7.

A kereszténységet a részvét vallásának nevezik. – A részvét ellentétben a tonikus affektusokkal, melyek az életérzés energiáját növelik: depresszív módon hat. Az ember veszít erejéből, ha részvétet érez. Az az erőveszteség, mellyel a szenvedés már magában megrövidíti az életet, csak fokozódik és hatványozódik a részvét által. A részvétnek tudható be, hogy a szenvedés ragályossá válik; s bizonyos körülmények között a részvét miatt olyan összveszteséget szenvedhet el az élet és az életenergia, amely az ok kvantumával abszurd arányban áll ( – a Názáreti halálának esete). Ez az első szempont; vannak azonban ennél fontosabbak is. Tegyük fel, hogy a részvétet az előidézett reakciók értéke alapján mérjük: életveszélyes jellege ekkor még tisztábban jelenik meg előttünk. A részvét nagyjában-egészében keresztezi a fejlődés törvényét, amely a természetes szelekció törvénye. Azt tartja fenn, ami megérett a pusztulásra, védelmezi az élet kitagadottjait és elítéltjeit – a félresikerültek ilyen-olyan fajtájának nagy tömege révén, akiket életben tart –, s magát az életet is komor és kétséges színben tünteti fel. Erénynek merészelték nevezni a részvétet ( – ami egyébként minden nemes morálban gyengeségnek számít – ); majd még tovább mentek: a részvétet megtették az erénnyé, méghozzá valamennyi erény alapjává és eredetévé, – persze csak egy olyan filozófia szempontjából – s ezt mindig szem előtt kell tartani –, amely nihilista volt, s amely a zászlajára az élet tagadását írta. Ĺ tekintetben Schopenhauernek igaza volt: a részvét révén az élet megtagadtatott, méltóbbnak bizonyult a tagadásra, – a részvét a nihilizmus gyakorlata. Újfent hangsúlyozva: e depresszív és ragályos ösztön gátolja azon ösztönöket, melyek az élet fenntartását és értékének növelését célozzák: ez az ösztön – mint a nyomor megsokszorozója éppúgy, mint minden nyomorúság megőrzője – a décadence fokozódásának fő eszköze –, és amire rábeszél, az a semmi.... Az ember nem mondja azt, hogy „semmi”; azt mondja, hogy „Túlnani”; vagy azt, hogy „Isten”; vagy hogy „az igazi élet”; vagy pedig azt, hogy Nirvána, megváltás, üdvözülés... Ez az ártatlan retorika, amely a vallásos-morális idioszinkrázia birodalmából származik, rögtön kevésbé ártatlannak tűnik, ha rájövünk arra, hogy a fennkölt szavak mögött milyen tendencia rejlik: az életellenes tendencia. Schopenhauer életellenes volt; ezért vált nála a részvét erénnyé... Mint tudjuk, Arisztotelész⁴ a részvétben egy beteges és veszedelmes állapotot látott, mondván, az embernek jót tenne, ha időnként hashajtót használna: a tragédiát értette úgy, mint hashajtót. Az embernek valójában az élet ösztönéből kiindulva kellene keresnie egy olyan eszközt, mellyel a részvét ilyesfajta beteges és veszedelmes felgyülemlésén – miként ezt Schopenhauer esete mutatja (és sajnos egész irodalmi és művészeti dekadenciánké is, Szentpétervártól Párizsig s Tolsztojtól Wagnerig) – vágást ejthet, hogy az kifakadjon... Egészségtelen modernitásunk közepette nincs egészségtelenebb dolog a keresztényi részvétnél. Itt orvosnak kell lenni, itt könyörtelennek kell lenni, itt használni kell a szikét – ez a mi dolgunk, ez a formája a mi emberszeretetünknek, ez által vagyunk mi filozófusok, mi hyperboreioszok!– –