44.

– Az Evangéliumok felbecsülhetetlen értékű bizonyítékok arról az immáron feltartóztathatatlanul terjedő romlottságról, amely az első közösségen belül létezett. Amit Pál később egy rabbi logikushoz méltó cinizmusával véghezvitt, csak az a hanyatlási folyamat volt csupán, amely a Megváltó halálával kezdődött. – Ezeket az Evangéliumokat nem lehet elég óvatosan olvasni; a nehézségek ott lappanganak minden egyes szó mögött. Bevallom – s ezt talán a javamra fogják majd írni –, hogy épp ezért elsőrendű élvezetet jelentenek egy pszichológus számára – mégpedig úgy, mint mindennemű romlottság, a par excellence rafinéria s a pszichológiai romlottságban levő művészi tökély ellentéte. Az Evangéliumok a maguk nemében egyedülállóak. A Biblia nem tűr semmiféle összehasonlítást. Zsidók között vagyunk: ez az első szempont ahhoz, hogy ne veszítsük el teljes egészében a fonalat. Önmaguk már-már zseniálisan álságos „szent”-té avatása – melyet könyvekben vagy emberek között soha, még csak közelítőleg sem értek el –, e szavakban és gesztusokban megjelenő hamisítás, mint művészet, nem valamiféle egyedi adottság vagy valamilyen kivételes természet véletlenszerűsége. Ehhez szükséges egy faj is. A kereszténységben, a szent hazudozás művészetében az egész zsidóság – vagyis egy több évszázadon át tartó s igen komolyan vett zsidó előgyakorlat és technika -jut végső tökélyre. A keresztény, a hazugság ezen ultima ratio-ja újfent: zsidó – sőt, több mint tórom szorosan az... – Az az alapvető akarat, hogy csak olyan fogalmakkal, szimbólumokkal s magatartásmódokkal éljenek, melyek a pap gyakorlatában igazolódtak, mindennemű más gyakorlat s minden másféle érték- és hasznosság-perspektíva ösztönös elutasítása – ez nemcsak hagyomány ez örökség: csak mint örökség hat természetként. Az emberiség egésze, még a legjobb korszakok legkiválóbb gondolkodói is – (kivéve egyet, aki feltehetően csak egy szörnyeteg csupán –) hagyták magukat becsapni. Úgy olvasták az Evangéliumot, mint az ártatlanság könyvét..: még halvány jele sincs annak, hogy a színészkedés e helyütt milyen művészi tökéllyel folyt. – Ha –akár csak futólag is, de – látnánk az összes ál– és műszent csodabogarat, akkor a dolog természetesen véget érne – és pontosan azért vetek ezeknek véget, mert én egyetlen szót sem olvasok el anélkül, hogy ne látnék taglejtéseket... Van egy bizonyos módja annak, ahogy tekintetüket az égre emelik, s ezt én bennük ki nem állhatom. – Szerencse, hogy a könyvek a túlnyomó többség számára nem jelentenek mást, pusztán csak irodalmat – – Nem szabad hagynunk, hogy félrevezessenek bennünket: „ne ítéljetek!”³⁵ mondják, ám mindent a pokolba küldenek, ami az útjukban áll. Azáltal, hogy engedik ítélni Istent, ők maguk ítélkeznek; azáltal, hogy Istent dicsőítik, önmagukat dicsőítik; azáltal, hogy olyan erényeket követelnek, melyekre történetesen képesek – sőt, melyekre szükségük van ahhoz, hogy egyáltalában felül maradjanak –, az erényért folytatott küzdelem, az erény fölötti uralom megszerzéséért folytatott harc csillogó látszatával ruházzák fel magukat. „A Jóért ( – az »igazságért«, »a fényért«, az »Isten Országáért«) élünk, halunk meg s áldozzuk fel magunkat”: valójában azt teszik, amit nem áll módjukban nem megtenni. Azáltal, hogy alattomos módon ólálkodnak, meghúzzák magukat a szegletben s árnyékszerűen eléldegélnek az árnyékban, kötelességet fabrikálnak maguknak mindebből: kötelességszerű életük alázatként jelenik meg, s mint alázat eggyel több bizonyíték a jámborságra...Ó, ez az alázatos, makulátlan s irgalmas fajtája a hazug természetnek! „Számunkra maga az erény kell hogy tanúbizonyságot tegyen”... Olvassuk úgy az Evangéliumokat, mint a morális csábítás könyveit: ezek a kisszerű emberek kisajátítják a morált – tudják, hogy miféle hasznát vehetik! Az emberiséget orránál fogva vezetni a legjobban a morállal lehet! – A valóság az, hogy itt a legöntudatosabb kiválasztottság-gőg tetszeleg a szerénység szerepében: az ember önmagát, a „közösséget”, a „jókat és igazakat” egyszer és mindenkorra az egyik oldalra, „az igazság” oldalára állította – s a többit, „a világot” a másikra... Ez volt a legvégzetesebb fajta megalomania, ami a Földön mindezideig létezett: álszentek és hazudozók apró torzszüleményei kezdték maguknak követelni az „Isten”, „igazság”, „fény”, „szellem”, „szeretet”, „bölcsesség” s az „élet” fogalmát, egyúttal mint önmagukról való szinonimákat, hogy ezzel határolódjanak el a „világ”-tól; aprócska szuperlatív zsidók, akik megértek mindennemű bolondokházára, az egyáltalában vett értékeket megfordították a maguk szája íze szerint, mintha csak értelme, sója, mértéke – s végső ítélete is – minden egyébnek a keresztény lenne... Az egész sorscsapás csakis azáltal vált lehetségessé, hogy a világban már létezett a megalomániának egy ezzel rokon, fajilag rokon fajtája, a zsidóké: s mihelyt feltárult a szakadék zsidók és zsidó-keresztények között, az utóbbiaknak nem maradt más választása, minthogy az önfenntartásnak ugyanazon eljárásait, melyeket a zsidó ösztön tanácsolt, maguk a zsidók ellen alkalmazzák, holott a zsidók eddigelé csakis olyan ellen használták föl azokat, ami nemzsidó. A keresztény egy „szabadabb” felekezetű zsidó csupán. –