12.

Elkülönítek ebből a sorból néhány szkeptikust, akik a filozófiatörténetben ama típushoz tartoznak, amely tisztességes: a többiek azonban az intellektuális becsületesség legelemibb követelményeit sem ismerik. Ĺ nagy rajongók és csodabogarak mindnyájan úgy tesznek, mint az ifjú hölgyek – a „szép érzéseket” már érveknek tartják, az „emelkedett keblet” istenség-dagasztotta légtömlőnek, a meggyőződést pedig az igazság kritériumának. A romlottság e formájának, az intellektuális lelkiismeret e hiányának végül Kant próbált meg, a maga „német” ártatlanságában, tudományos színezetet adni – a „gyakorlati ész” örve alatt -; egy sajátos fajtájú észt talált ki arra, hogy az embernek mely esetben nem kell foglalkoznia az ésszel; amikor tudniillik felhangzik a „neked kell” fennkölt parancsa, és szót kap a morál. Ha fontolóra vesszük, hogy a filozófus szinte minden népnél csupán a pap-típus továbbfejlődése, akkor már korántsem meglepő számunkra ez a papi örökség, a szemünk előtt zajló hamisítás. Ha szent feladataink vannak, mint például az emberek jobbítása, megmentése, megváltása, ha kebelünkben hordozzuk az istenséget, ha a túlnani imperatívusz szócsöve vagyunk, akkor egy ilyesfajta küldetés már eleve kívül helyez bennünket minden olyan értékelésen, amely csak racionális; – egy ilyen feladat már eleve szentesít bennünket, azonnal egy magasabb rend típusa vagyunk!... Mit törődik egy pap a tudománnyal! Túl magasan van ő ahhoz! – S mostanáig a pap uralkodott! Ő határozta meg annak fogalmát, hogy mi „igaz” és mi „igaztalan”!...