61.
Ĺ ponton arra van szükség, hogy egy olyan emléket érintsek, amely a németek számára sokkalta fájdalmasabb. A németek fosztották meg Európát attól a legutolsó nagy kultúr-terméstől, amit Európa még betakaríthatott volna – a reneszánsz termésétől. Megértjük végre, meg akarjuk vajon érteni, hogy mi volt a reneszánsz? A keresztény értékek átértékelése, egy minden rendelkezésre álló eszközzel, az összes ösztönnel, mindennemű zsenialitással végrehajtott kísérlet arra, hogy az ellen-értékeket a nemes értékeket juttassák diadalra... Mostanáig csak ez a nagy háború létezett, mostanáig nem volt döntőbb kérdésfelvetés a reneszánsz kérdésfelvetésénél – az én kérdésem voltaképpen ugyanez -: sohasem létezett ennél alaposabb, ennél egyenesebb, ennél keményebb ^formája a támadásnak, melyet teljes frontszélességben vívtak meg, s amely a központ bevételére irányult! A döntő helyen, éppen a kereszténység székhelyén támadni, s a nemes értékeket itt ültetni trónra, másként szólva belevinni őket a trónonülő ösztöneibe, legmélyebben fekvő szükségleteibe és vágyaiba... Lelki szemeim előtt egy tökéletesen földöntúli varázs és színpompás káprázat lehetősége lebeg: – olybá tűnik, hogy minden kifinomult szépség borzongató mivoltában tündököl, s hogy egy oly isteni, oly ördögien isteni művészet munkálkodik benne, hogy évezredeken át hiába is keresnénk még egy hasonló lehetőséget; lelki szemeim előtt egy színjáték lebeg, amely oly elmés s egyszersmind oly csodálatosan paradox, hogy az Olümposz valamennyi istenének halhatatlan hahotázásra adna alkalmat – Cesare Borgia mint pápa... Értik, amit mondok?... Nos hát, ez lett volna az a győzelem, amelyre ma vágyam egyes-egyedül irányul –: ezzel lett volna a kereszténység eltörölve. – S mi történt? Egy német szerzetes, Luther, Rómába érkezett. Ez a szerzetes, aki a zsigereiben hordta egy balsorsú pap valamennyi bosszúszomjas ösztönét, Rómában fellázadt a reneszánsz ellen... Ahelyett, hogy a legmélyebb hálával megértette volna azt a roppant horderejű eseményt, amely lejátszódott, a kereszténység legyőzését annak székhelyén –, gyűlölete csak arra jött rá, hogy mi módon meríthetne e látványosságból. Egy vallásos ember csak önmagára gondol. – Luther a pápaság romlottságát látta, holott épp az ellenkezője volt kézzelfogható: a régi romlottság, a peccatum originale, a kereszténység nem ült már a pápai trónon! Hanem az élet! Az élet diadala! A nagy Igen minden fenséges, szép és vakmerő dologra!... S Luther helyreállította az egyházat: megtámadta azt... A reneszánsz – egy értelem nélküli esemény, egy nagy hiába! – Ó, ezek a németek, milyen sokba kerültek már nekünk! Hiába – a németek mindig is ezt művelték. – A reformáció; Leibniz; Kant és az úgynevezett német filozófia; a szabadságharcok; a Reich – minden egyes alkalom egy „hiába” valamiért, ami már jelen volt, olyasvalamiért, ami visszahozhatatlan... Megvallom, az én ellenségeim ezek a németek: megvetem bennük a fogalom és az érték mindennemű tisztátalanságát s minden becsületes Igennel és Nemmel szembeni gyávaságukat. Csaknem egy évezrede mindent összekuszáltak és összezavartak, amit ujjukkal csak megérintettek, az ő lelkiismeretükön szárad minden félmegoldás – harmad-nyolcadmegoldás! –, amitől Európa beteg –, a lehető legtisztátalanabb, legorvosolhatatlanabb s a legcáfolhatatlanabb fajta kereszténység, a protestantizmus is az ő lelkiismeretükön szárad... A németek bűne lesz, ha nem szabadulunk meg a kereszténységtől...