11.
S még egy szót a moralista Kant ellen. Bármely erény a mi elmeszüleményünk, a mi legszemélyesebb védekezésünk és szükségletünk kell hogy legyen: minden más értelemben pusztán csak veszély. Mindaz, ami nem feltétele az életünknek, árt neki: egy olyan erény, amely pusztán az „erény” fogalma iránti tisztelet érzéséből ered, mint azt Kant akarta, ártalmas. Az „erény”, ”kötelesség”, az „önmagában vett jó”, a személytelenség és általános érvényűség jellegével felruházott Jó – mindez agyrém, melyben az élet hanyatlása s végső elfáradása, a königsbergi mandarinizmus fejeződik ki. A fennmaradás és növekedés legmélyebb törvényei ennek szöges ellentétét parancsolják: azt, hogy saját erényét, saját kategorikus imperatívuszát mindenki önmaga lelje meg. Egy nép elpusztul, ha saját kötelességét összetéveszti az általános értelemben felfogott kötelesség-fogalommal. Semmi sem okoz mélyebb és bensőbb pusztítást, mint a „személytelen” kötelesség, az absztrakció Moloch-ja előtti áldozat. – Hogyan lehetséges az, hogy Kant kategorikus imperatívuszában nem érezték meg az életveszélyt!... Ezt egyedül a teológus-ösztön vette védelmébe! –Valamely, az élet ösztöne által kikényszerített cselekedet az örömben leli meg annak bizonyítékát, hogy becsületes cselekedet: ez a nihilista pedig, a maga keresztény-dogmatikus zsigereivel, az örömöt akadályként fogta fel... Hisz mi pusztít gyorsabban, mint az, hogy benső szükségszerűség, mély, személyes választás, öröm nélkül dolgozunk, gondolkodunk, érzünk? Úgy, mint a „kötelesség” automatája? Ez, mondhatni, recept a décadence-re sőt az idiotizmusra... Kantból idióta lett. – S ez az ember kortársa volt Goethének! S ez a végzetszerű pók számított német filozófusnak – s számít még ma is!... Őrizkedem attól, hogy kimondjam, hogyan vélekedek a németekről... Kant7 mit látott a francia forradalomban, vajon nem az állam anorganikus formájából az organikusba való átmenetet? S a kérdést, hogy vajon létezik-e egy olyan esemény, melyre csakis az emberiség morális adottsága adhatna magyarázatot, s amely eseménnyel egyszer s mindenkorra igazolódik „az emberiség jóra irányuló tendenciája”, nem tette-e fel magának? Kant válasza erre: „ez a forradalom”. A mindenekben melléfogó ösztön, az ellen-természet mint ösztön, a német décadence mint filozófia – ez Kant! –