37.

– Korunk büszke történeti érzékére: hogyan is tehette hát önmaga számára hihetővé azt az értelmetlenséget, hogy a kereszténység a durva csodatévő– és megváltó-mesével kezdődik – s hogy mindaz, ami spirituális és szimbolikus, későbbi fejlődés eredménye csupán? Ellenkezőleg: a kereszténység története – mégpedig a kereszthaláltól kezdve – egy eredendő szimbolizmus lassanként egyre jobban eldurvuló félreértésének története. A kereszténység minden további terjeszkedése még alantasabb s még faragatlanabb tömegekben – kikből mindinkább hiányoztak azok az előfeltételek, melyek a kereszténység megszületéséhez vezettek – egyre jobban felvetette annak szükségességét, hogy a kereszténységet vulgarizálják és barbarizálják; – így az felszívta magába az Imperium Romanum valamennyi földalatti kultuszának tanait és rítusait, valamint a beteg ész mindenféle értelmetlenségét. A kereszténység sorsát az a szükségszerűség szabja meg, hogy hitének magának is éppen olyan beteggé, alantassá és közönségessé kellett válnia, mint amilyen betegek, alantasak és közönségesek voltak azok a szükségletek, melyeket a kereszténység volt hivatott kielégíteni. Egyházként aztán legvégül maga a beteg barbárság jut hatalomra – az egyház, vagyis a halálos gyűlölség e megtestesülése szemben minden becsületességgel, a lélek minden emelkedettségével, a szellem minden fegyelmével s mindennemű nyíltszívű és jóakaratú emberséggel. – A keresztényi értékek – nemes értékek: csak mi, szabaddá vált szellemek, mi állítottuk helyre a létező legnagyobb értékellentétet! –