TIZEDIK FEJEZET

Ugyan­ezek a két­sé­gek gyö­tör­ték Mer­gust más­nap, csak még in­kább fel­erő­söd­ve e tö­ré­keny szép­sé­gű hely­től, amely­nek há­bo­rí­tat­lan csend­jé­hez nem ju­tott el a zen­dü­lés egyet­len ki­ál­tá­sa sem.

Ami­kor be­kö­szön­tött az este, Pan­te­rá­val együtt le­sé­tál­tak a ki­kö­tő­be, ahol a nyu­ga­ton el­idő­ző fá­radt nap meg­sze­lí­dült fé­nye vé­gig­öm­lött az óce­án tük­rén. Kö­vér si­rá­lyok tottyan­tak a víz­re egy ké­sőn ki­köt­ni ké­szü­lő ha­lász­ha­jó mö­gött. Ron­gyos tu­ni­ká­jú öreg­em­be­rek ül­tek egy lép­cső­so­ron, és für­ge uj­jak­kal ha­lász­há­ló­kat ja­vít­gat­tak.

Mer­gus és Pan­tera el­ha­lad­tak Au­gus­tus temp­lo­ma mel­lett, mely­nek hó­fe­hér már­vány­kö­ve­it cit­rom­sár­gá­ra fes­tet­te az esti fény. A da­gály már vissza­vo­nult; zöld vo­nal je­lez­te, amed­dig fel­ju­tott, alat­ta pe­dig min­dent be­lep­tek a kagy­lók és az al­ga­cso­mók. A le­ve­gő­ben eny­he só­il­lat és a ké­szü­lő­dő erő­szak csí­pős sza­ga ér­ző­dött.

– Ott vol­tam Colc­hes­ter­ben, Bri­tan­ni­á­ban, köz­vet­le­nül a lá­za­dás ki­tö­ré­se előtt; ak­kor érez­tem ezt. Bár­csak össze­csap­ná­nak, és az­zal vége len­ne – mond­ta Mer­gus.

Pan­tera köz­vet­le­nül mö­göt­te ha­ladt.

– Meg fog tör­tén­ni, még mi­előtt az éj­sza­ka vé­get érne. A ki­rály ma este a szín­ház­ban át­ve­szi a pe­tí­ci­ót. Ha va­la­mi, hát ez ki fog­ja rob­ban­ta­ni a lá­za­dást.

– Mi­fé­le lá­za­dást? – akar­ta kér­dez­ni Mer­gus, de ek­kor Pan­tera meg­bot­lott egy ki­bom­lott kö­tél­cso­mó­ban, és es­té­ben – vá­lo­ga­tott szit­ko­zó­dá­sok kö­ze­pet­te, és őt hi­báz­tat­va a vi­lág min­den ba­já­ért – el­kap­ta Mer­gus kö­nyö­két.

Ő hát­ra­hő­költ, és el­lök­te ma­gát.

– Menj hát, én nem bá­nom! – A kor­he­lyek el­túl­zott mél­tó­sá­gá­val le­po­rol­ta ma­gát, és dúl­va-fúl­va in­dult to­vább, hogy meg­te­gye az utol­só né­hány lé­pést a rak­par­tig. Köz­ben azért fo­hász­ko­dott, hogy bár­csak jól ér­tet­te vol­na a Pan­tera sze­mé­ben lá­tott fi­gyel­mez­te­tést.

A sa­rok­ra érve be­for­dult. A ha­lász­ha­jó idő­köz­ben ki­kö­tött, és ki­ürült. Az öreg­em­be­rek mind­nyá­jan ha­za­men­tek. A ki­kö­tő­ben lé­zen­gő fiúk, akik sem­mi­ben sem kü­lön­böz­tek azok­tól a fi­úk­tól, akik Ró­má­ban, a Ti­be­ris part­ján vagy Os­ti­á­ban, Ale­xand­ri­á­ban, vagy bár­mely más vá­ros­ban, ahol Mer­gus járt, a rak­par­ton kó­szál­tak, épp most vo­nul­tak el. Meg­bá­mul­ták őt, majd össze­súg­tak, és el­sza­lad­tak.

Egye­dül bal­la­gott to­vább a ki­kö­tő szé­lén, köz­ben a Pan­te­rá­tól ta­nult jel­mon­da­tot is­mé­tel­get­te ma­gá­ban: Mi­lyen szép te­le­hold van ma este, épp jó a ha­lá­szás­hoz. Mire a vá­lasz: Iga­zad van; ha olyan­kor me­gyünk ki, ami­kor ma­ga­san áll a hold, biz­to­san sze­ren­csé­vel já­runk.

Hogy bá­tor­sá­got me­rít­sen, han­go­san is ki­mond­ta:

– Mi­lyen szép te­le­hold van ma este…

Va­la­mi sö­tét vil­la­nás ott, ahol ed­dig csak fe­hér fa­lak vol­tak. Egy ci­pő­talp súr­ló­dá­sa a ki­kö­tő kö­vén. Csik­lan­dó vib­rá­lás a le­ve­gő­ben, mint ég­zen­gés után, vil­lám­lás­kor…

Mer­gus ki­csa­vart test­tel el­ug­rott az imén­ti he­lyé­ről, meg­pör­dült, majd egy tig­ris­buk­fenc után már a ké­sé­vel a ke­zé­ben pat­tant fel. Ká­rom­ko­dott, ami­ért nem egy hosszabb pen­gé­jű, lé­gi­o­ná­ri­us kést ho­zott ma­gá­val, amit be­vet­het­ne az előt­te fel­buk­kant fe­ke­te ha­lál el­len és a vil­lo­gó vas­sal szem­ben, amely sor­ra cél­ba vet­te a nya­kát, a lába szá­rát, a comb­ját, a fü­lét – a fü­lét? –, még­hoz­zá olyan gyors egy­más­után­ban, hogy lé­le­gez­ni sem ma­radt ide­je, csak vé­rez­ni, és a leg­szí­ve­seb­ben a fe­jé­hez ka­pott vol­na, hogy lás­sa, a pen­ge nem nyisszan­tot­ta-e le azt is, csak olyan gyors volt, hogy még nem érez­te a vesz­te­sé­get.

Fáj­da­lom ha­sí­tott a jobb comb­já­ba és a bal láb­szá­rá­ba, és folyt a vér a csuk­ló­já­ból a kéz­fe­jén, ahol a fel­ha­sí­tott bőr mind­annyi­szor elő­re­csa­pó­dott, ami­kor su­hin­tott egyet a ké­sé­vel, és a vér alól ki­vil­lant a csont.

Vag­dal­ko­zott, de csak a le­ve­gő­ben. Tu­cat­nyi seb­ből vér­zett, de az el­len­fe­le sér­tet­len ma­radt. A mé­lyen ülő szem­pár für­kész­ve né­zett rá a so­vány, ne­ve­tés­re nem haj­ló ar­cot ke­re­te­ző, hosszú fe­ke­te haj sát­ra alól, mely fé­nyes volt, mint a hol­ló szár­nya.

Mo­soly­ta­lan arc volt. Hig­gadt nyu­ga­lom­mal, meg­fon­tol­tan fel­mér­te, hol ejt­se raj­ta a kö­vet­ke­ző vá­gást, úgy­hogy Mer­gus új­ból fél­te­ni kezd­te a fü­le­it, ne­hogy a vé­gén úgy néz­zen ki, mint az ice­nus med­ve­har­co­sok, akik le­nyes­ték a jobb fü­lü­ket, és le­bo­rot­vál­ták a fe­jü­ket, hogy ki­mu­tas­sák a nős­tény med­ve irán­ti hű­sé­gü­ket. Ők vol­tak a…

A pen­ge el­su­hant a nya­ka mel­lett. A tes­te, mely ru­gal­mas­sá vált, ki­len­gett ol­dal­ra. Meg­csú­szott, el­esett, és mint egy fel­csa­vart sző­nyeg, gu­rul­ni kez­dett a ki­kö­tő szé­le felé. Ki­nyúj­tot­ta egyik kar­ját, és érez­te, hogy a te­nye­rét éles szem­csé­jű ho­mok hor­zsol­ja, só, hí­nár és a da­gály után vissza­hú­zó­dó víz után ma­radt po­cso­lyák sza­ga csa­pott az or­rá­ba.

– Ha olyan­kor me­gyünk ki, ami­kor ma­ga­san áll a hold… – szólt egy hang fö­löt­te, és érez­te, hogy a kés he­gye a la­poc­ká­ja bel­ső pe­re­mén, a ge­rin­cé­től bal­ra áll meg, érez­te, amint a bor­dái szét­vál­nak, hogy be­fo­gad­ják, a szí­ve meg­áll, ké­szen arra, hogy át­ölel­je, ma­gá­ba von­ja a va­sat, és mind­örök­re be­szün­tes­se do­bo­gá­sát.

– Ne! – Mer­gus va­dul el­csa­va­ro­dott, mi­köz­ben ke­zé­vel tá­masz után ku­ta­tott a ki­kö­tőt ha­tá­ro­ló kő­ben és fá­ban. Érez­te, hogy egy ököl le­csap a tar­kó­já­ra, el­for­dí­tot­ta az ar­cát, hogy véd­je az or­rát, és…

És Mith­rász­nak aján­lot­ta a lel­két, mert a há­tán fe­küdt a víz szé­lén, fél ke­zé­vel a le­va­kar­ha­tat­lan em­bert és a fö­löt­te le­be­gő, két kéz­re fo­gott, egye­ne­sen a szí­vét cél­ba vevő kést ka­pa­rász­va. Mi­köz­ben las­san, mint az idő gyöngy­sze­mei, el­gör­dül­tek fe­let­te a má­sod­per­cek, hal­lot­ta, amint a sa­ját kése be­le­csob­ban a ki­kö­tő vi­zé­be, és a nyo­má­ban ke­let­ke­ző kis hul­lám­gyű­rűk ki­tán­col­va a part­nak üt­köz­nek.

Az­tán a sem­mi­ből egy­szer csak egy nyíl­vessző fú­ró­dott a tölgy­fá­ba, te­nyér­nyi tá­vol­ság­ra a fe­jé­től. Ott állt züm­mög­ve, mi­köz­ben Mer­gus szí­ve össze­szo­rult, majd ki­en­ge­dett, és azt hit­te, az ijedt­ség­től mind­járt rosszul lesz.

– Ha meg­hal, te is meg­halsz. Vá­lassz – mond­ta tisz­tán, ért­he­tő­en egy je­ges hang.

A kés moz­du­lat­la­nul állt a le­ve­gő­ben. Mer­gus pis­log­va me­redt rá.

– Mi­lyen szép te­le­hold van ma este, épp jó a ha­lá­szás­hoz – szólt hal­kan, de nem hoz­zá, a tá­ma­dó­ja.

– Iga­zad van – vá­la­szol­ta a má­sik hang. – Ha olyan­kor me­gyünk ki, ami­kor ma­ga­san áll a hold, biz­to­san sze­ren­csé­vel já­runk.

Pan­tera az, gon­dol­ta Mer­gus. Imád­ko­zott, hogy ő le­gyen, de még so­ha­sem hal­lot­ta Pan­te­rát ilyen ri­deg nyu­ga­lom­mal be­szél­ni.

– Ki vagy? – A kés nem moz­dult a le­ve­gő­ben. Mer­gus meg­koc­káz­tat­ta, hogy ki­pil­lant­son ol­dal­ra, a nyíl­vessző­re. A na­ba­te­u­sok mód­ján, vál­ta­koz­va fe­hér lúd- és fe­ke­te var­jú­tol­lal volt fel­tol­laz­va. Az egész si­va­ta­got ilyen nyíl­vesszők­kel az ol­da­lán lo­va­gol­ta át.

– Az új­szü­lött uno­ka­hú­god apja va­gyok – vá­la­szol­ta Pan­tera. – Én va­gyok az utol­só élő em­ber, aki még lát­ta, ami­kor nagy­apá­dat, a Ga­li­le­a­it élve ki­emel­ték a sír­já­ból, és biz­ton­sá­gos hely­re vit­ték Ma­ri­am­ne, a fe­le­sé­ge fel­ügye­le­te alatt, aki a mé­hé­ben hor­doz­ta még meg nem szü­le­tett lá­nyát. Han­nah-nak hív­ják azt a lányt. Ő az apád nő­vé­re, noha kül­ső­re az iker­test­vé­red le­het­ne.

A kés el­tűnt, olyan biz­to­san, ahogy a nap tűnt el az ég­ről. Mer­gus ott ma­radt fek­ve, és a fe­let­te álló gyil­kos ar­cát ta­nul­má­nyoz­ta; fel­ru­ház­ta női szem­mel és az ő gyó­gyí­tó lel­ké­vel, és úgy ta­lál­ta, hogy e ket­tő bir­to­ká­ban csak­ugyan olyan, mint az az asszony, aki­vel Ró­má­ban ta­lál­ko­zott.

– Te Me­na­hem ben­je­hu­da vagy – mond­ta vé­gül, mi­után sen­ki más nem szó­lalt meg. – A Ga­li­le­ai leg­idő­sebb uno­ká­ja. A je­ru­zsá­le­mi Há­bo­rú Párt ve­zé­re. – Meg­pró­bált fel­ül­ni, de vissza­ha­nyat­lott, mert for­gott kö­rü­löt­te a vi­lág, s köz­ben skar­lát­vö­rös sá­vo­kat fes­tett a ga­lamb­szür­ke al­ko­nyat­ba.

– Ő Me­na­hem – erő­sí­tet­te meg Pan­tera. – Én pe­dig Se­bas­tos Ab­des Pan­tera va­gyok, Ju­li­us Ti­be­ri­us Ab­des Pan­tera fia. Az apám íjász­ként szol­gált aj­e­ru­zsá­le­mi Vá­ro­sőr­ség­ben.

– Úgy hal­lot­tam, az íjász fia egész éle­tét a né­hai kém­mes­ter, Se­ne­ca szol­gá­la­tá­nak szen­tel­te. Az­óta új mes­te­re lett?

Vár­tak, Mer­gus és a Me­na­hem nevű fér­fi, aki a Há­bo­rú Párt ve­zé­re volt Je­ru­zsá­lem­ben, aki ezek sze­rint a ze­ló­ta gyil­ko­so­kat ve­zet­te, aki – úgy mond­ták – gond és rész­vét nél­kül gyil­kolt em­be­re­ket.

– Se­ne­ca utód­ját szol­gá­lom, akit a Köl­tő né­ven is­mer­nek – fe­lel­te Pan­tera óva­to­san. – Az utód­lás me­ne­te vi­lá­gos, mi­ként a hoz­zá való ra­gasz­ko­dá­sunk is. – Azt nem árul­ta el, hogy a Köl­tő neve Jo­cas­ta, sem azt, hogy az ő öccse az a bi­zo­nyos Pub­li­us Pa­pi­ni­us Sta­ti­us, aki olyan ver­sek­kel vált hí­res­sé a nyil­vá­nos­ság előtt, ame­lye­ket nem ő írt. Ezt so­ha­sem mond­ta el, ahogy sen­ki más sem; le­het, hogy sen­ki más nem tud­ta.

Ár­nyék su­hant át Mer­gus ar­cán. Erős uj­jak ra­gad­ták meg a csuk­ló­ját, tá­vol a raj­ta esett seb­től. Egy kéz a vál­la alá csú­szott.

Előbb ülő hely­zet­be húz­ták, majd láb­ra ál­lí­tot­ták. Szé­dü­lő fej­jel ke­res­te Pan­te­rát, s vé­gül alig tíz mé­ter­re, a ke­res­ke­dők bó­dé­i­nak ár­nyé­ká­ban lát­ta meg. Egy na­ba­te­us har­ci íjat tar­tott a ke­zé­ben, tel­je­sen fel­ajz­va, mint­ha hol­mi gye­rek­já­ték vol­na.

– Azért jöt­tünk, hogy ta­lál­kozzunk Ju­szaf ben Matthiasszal. Te nem ő vagy. – Mer­gus Me­na­hem­hez be­szélt, de a te­kin­te­te Pan­te­rán nyu­go­dott, vissza­húz­va őt ket­te­jük vi­lá­gá­ba. Lát­ta, amint a nyíl he­gye a föld felé irá­nyul, és hal­lot­ta az el­la­zu­ló húr só­haj­tá­sát.

– Ben Matthias­nak van egy ta­lál­ko­zó­ja, ami elől nem tu­dott ki­tér­ni. En­gem kül­dött maga he­lyett, hogy lás­sa, va­ló­ban Se­ne­ca fel­es­kü­dött hí­vei vagy­tok-e, vagy az el­len­sé­ge kül­dött ben­ne­te­ket, hogy most, ami­kor a Ta­ní­tó már ha­lott, vé­gez­ze­tek az ügy­nö­ke­i­vel.

– Azért jöt­tünk, hogy vé­gezzünk az el­len­sé­gé­vel – vá­la­szol­ta Pan­tera óva­to­san. – És ez­ál­tal egy­szer­s­mind meg­ment­sük a né­pe­det. Ha haj­lan­dó vagy se­gí­te­ni ne­künk, há­lá­sak le­szünk. Ha aka­dályt gör­dí­tesz elénk…

– Ak­kor meg­nézzük, me­lyik a gyor­sabb, az én ké­sem vagy a te nyi­lad. – Me­na­hem vég­re el­mo­so­lyo­dott, és Mer­gus lát­ta, hogy tíz év­vel fi­a­ta­labb Pan­te­rá­nál, hogy könnyeb­ben jön nála a mo­soly, hogy az arca ke­vés­bé rán­cos a nap­tól. De a sze­mé­ben most is ott volt ugyan­az a tar­tóz­ko­dó el­is­me­rés, a hang­já­ban ugyan­az az iró­nia, a vál­la tar­tá­sa is fe­szes ma­radt, mint a va­dá­szat­ra fel­ké­szült ko­póé.

– Ju­szaf ben Matthias a szín­ház­ban van, ahol a tör­vény tilt­ja, hogy bár­ki har­ci fegy­ver­rel lép­jen be – mond­ta Me­na­hem. – Ha ott­ha­gyod az íja­dat, ahol az őr­ség nem ta­lál­ja meg, el­visz­lek hoz­zá ben­ne­te­ket.