagy szük­ség­ből, gyep­lő nél­kül lo­va­golt, sza­ba­don hagy­va mind­két ke­zét a vele tar­tó va­dász­sóly­mok szá­má­ra, ame­lyek a nye­reg­ká­pa két ol­da­lá­ra erő­sí­tett, ívelt ülő­ru­da­kon ka­pasz­kod­tak.

Vág­tá­zás köz­ben a nő fe­hé­ren vi­lá­gí­tó fo­ga­i­val ol­doz­ta el a hím láb­szí­ját. A ma­dár ki­tárt szár­nyak­kal, könnye­dén emel­ke­dett föl a vág­tá­juk­kal kel­tett szél há­tán a nő ösz­tö­vér csuk­ló­ja fe­lett kéz­nyúj­tás­nyi tá­vol­ság­ra.

– Aka­rod lát­ni a hí­met, ahogy a föl­dön va­dá­szik, mi­köz­ben a pár­ja oda­fönt re­pül az égen?

Még így, ki­ál­tás köz­ben is tisz­ta ki­ej­tés­sel, a más­sal­hang­zó­kat dal­la­mo­san, a ma­gán­hang­zó­kat lá­gyan ejt­ve szólt. Hy­pa­tia már majd­nem egy vo­nal­ban lo­va­golt vele, és úgy érez­te, mint­ha egy tölgy­fá­ból fa­ra­gott arc­ba néz­ne bele, mely­nek arc­csont­já­ra csi­ga­vo­na­la­kat te­to­vál­tak; az orr, a jég­fe­ke­te szem­pár olyan ki­hí­vást su­gá­roz­tak felé, amit nem is ér­tett tel­je­sen. De leg­alább most volt ben­ne némi em­be­ri vo­nás, ami a leg­utób­bi ta­lál­ko­zá­suk ri­deg­sé­gé­hez ké­pest még­is­csak elő­re­lé­pést je­len­tett.

Meg­ál­lí­tot­ták a lo­va­i­kat. A ku­tyák lógó nyelv­vel el­ve­tet­ték ma­gu­kat a ho­mok­ban.

– Azt sze­ret­ném lát­ni a ma­da­rad­tól, amit a leg­job­ban tud – fe­lel­te Hy­pa­tia.

– Ma­ga­san re­pül­ni és ölni tud a leg­job­ban. – A dal­la­mos hang ne­ve­té­sé­ben nyo­ma sem volt vi­dám­ság­nak. – De va­dász­ni fog, és vissza­jön hoz­zám, ha hí­vom. Vagy ha Hyr­ca­nus hív­ja. Egy na­pon a ki­rály örö­kö­se fog va­dász­ni ezen a vi­dé­ken. Mi meg­ta­nít­juk neki mind­azt, amit tud­nia kell.

Mi. Egy nő és a va­dász­sóly­mai. Fe­je­del­mi töb­bes­ben. Eb­ben a pil­la­nat­ban meg­állt mel­let­tük egy ló.

– Ta­lán vár­hat­na az uno­ka­fi­vé­rem? – szó­lalt meg Hy­pa­tia má­sik ol­da­lán Kle­o­pát­ra. – A tojó épp le­csap­ni ké­szül. Ilyes­mit ér­de­mes egye­dül vé­gig­néz­ni.

Ez a nagy­nén­je hang­ja volt; ha be­csuk­ták vol­na a sze­mü­ket, azt hi­het­ték vol­na, hogy Be­re­ni­ké is itt van ve­lük.

Ik­sah­ra va­ló­ban így tett, s ez­zel el­rej­tet­te a te­kin­te­tét a vi­lág elől. Egy bó­lin­tás­sal, amely in­kább ud­va­ri­as volt, sem­mint ud­va­ri­at­lan, vissza­ül­tet­te a hí­met az ülő­rúd­já­ra, és lo­vát a ten­ger felé for­dít­va fi­gyel­te az épp mun­ká­ban lévő to­jót.

El­ső­ként a csen­gőt hal­lot­ták, az éles fütty­szót a szél­ben, amely a ha­lál be­ve­ze­tő­jé­ül szol­gált. A só­lyom gyor­sab­ban, mint ahogy el­tűnt, nö­ve­ked­ni kez­dett az égen – előbb egy tű­hegy volt, majd zu­ha­nó nyíl­hegy, ahogy szár­nyát hát­ra­haj­lít­va jött le­fe­lé, ki­lőtt nyíl­vessző­ként, pa­la­szür­ke, csil­lo­gó­an sima test­tel.

Hy­pa­tia ké­sőn lát­ta meg a pré­dá­ul ki­sze­melt ma­da­rat, egy cér­na­han­gon csi­po­gó, ho­mok­szí­nű su­ha­nást a part men­tén. Má­sod­per­cek múl­va vége lett, meg­ra­gad­ták a kar­mok. Ma­ga­san a le­ve­gő­ben tol­lak li­beg­tek, mint a pely­va csép­lés­kor a szé­rűs­kert­ben.

Ik­sah­ra csü­csö­rít­ve el­fü­tyült egy kur­ta dal­la­mot. A só­lyom éles for­du­lót vett, és a ma­da­rat egyik sár­ga lába kar­ma­i­ban maga után húz­va le­csa­pott az őt váró kéz­re. A ha­lott pré­da úszó­hár­tyás lá­bai és hosszú, gör­be cső­re élet­te­le­nül csün­gött le­fe­lé. Há­rom csepp vér ej­tett fol­tot a hal­vány szar­vas­bőr kesz­tyűn.

El­aka­dó lé­leg­zet hal­lat­szott Hy­pa­tia bal­ján, halk, a lé­lek mé­lyé­ről fel­tö­rő ösz­tö­nös hang, mint ami­lyet a sze­ret­ke­zés vagy a fáj­da­lom te­tő­fo­kán ad ki az em­ber. És megint az a nyü­szí­tő, vinnyo­gó han­gocs­ka, amely­nek hal­la­tán egy pil­la­nat­ra fel­tű­nés nél­kül oda­kap­ta a fe­jét, és így meg­lát­hat­ta Kle­o­pát­ra her­ceg­nőt, ahogy csak ke­ve­sen lát­hat­ták, amint lep­le­zet­le­nül és óvat­la­nul át­ad­ja ma­gát a sza­vak­kal ki nem fe­jez­he­tő öröm­nek.

Az egész nem tar­tott to­vább egy pil­la­nat­nál, egy szív­dob­ba­nás­nyi idő­nél. Kle­o­pát­ra ügye­sen, egy hely­ben áll­va meg­for­dí­tot­ta a lo­vát. A te­kin­te­te ki­hunyt, sze­mé­be vissza­köl­tö­zött a nagy­nén­je grá­nit­ten­gert idé­ző pil­lan­tá­sa.

– Ta­níts meg rá! – mond­ta. – Most rög­tön. Je­ru­zsá­lem­be bár­mi­kor el­in­dul­ha­tunk. Szau­losz meg­mond­ta. Le­het, hogy te nem is jössz.

– Kleo…! – Hyr­ca­nus el­ször­nyed­ve me­redt rá, majd sze­mét el­túl­zott ré­mü­let­tel ide-oda já­rat­ta Hy­pa­tia és a lány kö­zött.

– Ő Ízisz vá­lasz­tott­ja – ne­ve­tett fel gú­nyos meg­ve­tés­sel Kle­o­pát­ra. – Ő min­dent tud.

– Va­ló­ban? – szó­lalt meg Ik­sah­ra.

– Tu­dom, hogy a ki­rá­lyi csa­lád nem­so­ká­ra Je­ru­zsá­lem­be megy – mond­ta Hy­pa­tia az igaz­ság­nak meg­fe­le­lő­en. – Ar­ról sej­tel­mem sincs, hogy te ve­lük fogsz-e tar­ta­ni.

Azt nem mond­ta el, hogy egye­lő­re még azt sem tud­ja, mi­ért men­nek oda; nyil­ván va­la­mi vá­rat­lan hely­zet fog­ja rá­kény­sze­rí­te­ni őket. Egy ki­rá­lyi csa­lád nem in­dul út­nak éj­nek éj­sza­ká­ján, ki­vé­ve ha si­et­ve és ti­tok­ban kell el­men­ni­ük.

Ik­sah­ra ez­út­tal is meg­tisz­tel­te az imén­ti, fé­lig rej­tett pil­lan­tá­sá­val.

– Aho­vá a ki­rály megy, oda me­gyek én is. A her­ceg­nő a Je­ru­zsá­le­men kí­vü­li si­va­tag­ban ugyan­olyan könnyen ta­nul­hat, mint itt.

Kle­o­pát­ra meg­ráz­ta a fe­jét.

– Lá­za­dá­sok lesz­nek, ta­lán még há­bo­rú is. És ami itt el­kez­dő­dik, na­po­kon be­lül át­ter­jed­het Je­ru­zsá­lem­re is, ezt mond­ta a nagy­né­ném, a ki­rály­né. Le­het, hogy nem lesz több va­dá­szat. Most kell meg­ta­ní­ta­nod.

– Kleo, ezt nem tu­dod egy nap alatt meg­ta­nul­ni. Én már majd­nem két hó­nap­ja ta­nu­lom, és iga­zán még most sem tu­dom, hogy mit csi­ná­lok. – Hyr­ca­nus hang­ja, te­kin­te­te csu­pa me­leg­ség volt, ahogy a moz­du­la­ta is, ami­kor át­nyúlt, hogy meg­fog­ja uno­ka­hú­ga kar­ját.

A lány azon­ban le­ráz­ta ma­gá­ról. Zöld tűz­ben égő sze­me va­ló­ság­gal fog­va tar­tot­ta a ber­ber nőét; a zöld a fe­ke­tét, a lá­zas, vad szen­ve­déllyel izzó a hi­de­gen kö­zöm­bös te­kin­te­tet. Ik­sah­ra lel­ke mé­lyén gyű­lö­let rej­tő­zött, de olyan her­me­ti­ku­san el­zár­va, hogy Hy­pa­tia ab­ban sem volt biz­tos, maga a nő érzi-e az iz­zá­sát.

Ik­sah­ra adta fel el­ső­nek. Ki­né­zett a ten­ger­re. A só­lyom az ök­lén áll­va fa­la­to­zott, jobb­ra-bal­ra szór­va a tol­lak­kal ve­gyes al­vadt vér­da­rab­ká­kat, és tép­ve-szag­gat­va az alat­ta lévő húst. A hím si­sa­kos fe­jét fél­re­bil­lent­ve hall­gat­ta, nem moz­dult.

– A só­lyom jól­la­kott. Ha most el­rö­pí­te­nénk, ke­res­ne egy fát, és há­rom na­pig le sem jön­ne róla. Ha most men­nénk Je­ru­zsá­lem­be, el­ve­szí­te­nénk őt.

– Ak­kor a hím­mel.

– Ha ő röp­tet­ni akar­ja, én nem bá­nom – mond­ta Hyr­ca­nus. Her­ceg volt, és még min­dig azt hit­te, hogy van sze­re­pe a dön­tés­ben.

A ber­ber nő sö­tét mu­ta­tó­uj­já­val vé­gig­ci­ró­gat­ta a ki­sebb va­dász­só­lyom ró­zsa­szí­nű mell­ré­szét.

– Szó­val, ez itt a hím – kezd­te. – Ki­sebb a to­jó­nál. Gyen­gébb is. De sze­ret min­ket. Ezt aka­rod?

– Igen.

– Azt fo­god ten­ni, amit mon­dok, ab­ban a perc­ben, ami­kor mon­dom, kér­de­zés nél­kül?

Kle­o­pát­ra, akit az ud­va­ri il­lem­sza­bá­lyok be­tar­tá­sá­ra ne­vel­tek, akit meg­ta­ní­tot­tak lo­va­gol­ni, és ta­lán a sóly­mok­kal való bá­nás­mód­ra is – de per­sze nem úgy, ahogy a sa­ját­ján túli vi­lág­ban volt szo­kás, és ahogy ott volt szo­kás meg­fo­gad­ni va­la­mit –, ha­tá­ro­zot­tan fe­lel­te:

– Azt fo­gom ten­ni.

Hang­ja vé­gig­hal­lat­szott a si­va­ta­gon, ahol a kó­bor ghú­lok és ifri­tek min­den szó­ra fü­lel­tek, ame­lyet zá­log­nak te­kint­het­tek; ahol Ízisz és Mith­rász meg­hal­lot­ta és mér­leg­re tet­te az igaz­ság hang­ját, hogy majd más cse­le­ke­de­tek­kel össze­vet­ve meg­mér­jék a sú­lyát; ahol egy szó meg­vál­toz­tat­hat egy jö­vőt.

Ik­sah­ra sze­mé­ben di­a­dal­mas szik­ra gyűlt ki, for­ró vil­la­nás a je­ges hi­deg­ben.

– Ak­kor kezd­het­jük. Hyr­ca­nus, add oda a kesz­tyűd­et az uno­ka­hú­god­nak.

A ber­ber nő sze­lí­den le­ül­tet­te a sóly­mot, és a kesz­tyűt a hím mögé téve könnye­dén oda­nyom­ta a sár­ga láb­hoz, arra kész­tet­ve a ma­da­rat, hogy lép­jen hát­ra és föl az ök­lé­re.

Üres, bab for­má­jú csen­gettyűt erő­sí­tet­tek mind­két lá­bá­ra, oda, aho­va a hír­vi­vő ma­da­rak üze­ne­tet tar­tal­ma­zó kis hen­ge­rét kö­tö­zik. A csen­gettyűk dal­la­mo­san csi­lin­gel­tek, mi­köz­ben a só­lyom az ülő­rúd­ról fel­lé­pett a kesz­tyűs ököl­re. Ik­sah­ra mu­ta­tó­uj­já­val meg­si­mo­gat­ta a be­gyét, s köz­ben a he­lyé­re iga­zí­tott egy ró­zsa­szí­nű tol­lat. Kis ter­me­te el­le­né­re a hím jó­val szí­ne­sebb volt, mint a pár­ja: bronzszí­nű a mel­lén és a tor­kán, ahol a tojó fe­hér ala­pon pa­la­szür­ké­vel pettye­zett.

– Ha azt aka­rod, hogy egy ma­dár a ked­ve­dért re­pül­jön, okot kell ad­nod rá. El kell hin­nie, hogy biz­to­san meg­tar­tod a ke­ze­den, hogy ren­de­sen el tu­dod rö­pí­te­ni, és ami­kor meg­jön, min­dig adsz neki enni. Ha ez a há­rom do­log rend­ben van, ak­kor min­dig vissza fog jön­ni hoz­zád, még ak­kor is, ami­kor zsák­mányt ölt, mert el­hi­szi, hogy a te ke­zed a leg­biz­to­sabb hely arra, hogy egyen. Te­hát az­zal kell kez­de­ned, hogy adsz neki egy da­ra­bot ab­ból a ma­dár­ból, ame­lyet a pár­ja ka­pott el, és utá­na el­en­ged­he­ted…

Egé­szen össze­búj­tak, mint a sze­rel­me­sek, Ik­sah­ra és a lány össze­dug­ták a fe­jü­ket, hogy szin­te össze­ért az éles kont­rasz­tot al­ko­tó fe­ke­te és fe­hér arc, az egye­nes és gön­dör haj, a ta­ní­tóé és a ta­nít­vá­nyé.

Hy­pa­tia egy má­sik te­kin­te­tet ér­zett ma­gán, és ami­kor föl­né­zett, lát­ta, hogy Hyr­ca­nus fi­gye­li őt. A fiú bú­san el­mo­so­lyo­dott, és kis­sé fél­re­bil­len­tet­te a fe­jét, Hy­pa­tia pe­dig, a meg­tisz­tel­te­tést lát­va hát­rált egy lé­pést a lo­vá­val, majd el­for­dult vele, hogy Hyr­ca­nusszal együtt kö­vet­hes­sék, de ne le­gye­nek a ré­sze­sei az ok­ta­tás­nak, amely­ből ket­tő­jü­ket ki­re­kesz­tet­ték.

Ami­kor a ma­dár föl­re­pült, és el­ej­tet­te a zsák­mányt, neki ab­ban már nem volt ré­sze, nem is lát­ta, mit fo­gott. Mind­össze annyit lá­tott, hogy a pré­da a vá­ros­ból ér­ke­zett, és sem­mit sem tu­dott a ha­lá­lá­ról.

Ké­sőbb, már dél­után, Hy­pa­tia en­ge­dé­lyez­te ma­gá­nak, hogy el­men­jen a pa­lo­tá­ból, el a kí­sé­ret tag­jai, az őrök és sá­fá­rok és szol­gá­lók és rab­szol­gák és ki­sebb ki­rá­lyi sze­mé­lyek okoz­ta kla­uszt­ro­fó­bi­á­tól, el a par­füm­től és töm­jén­től il­la­tos le­ve­gő­ből, el a vi­rá­gos­kert­től, a gyü­möl­csös­től és az ál­lat­kert­től, el az úszó­me­den­cé­től, ahon­nan ki le­he­tett lát­ni a ten­ger­re, és a hosszú, nyílt ut­cá­kon vé­gig­ha­lad­va be­sé­tált a vá­ros­ba, a gyü­mölcs­pi­ac­ra, ame­lyen az elő­ző na­pon át­ha­ladt.

Ami­kor el­hagy­ta a pa­lo­tát, Po­lü­phém­osz óha­ja sze­rint testőrt kel­lett ma­gá­val vin­nie, ami an­nál is meg­le­pőbb volt, mi­vel a meg­ér­ke­zé­se­kor Po­lü­phém­osz min­dent el­kö­ve­tett, hogy ne jut­has­son Be­re­ni­ké ki­rály­né szí­ne elé. Úgy lát­szik, most, hogy már ta­lál­ko­zott a ki­rály­né­val, úgy te­kin­tett rá, mint aki­ért sze­mé­lyes fe­le­lős­ség­gel tar­to­zik, és rá­eről­tet­te a pa­lo­ta­őr­ség két tag­ját.

Vé­gig­ment a cse­resz­nye-, cit­rom- és na­rancs­áru­sok kö­zött, a szil­va-, dinnye-, szá­rí­tott­da­to­lya- és fü­ge­áru­sok kö­zött, a man­du­lát és olaj­bo­gyót, és az ab­ból saj­tolt ola­jat áru­lók kö­zött, kí­sé­rői nyo­masz­tó tár­sa­sá­gá­ban ke­rül­get­ve a ke­res­ke­dők asz­ta­la­it. Agathón és Am­ünt­hasz az első órá­ban még meg­pró­bál­tak tár­sa­log­ni vele, de az­tán le­tet­tek róla, és egy­re mo­gor­váb­bak let­tek, ahogy a hő­ség­ben át­for­ró­so­dott a pán­cél­juk, a si­sak­juk és bőr­kesz­tyű­be bújt ke­zük.

Ők nem is­mer­ték Pan­te­rát, így nem tud­ták, hogy na­gyon oda kel­le­ne fi­gyel­ni­ük, ami­kor Hy­pa­tia egy ezüst­tel tele er­szényt pottyant az egyik árus elé, hogy egy kis má­zas bög­ré­re való kü­lön­le­ges cse­me­gét, kö­röm­vi­rág­szir­mok­kal meg­hin­tett, méz­ben és men­ta­olaj­ban pi­rí­tott man­du­lát ve­gyen tőle. Nem lát­ták a zseb­tol­vajt, aki az árus nyi­tott öv­tás­ká­já­ból ki­csen­te Hy­pa­tia er­szé­nyét, hogy nem sok­kal ez­u­tán vissza­tegye, és azt sem vet­ték ész­re, ami­kor a zseb­tol­vaj cin­ko­sa oda­bic­cent a már a szom­szé­dos sor­ban ha­la­dó, man­du­lát esze­ge­tő, s azt szá­na­lom­ból a test­őre­i­nek oda­kí­ná­ló nő­nek.

Fel­aj­zot­tan, egy­szer­s­mind in­ge­rül­ten tért vissza a ful­lasz­tó lég­kö­rű pa­lo­tá­ba. Volt idő, ami­kor – ha az is­ten en­ged­te vol­na – gyű­löl­te vol­na Pan­te­rát. Ez az idő el­múlt. Ale­xand­ri­á­ban, majd ké­sőbb Ró­má­ban lát­ta a fér­fi lel­ké­nek hegy-völ­gye­it, és némi, éle­té­ben csak ke­ve­sek iránt ér­zett tisz­te­let éb­redt ben­ne. Még nem tud­ta biz­to­san, a ba­rát­já­nak tart­ja-e Pan­te­rát, de őszin­tén örült an­nak, hogy lát­hat­ja őt és Mer­gust, hogy ta­lál­ko­zott a te­kin­te­tük, és az ide­gen ar­cok ten­ge­re fö­lött tit­kon rá­juk mo­so­lyog­ha­tott. Ami­kor, ugyan­csak lop­va, vi­szo­noz­ták a mo­so­lyát, az olyan volt, mint­ha egy szür­ke téli na­pon hir­te­len szí­nek je­len­tek vol­na meg előt­te.

A ma­ra­dék man­du­lá­ját Po­lü­phém­osz­nak adta, aki et­től rák­vö­rös lett. Hy­pa­tia ez­u­tán a két ko­pó­hoz, Nap­pal­hoz és Éj­jel­hez ment, akik ki­tö­rő öröm­mel fo­gad­ták, és ed­dig még so­ha­sem okoz­tak szo­mo­rú­sá­got neki.