8.

Ki kell mondani azt, hogy kit érzünk szöges ellentétünknek – a teológusokat és egyáltalán mindenkit, akinek ereiben teológusvér folyik – filozófiánk egészét... Az embernek a végzetet közelről kell látnia, vagy, még inkább, önmagában kell átélnie azt, majdhogynem bele kell pusztulnia abba, hogy itt ne értse többé a tréfát (– természetbúváraink és fiziológusaink hivalkodó szabadgondolkodása az én szememben tréfa, – híján vannak az e dolgok iránti szenvedélynek, az ettől való szenvedésnek). Ĺ métely sokkal messzebbre terjed, mintsem gondolnánk: a fennhéjázás teológus-ösztönére mindenütt ráakadtam, ahol az ember manapság „idealistának” érzi magát – ahol az ember, valamiféle magasabbrendű eredet folytán, jogot formál arra, hogy a valóságra fölényes és idegenszerű pillantást vessen... Az idealista, éppúgy mint a pap, az összes nagy fogalmat úgymond a kezében tartja ( – s nemcsak a kezében!), és jóindulatú megvetéssel játssza ki azokat az „értelem”, az „érzékek”, a „becsület”, a „derűs élet” és a „tudomány” ellenében; az ilyesfajta dolgokat ugyanis, mint káros és csábító erőket maga alatt látja, s „a szellem” a maga tiszta önmagáért-valóságában ezek fölött lebeg: – mintha az alázatosság, a szeplőtelenség, a szegénység, egyszóval a szentség mindezideig nem okozott volna mérhetetlenül több kárt az életben, mint bármely szörnyűség és gonosztett... A tiszta szellem nem egyéb, mint tiszta hazugság... Mindaddig, amíg ä papra, ki az életet hivatalból tagadja, rágalmazza, s mérgezi, érvényes az, hogy egyfajta magasabbrendű ember, addig nincs válasz arra a kérdésre: mi az igazság? Ha a Semmi és a Tagadás tudatos prókátora számít az „igazság” képviselőjének, már akkor a feje tetejére állították az igazságot...