22.

Midőn e kereszténység elhagyta szülőföldjét, a legalantasabb rétegeket, az antik világ alvilágát, s a hatalom keresése során a barbár népek közé ment, itt már nem megfáradt, hanem bensőleg elvadult és meghasonlott emberekkel került szembe – erős, ám félresikerült emberekkel. Az önelégedetlenség, a saját magunktól való szenvedés itt már nem a túlzott ingerelhetőségnek és a fájdalomra való képességnek tudható be, mint a buddhistáknál, hanem épp ellenkezőleg, annak a minden mértéket meghaladó vágynak, mely fájdalmat akar okozni, illetve annak, hogy a benső feszültséget ellenséges cselekedetekben és elképzelésekben kívánják levezetni. A kereszténységnek ahhoz, hogy uralomra tegyen szert a barbárok felett, barbár fogalmakra és értékekre volt szüksége; ilyenek: az elsőszülött feláldozása, a vérivás úrvacsora-kor, a szellem és a kultúra megvetése; a kínvallatás, annak valamennyi – érzéki és nem-érzéki – formája; s a kultusz nagy pompája. A buddhizmus késői embereknek, jóságos, szelíd és szellemileg túlérett fajoknak való vallás, kik túlságosan is könnyen éreznek fájdalmat ( – Európa még távolról sem érett meg erre – ): a buddhizmus visszavezeti őket a békéhez és a derűsséghez, a diétához szellemi dolgokban, s bizonyos edzettséghez a testiekben. A kereszténység ragadozók fölött akar uralkodni; eszköze pedig az, hogy megbetegíti őket, – a meggyengítés: nem más, mint a megszelídítés, a „civilizálás” keresztény receptje. A buddhizmus vallás arra az esetre ha a civilizáció lezárul és kimerül, a kereszténység előtt pedig még civilizáció sincs – ennek alapját bizonyos értelemben ő veti meg.

A buddhizmus, ismételten hangsúlyozom, százszor hidegebb, őszintébb s objektívebb. Már nincs szüksége arra, hogy szenvedését s a fájdalom iránti képességét – a bűn értelmezésén keresztül – tiszteletre méltóvá tegye; – pusztán azt mondja, amit gondol: „én szenvedek”. A barbárnak ezzel szemben az önmagában vett szenvedés nem tiszteletre méltó dolog: először szüksége van egy értelmezésre, hogy beismerje: szenved (ösztöne inkább a szenvedés megtagadása, csendes elviselése felé irányítja). Az „ördög” szó ebben az esetben valóságos jótéteménynek bizonyult: az ember egy mérhetetlenül hatalmas és félelmetes ellenséggel találta magát szembe – s így nem kellett hogy szégyenérzete legyen amiatt, mert egy ilyen ellenségtől szenved. –

A kereszténység alapjaiban megtalálható néhány olyan kifinomult elem, ami a Kelethez tartozik. Mindenekelőtt tisztában van azzal, hogy önmagában véve teljesen közömbös, hogy valami igaz-e, az viszont mindennél fontosabb, hogy mennyiben hiszik igaznak. Az igazság s a hit abban, hogy valami igaz: két teljesen különálló érdek-világ, két, szinte szöges ellentétben álló világ – és más-más úton jutunk is el mindkettőhöz. Tudván tudni erről – a bölcset bölccsé Keleten szinte ez teszi: így értik ezt a brahminok, így Platón s az ezoterikus bölcsesség összes tanítványa. Ha például boldogság rejlik abban, hogy valaki a bűntől megváltottnak hiszi magát, akkor előfeltételként egyáltalán nincs szükség arra, hogy az illető bűnös legyen, hanem az kell, hogy bűnösnek érezze magát. Ha azonban mindenekelőtt a hitre, mint olyanra van szükség, akkor az észt, a megismerést, a kutatást kell rossz hírbe hozni: az igazsághoz vezető út ekkor tiltott úttá válik. – Az erős remény sokkal nagyobb életstimulus, mint bármiféle egyedi, valóban realizálódó boldogság. A szenvedőt olyan reménnyel kell kecsegtetni, melynek semmiféle valóság sem mondhat ellent – melyet semmiféle beteljesülés nem szüntet meg: a túlvilági reménnyel. (Épp e képessége – a boldogtalanok hitegetése – miatt számított a görögöknél a remény a legfőbb rossznak, a tulajdonképpeni álnok rossznak: a rossz dobozában ez maradt vissza). – Hogy a szeretet lehetősége meglegyen, Istennek személyként kell léteznie; s hogy a legalantasabb ösztönök is szót kaphassanak, Istennek fiatalnak kell lennie. A nők áhítatának kielégítésére egy szép szentet, a férfiakéra pedig egy Máriát kell előtérbe állítani. S mindezt azon előfeltétel mellett, hogy a kereszténység egy olyan területen akar uralomra szert tenni, ahol az Aphrodite– vagy az Adonisz-kultusz már meghatározta a kultusz fogalmát A szeplőtelenség követelménye erősíti a vallásos ösztön hevességét és bensőségességét – a kultuszt melegebbé, lelkesültebbé és érzéseiben mélyebbé teszi. – A szeretet az az állapot, melyben az ember leginkább látja úgy a dolgokat, ahogyan azok nincsenek. Az illuzórikus erő ekkor van a csúcsponton, s nem kevésbé a megédesítő és megdicsőítő erő. A szeretet állapotában az ember többet visel el, mint egyébként; mindent eltűr. Arról volt szó, hogy egy olyan vallást ötöljenek ki, melyben lehet szeretni: ezzel túl vannak a legrosszabbon, ami az életben adódik – már nem is látják azt. – Ennyit a hit, remény és szeretet három keresztény erényéről:¹² én ezeket a három keresztény fondorlatnak nevezem. – A buddhizmus túl késői, túl pozitivisztikus ahhoz, hogy ilyen módon legyen fondorlatos. –