29.

Ami engem foglalkoztat, az a Megváltó pszichológiai típusa. Ez ugyanis az Evangéliumok ellenére is bennefoglaltatatik az Evangéliumokban, legyenek azok bármennyire megcsonkítva vagy éppen idegen vonásokkal megterhelve: ahogyan Assisi Szent Ferenc típusa is megőrződik a róla szóló legendákban – méghozzá e legendák ellenére. Nem annak az igazságáról van szó, hogy mit tett, mit mondott s tulajdonképpen hogyan halt meg: hanem arról a kérdésről, hogy típusa vajon elképzelhető-e még, s hogy „áthagyományozódott”-e. – Az általam ismert próbálkozások, melyek arra irányulnak, hogy az Evangéliumokból még egy „lélek” történetét is kiolvassák, az én szememben egy undorító pszichológiai könnyelműség bizonyítékainak tűnnek. Renan úr, e pojáca in psychologicis, Jézus típusának magyarázatához azt a két legalkalmatlanabb fogalmat vezette be, ami egyáltalán csak elképzelhető: a zseni fogalmát, valamint a hősét („héros”). De ha van valami, ami velejéig anti-evangelikus, akkor a hős fogalma az. Ösztönné itt pontosan az vált, ami minden küzdelem s a bármiféle harcban való önmegtapasztalás ellentéte: a szembeszállás képtelenségéből lesz itt morál („ne álljatok ellene a gonosznak”:¹⁷ az Evangéliumok legmélyebb mondása, bizonyos értelemben ezek kulcsa), boldogság a békében, a jámborságban, az ellenségeskedésre való képtelenségben. Mit jelent az „örömhír”? Az igaz élet, az örök élet megtaláltatott – ez nem ígéret, itt van, bennetek van, mint élet a szeretetben, a félretolás és a kizárás, a distancia nélküli szeretetben. Mindenki Isten gyermeke – semmi olyan sincs, amit Jézus egyedül önmaga számára venne igénybe –, s mint Isten gyermeke mindenki egyenlő egymással... Host csinálni Jézusból! – S micsoda félreértésről tanúskodik már az a szó maga is, hogy „zseni”! Abban a világban, melyben Jézus él, az égvilágon semmi értelme sincs egész fogalmiságunknak, a „szellem” kultúrfogalmának. A fiziológus szabatosságával szólva itt egy egészen másfajta szó lenne inkább helyénvaló: mégpedig az a szó, hogy idióta.¹⁸ Ismerjük a tapintási érzék beteges ingerelhetőségének olyan állapotát, amely visszaretten egy szilárd tárgy mindennemű érintésétől és megragadásától. Fordítsunk át egy ilyen fiziológiai habitust annak végső következményébe – ösztönszerű gyűlölet ez mindennemű realitással szemben, menekülés a „megragadhatatlanba”, a „felfoghatatlanba”, akarat, amely szembenáll minden formulával, minden idő– és térfogalommal, mindazzal, ami szilárd, ami szokás, intézmény, egyház; egy olyan világban való otthonlét, amely már semminemű realitással sem érintkezik, egy már csak „benső” világ, „igaz” világ, „örök” világ... „ímé az Isten országa ti bennetek van.”...¹⁹