HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Volt egy pont, ame­lyen túl Pan­tera fáj­dal­ma nem volt töb­bé ko­rom­mal be­hin­tett vö­rös­ség, sem ezer­nyi bí­bor­vö­rö­sen izzó pont­tal át­szur­kált fe­ke­te­ség; egy­sze­rű­en fe­hér lett.

Nem lett ki­sebb, csak a szer­ke­ze­te vál­to­zott meg úgy, hogy szél­ben lo­bo­gó, fák­hoz kö­tö­zött se­lyem­sza­la­gok­ra em­lé­kez­tet­te, meg a ha­lász­csó­na­kok fö­lött le­csa­pó si­rá­lyok­ra egy ki­kö­tő­ben; ta­va­szi ga­la­go­nya­vi­rág­zás­ra Bri­tan­ni­á­ban; Han­nah-ra, úgy, hogy össze­szo­rult a szí­ve, és sírt a lel­ke.

Va­la­hol ki­nyílt és be­csu­kó­dott egy ajtó, és a fe­hér­ség egy új struk­tú­rá­ja szö­vő­dött a feje köré. Az a faj­ta köd, amely a lá­pok fö­lött leng, és olyan dol­go­kat lát­tat az em­ber­rel, ame­lyek nin­cse­nek ott. Vad­vi­rá­gok eny­he il­la­tát érez­te ben­ne, és a vi­rá­gok vissza­vit­ték Ale­xand­ri­á­ba, egy nő­höz, aki­vel ott ta­lál­ko­zott, és aki egy­szer fé­lel­met kel­tett ben­ne.

Az­óta, bár­mer­re ve­tet­te is az élet, ha Ró­má­ba, ha Cé­zá­re­á­ba, min­de­nütt a nyo­má­ban járt; lát­ta őt zöld se­lyem­ru­há­ban, fü­lé­ben és nya­ká­ban ezüst ék­szer­rel, a szín­ház­ban ülni Be­re­ni­ké ki­rály­né mel­lett, és újab­ban is, a ku­tyá­i­val har­col­va, mint akár­me­lyik har­cos ka­to­na. Ak­kor arra gon­dolt, hogy lát­ja a lel­két, és hogy az fény­lik. Eről­köd­ve ku­ta­tott a neve után, és las­san húz­ta fel mell­ma­gas­ság­ba, ahogy egy ha­lat húz fel az em­ber: Hy­pa­tia.

Az erő­fe­szí­tés ki­me­rí­tet­te. Kizu­hant a köd­ből, és ami­kor újra vissza­tért, az ágyat so­kan vet­ték kö­rül. Fél tu­cat szív szo­rí­tá­sát érez­te; ag­gó­dá­su­kat, tü­rel­met­len­sé­gü­ket, bá­na­tu­kat.

– El kell vin­nünk in­nen. – Ju­szaf hang­ja kép­te­len ma­gas­ság­ból hul­lott le rá; ag­gó­dott, de tit­kol­ni pró­bál­ta. – Szau­losz uta­sí­tot­ta a hely­őr­ség ka­to­ná­it, hogy ház­ról ház­ra ku­tas­sák át a kör­nyé­ket. Nem ma­rad­hat itt. – Egy lé­leg­zet me­le­gét érez­te az ar­cán. – Ma­gá­hoz tért már?

– Még nem. – Hy­pa­tia hűs fo­lya­dé­kot cse­peg­te­tett a szá­já­ba. Uj­ja­i­val a nya­kát si­mo­gat­ta, hogy nye­lés­re kész­tes­se.

– Még med­dig?

– Amed­dig kell.

Küz­dött, hogy át­ve­re­ked­je ma­gát a köd ré­te­ge­in, ami­kor lus­tán meg­szó­lalt egy gú­nyos hang:

– Ha nem akar­tok há­bo­rút, át kel­le­ne ad­no­tok őt a Vá­ro­sőr­ség­nek. Kü­lön­ben el­kap­nak va­la­ki mást, hogy pél­dát sta­tu­ál­ja­nak. Ha most ke­reszt­re fe­szí­te­nek egy ár­tat­lan em­bert, ak­kor há­bo­rú lesz, akár tet­szik nek­tek, akár nem.

Ju­szaf se­lyem­su­ho­gás kö­ze­pet­te föl­egye­ne­se­dett. Hang­ja az ágy fö­löt­ti ma­gas­ból szólt:

– Nem ad­juk őt át sen­ki­nek. Ha mind­két párt em­be­rei bent ma­rad­nak a ház­ban, az Őr­ség­nek nem lesz oka sen­kit sem ki­sze­mel­ni, hogy raj­ta to­rol­ja meg a sé­rel­mét. Nem lesz há­bo­rú. Nem áll­tok ké­szen rá.

– Annyi­ra ál­lunk ké­szen rá, amennyi­re bár­mi­kor fo­gunk – vá­la­szol­ta a sima hang. – Mind­össze elég fegy­ver­re van szük­sé­günk azok szá­má­ra, akik tud­nak kard­dal vagy lán­dzsá­val bán­ni. A nagy­apánk meg­tá­mad­ta a szep­pó­ri­szi fegy­ver­rak­tá­rat, és on­nan szer­zett fegy­ve­re­ket ma­gá­nak és a kö­ve­tő­i­nek. Én azt mon­dom, ne­künk is ezt kell most ten­nünk.

– Nem! – Ju­szaf ke­zé­vel az ágy szé­lé­re csa­pott, de ész­be ka­pott, és egy ká­rom­ko­dás­sal vissza­kap­ta a ke­zét. A kis­sé meg­le­pett csend­ben be­szél­ni kez­dett: – Ami­kor a Ga­li­le­ai el­lop­ta Szep­pó­risz kard­ja­it, a lé­gi­ók meg­tor­lá­sul min­den fiút és fér­fit ke­reszt­re fe­szí­tet­tek a vá­ros­ban. A nő­ket és gye­re­ke­ket el­ad­ták rab­szol­gá­nak. A vá­ros mind­má­ig nem he­ver­te ki ezt. Nem en­ge­dem, hogy újra meg­tedd.

– Azt hi­szed, meg tu­dod aka­dá­lyoz­ni? – kér­dez­te az ide­gen. – Nem te vagy a Bé­kes­ség­szer­ző. Soha nem is le­hetsz az.

Va­la­ki új lé­pett az ágy­hoz. Az éb­ren­lét és álom kö­zöt­ti szür­ke köz­tes tér­ben re­kedt Pan­tera a csend egy új mi­nő­sé­gét ér­zé­kel­te, ami el­árul­ta, ki az ér­ke­ző, és ez há­lá­ra in­dí­tot­ta.

– Én meg­aka­dá­lyo­zom a há­bo­rút – mond­ta Me­na­hem. A hang­ja nyu­godt és jó­zan volt, mint min­dig, de egy ed­dig nem ta­pasz­talt erő is érez­he­tő volt ben­ne. – Ju­szaf­nak iga­za van, nem va­gyunk fel­ké­szül­ve. In­kább ma­gam ad­lak át az őrök­nek, mint­sem hagy­jam, hogy a pusz­tu­lás­ba vi­gyél ben­nün­ket.

– Ak­kor hát mit ja­va­solsz, test­vé­rem? Há­bo­rú lesz, még te sem fo­god tud­ni meg­aka­dá­lyoz­ni. Ahogy Ju­szaf he­lye­sen mond­ta, a ha­lá­lom si­et­tet­ni fog­ja, nem pe­dig kés­lel­tet­ni.

– Masz­a­da. – sut­to­gás úgy hang­zott, mint­ha szá­raz vász­nat húz­ná­nak vé­gig egy kö­vön. Ezt hall­va Pan­tera tor­ka úgy fájt, mint­ha va­la­ki egy ma­rék ho­mok­kal dör­zsöl­te vol­na vé­gig a lég­csö­vét.

– Ma­gá­hoz tért!

Há­rom hang mond­ta egy­szer­re. Egy kéz meg­ra­gad­ta az övét, majd a gaz­dá­ja gyor­san el­rán­tot­ta, de ennyi elég volt, hogy kín­ke­serv­vel ki­nyis­sa a sze­mét, és lás­sa, hogy va­ló­ban kö­rös-kö­rül fe­jek ha­jol­nak fö­lé­be, és le­néz­nek rá.

Hy­pa­tia volt a leg­kö­ze­lebb, még meg­volt a se­lyem­sza­lag-ér­zés, noha a haja in­kább fe­ke­te zász­ló volt, a füle mögé tűr­ve. Pan­tera meg­ke­res­te a ke­zét, amely moz­du­lat­la­nul fe­küdt a ta­ka­rón.

– A ku­tyák… – sut­tog­ta. – Saj­ná­lom.

Hy­pa­tia új­ból meg­szo­rí­tot­ta a ke­zét, és meg­ráz­ta a fe­jét.

– Csa­tá­ban hal­tak meg, őse­ik­hez mél­tón. – Pan­tera sze­re­tett vol­na hin­ni neki.

A te­kin­te­te kör­be­ván­do­rolt. Hy­pa­tia mel­lett Mer­gus állt, szür­kén-fe­hé­ren, ki­al­vat­la­nul, meg­nyúlt arc­cal, mel­let­te Es­ta­ph, mint egy med­ve kí­sér­te­te, nagy­ra nyílt, meg­seb­zett te­kin­tet­tel né­zett rá, de ami­kor Pan­tera pil­lan­tá­sa meg­pi­hent raj­ta, csöpp mo­soly buj­kált ben­ne. Ik­sah­ra is ott volt; elő­ször a ge­párd­ja sza­gát érez­te meg, csak az­tán ke­res­te őt a sze­mé­vel. Az­zal mon­dott kö­szö­ne­tet is.

Mel­let­te Ju­szaf állt, az­tán Me­na­hem, aki­ből még ba­rát is vál­ha­tott, és vé­gül… nem tud­ta, ki áll Me­na­hem mel­lett, csak azt, hogy az ő hal­vá­nyabb ki­adá­sa: a haja vi­lá­go­sabb a fe­ke­té­nél, a sze­me szür­ké­be haj­ló, a lel­ke… a lel­ke egé­szen más, mint Me­na­he­mé.

A hang­szí­ne épp­úgy ta­nús­ko­dott a sze­mé­lyé­ről, mint a sza­vai. Mit ja­va­solsz, test­vé­rem? Az em­lék meg­ad­ta a kér­dés­re a vá­laszt, és Pan­tera hagy­ta, hogy te­kin­te­te el­időz­zön Ele­azár ben Si­me­o­non, Me­na­hem if­jabb uno­ka­fi­vé­rén, aki sze­re­tett vol­na a Há­bo­rú Párt ve­zé­re len­ni, de nem volt rá al­kal­mas.

Me­na­hem föl­emel­te Pan­tera ke­zét, újra ma­gá­ra von­va el­ka­lan­do­zó fi­gyel­mét.

– Jól ér­tet­tünk? Masz­adát mond­tál? Azt, hogy on­nan sze­rez­het­jük be a fegy­ve­re­in­ket?

Ele­azár krá­ko­gott, és kö­pött egyet.

– Masz­a­da ha­lá­los csap­da – mond­ta. – Sen­ki sem jut­hat a kö­ze­lé­be.

Pan­tera le­csuk­ta a sze­mét. A sö­tét­ség adta ma­gány­ban ka­pott annyi erőt, hogy ki tud­ja pré­sel­ni a szük­sé­ges sza­va­kat tűz­ben égő tor­kán.

– Az apám azt mond­ta… a nagy­apá­tok­nak, a Ga­li­le­a­i­nak… ki kel­lett fosz­ta­nia Masz­adát. Több a fegy­ver, mint Szep­pó­risz­ban. Egy csu­pasz szik­lán emel­ke­dik, csak ró­ma­i­ak őr­zik. Nin­cse­nek hé­be­rek, aki­ket bosszú­ból le­mé­szá­rol­hat­nak. – Most, hogy be­szélt, job­ban érez­te ma­gát, mint ami­kor néma volt. Újra ki­nyi­tot­ta a sze­mét.

Me­na­hem el­gon­dol­kod­va bá­mult le rá.

– A test­vé­rem­nek ak­kor is iga­za van – mond­ta. – Ami­óta He­ró­des fel­épí­tet­te ott az első pa­lo­tá­ját, sen­ki sem tá­mad­ta meg Masz­a­da szik­lá­ját. Egyet­len ös­vény ve­zet föl, az is olyan kes­keny, hogy két őr fel tud tar­tóz­tat­ni egy egész had­se­re­get. Öt­száz lé­gi­o­ná­ri­us ál­lo­má­so­zik a szik­lán. Ha ve­zet is biz­ton­sá­gos út be vagy ki, sen­ki sem tud róla.

– Én igen.

Nem mer­tek hin­ni Pan­te­rá­nak, ki­vé­ve Hy­pa­ti­át, aki le­huny­ta a sze­mét, és föl­von­ta az egyik szem­öl­dö­két, mint­ha egy bel­ső han­got kér­dez­ne, és a vé­gén csak ennyit mon­dott:

– Mondd el ne­kik!

Így az­tán el­mond­ta ne­kik: Mer­gus­nak és Es­ta­ph-nak, Ju­szaf­nak és Me­na­hem­nek.

– Az apám el­vitt Masz­adá­ba. Jár­tam a fa­lai kö­zött. Is­me­rem a mód­ját, amellyel meg le­het tá­mad­ni anél­kül, hogy ár­tat­lan éle­tek­be ke­rül­ne.

– Mi­ért ten­néd? – kér­dez­te Me­na­hem. – Nem se­gí­ti a Szau­losz el­le­ni har­co­dat. Ő már át­vet­te az irá­nyí­tást az An­tó­nia-erőd­ben, köz­vet­le­nül a Temp­lom mel­lett. Ő pa­ran­csol a hely­őr­ség ka­to­ná­i­nak és a Cé­zá­re­á­ból ér­ke­zett lo­vas­ság­nak. Csak a Ju­cun­dus pa­rancs­nok­sá­ga alat­ti cé­zá­re­ai se­géd­csa­pa­tok ma­rad­tak hűek a ki­rá­lyi csa­lád­hoz. Ha el­vi­szünk, és meg­vár­juk, amíg fel­épülsz… majd­nem egy hó­nap­ba te­lik, mire vissza­té­rünk. Szau­losz ha­tal­ma ad­dig­ra úgy meg­nő, mint a ko­vá­szok ke­nyér a reg­ge­li na­pon.

Me­na­hem sze­me ilyen kö­zel­ről nem fe­ke­te volt, ha­nem itt-ott bo­ros­tyán­sár­gá­val szí­ne­zett, a sö­tét­nél is sö­té­tebb bar­na. Olyan em­ber sze­me, aki ne­héz dön­tés után vál­lal­ta a ve­zér­sé­get, hor­doz­za an­nak tel­jes sú­lyát, és nem ros­kad össze alat­ta; aki ké­pes tisz­ta fej­jel gon­dol­kod­ni, szá­mol a si­ker­rel együtt járó koc­ká­za­tok­kal, és ak­kor­ra tar­to­gat­ja a lel­ke­se­dé­sét, ami­kor arra szük­ség van.

Pan­tera te­hát egye­dül Me­na­hem­hez in­téz­te fo­gyó ere­jű sza­va­it.

– Szau­losz olyan há­bo­rút ter­vez, amely rom­ba dön­ti Je­ru­zsá­le­met. Ha nem tud­juk meg­ál­lí­ta­ni, ak­kor ma­gunk fog­juk meg­szab­ni a há­bo­rú fel­té­te­le­it. Azét a há­bo­rú­ét, ame­lyet mi fo­gunk meg­nyer­ni.

Ki­me­rül­tén hát­ra­dőlt, és hall­gat­ta, amint egy­más kö­zött meg­vi­tat­ják a fi­zi­kai al­kal­mas­sá­gát, hogy ho­gyan gyó­gyít­hat­nák meg, hogy mit kell, mit kel­le­ne és mit le­het ten­ni itt, vagy a si­va­tag­ban, ahol az em­be­rek gyó­gyí­tók is egy­ben.

Vé­gül el­nyom­ta az álom, és így nem érez­te a fáj­dal­mat, ami­kor hord­ágy­ra rak­ták, és szűk si­ká­to­ro­kon ke­resz­tül el­vit­ték egy ka­pu­hoz, ame­lyet fő­leg az éj­sza­kai trá­gya­hor­dók hasz­nál­tak.

Az üres­ség és a csil­la­gok éne­ké­nek hang­ja­i­ra éb­redt föl éj­sza­ka a si­va­tag­ban, és arra, hogy a haj­na­li nap lát­no­ki mó­don vér­vö­rös­re fes­tet­te a ho­mo­kot.