25.

Izrael történelme – mint a természetes értékek mindennemű denaturalizálásának tipikus történelme – felbecsülhetetlen értékkel bír: e vonatkozásban öt tényre utalok. A dolgok összességével eredetileg, mindenekelőtt a királyság korában, Izrael is helyes, azaz természetes viszonyban állt. Jahvéja a hatalom-tudat, az önmagukban lelt öröm és a saját magukban bízó remény kifejeződése volt: tőle várták a győzelmet és az üdvösséget, általa bíztak a természetben, hogy megadja azt, amire a népnek szüksége van – mindenekelőtt az esőt. Jahve Izrael Istene, következésképpen az igazságosság Istene: mindegyik hatalmon lévő népnek ez a logikája, s e vonatkozásban a lelkiismeretük is tiszta. Valamely nép ön-igenlésének e két sajátossága az ünnepi kultuszban fejeződik ki: hálásak a jósorsnak, mely a csúcsra segítette őket, hálásak az évszakok évenkénti körforgásáért és minden áldásért az állattenyésztésben és a földművelésben. – Hosszú időn át ez az állapot volt az eszmény, még azután is, hogy sajnálatos módon véget vetettek neki: az anarchia belülről, az asszírok pedig kívülről. A nép azonban, mint leghőbb vágyát, megőrizte egy olyan király ábrándképét, aki jó katona és egyben szigorú bíró: de mindenekelőtt olyan tipikus próféta (vagyis az adott pillanat kritikusa és szatirikusa), mint Ézsaiás. – Azonban minden remény beteljesületlen maradt. Az elaggott Isten már mit sem tudott abból, amire hajdanán képes volt. El kellett volna engedni őt. S ehelyett mi történt? A fogalmát változtatták meg – a fogalmát denaturalizálták: ezen az áron őrizték meg. -Jahve, az „igazságosság” Istene – már nincs egységben Izraellel; Isten már nem feltétlen kifejeződése a nép önérzetének... Fogalma eszközzé válik a papi agitátorok kezében, akik immáron minden szerencsét mint jutalmat, minden balszerencsét mint az Istennel szembeni engedetlenséget megtorló büntetést, „mint bűnt” interpretálnak: egy állítólagos „erkölcsi világrend” leghazugabb interpretációs módja ez, mellyel az „ok” és „okozat” természeti fogalma végérvényesen a feje tetejére állt. Ha már a jutalom és büntetés révén a természeti kauzalitás kiűzetett a világból, akkor egy természetellenes kauzalitásra van szükség, a többi természetellenesség aztán már jön magától. Egy olyan Isten, aki követel – egy olyan Isten helyett, aki segít, aki utat mutat, s aki lényegében _nem más, mint szó, a bátorság és önbizalom mindahány sikeres megnyilvánulásának szava... A morál már nem az élet- és növekedési feltételek kifejeződése, s már nem annak legalapvetőbb életösztöne, hanem olyasvalami, ami absztrakttá vált, s az élet ellentéte lett – a morál mint a fantázia alapvető megrontása, mint a dolgokra vetett „gonosz pillantás”. Mi a zsidó s mi a keresztény morál? Az ártatlanságától megfosztott véletlen; a „bűn” fogalmával beszennyezett balszerencse; a jó közérzet mint veszély, mint „kísértés”; a lelkiismeret férgétől megmételyezett fiziológiai rosszkedv.