52.
A kereszténység mindazzal, ami szellemileg jólsikerült, úgyszintén ellentétben áll – keresztény észként csakis a beteg észt tudja használni, pártját fogja mindannak, ami idiotikus, átkot szór a „szellemre”, az egészséges szellem superbiá-jára. Mivel a betegség a kereszténység lényegéhez tartozik, a tipikus keresztény állapot, „a hit” is betegségforma kell hogy legyen, s az egyháznak a tudáshoz vezető minden egyenes, becsületes és tudományos utat mint tiltott utat kell elutasítania. Már a kételkedés is bűn... A pszichológiai tisztaság tökéletes hiánya a papban – erről tekintete árulkodik a kísérőjelensége a décadence-nak; hisztérikus nőcskéket, másrészről pedig angolkórra hajlamos gyerekeket kell abból a szempontból megfigyelnünk, hogy a décadence-nak mily rendszeres kifejeződése az ösztönös hamisság, az a hajlam, hogy a hazugság kedvéért hazudjunk, az egyenes tekintetre és lépésekre való képtelenség. A „hit” azt jelenti, hogy nem akarjuk tudni, mi az igaz. A pietista, mindkét nem papja azért hamis, mert beteg: ösztöne megköveteli, hogy az igazság egyetlen ponton se érvényesüljön. „Ami beteggé tesz, az jó; ami a teljességből, a túláradásból, a hatalomból ered, az rossz”: így érez a hívő. A hazugságra való kényszerűség – ennek alapján találok rá az összes született teológusra. – A teológusnak egy másik jegye, hogy képtelen a filológiára. Filológián e helyütt, nagyon általános értelemben, a jó olvasás művészetét kell értenünk – tények leolvasni tudását, anélkül, hogy azokat az interpretáció révén meghamisítanánk, anélkül, hogy a megértés utáni vágyakozás során elveszítenénk az elővigyázatosságot, a türelmet és a kifinomultságot. Filológia mint az interpretációban rejlő ephexis” – legyen itt szó könyvekről, újság-tudósításokról, sorsokról vagy időjárási adatokról – nem is szólva „a lélek üdvéről”... Az a mód, ahogyan egy teológus, mindegy, hogy Berlinben avagy Rómában, az „írás egy passzusát” értelmezi, vagy valamely élményt – például hazája hadseregének győzelmét Dávid zsoltárainak magasztosabb fényében –, mindig oly mértékben merész, hogy attól egy filológus falra mászik. S mihez kell kezdenie akkor, amikor pietisták és más svábföldi tehenek létezésük nyomorúságos mindennapjait és dohosságát „Isten ujjának” segítségével a „kegyelem”, a „gondviselés” és az „üdvözülés tapasztalatainak” csodájává alakítják át! Ne mondjunk még tisztességet se, már a szellem legszerényebb mozgósítása is elég kellene hogy legyen ahhoz, hogy ezek az interpretátorok belássák az isteni kézügyességgel való ilyen visszaélés tökéletesen gyerekes és méltatlan voltát. Ha mégoly csekély mértékű jámborság honol is bennünk, egy Istennek, aki épp a kellő időben gyógyít ki a náthából, vagy épp abban a pillanatban szólít fel a hintóba való beszállásra, amikor egy nagy zivatar készül kitörni, olyan abszurd Istennek kellene lennie, hogy még akkor is meg kellene semmisítenünk, ha létezne. Egy Isten mint cseléd, mint postás, vagy mint naptárkészítő – egy szó, mely lényegében nem fejez ki mást, mint mindennemű véletlen legostobább fajtáját... Az „isteni gondviselés”, úgy, ahogyan abban a „művelt Németországban” még napjainkban is körülbelül minden harmadik ember hisz, egy olyan ellenvetés lenne Istennel szemben, melynél erősebbet kigondolni egyáltalán nem is lehetne. Mindenesetre ellenvetés a németekkel szemben!...