39.

– Itt visszafordulok és elmesélem a kereszténység valódi történetét. – Már a „kereszténység” szó is félreértés –, alapjában véve csak Egy keresztény volt, az pedig meghalt a kereszten. Az „Evangélium” meghalt a kereszten. Amit ettől a pillanattól kezdve „Evangéliumnak” neveznek, már ellentéte volt annak, amit ď élt: „rossz hír”, Dysangelium. Az értelmetlenségig menően hamis, ha a keresztény megkülönböztető jegyét valamely „hit”-ben, mondjuk a Krisztus általi megváltásba vetett hitben látjuk: csakis a keresztény gyakorlat nevezhető kereszténynek, egy olyan élet, ahogyan az a valaki élte le, aki meghalt a kereszten... Egy ilyen élet még ma is lehetséges, bizonyos emberek számára pedig egyenesen szükséges: a valódi, az eredeti kereszténység lehetséges lesz minden korban... Nem egy hit, hanem egy cselekvés, mindenekelőtt pedig sok dolog nem-cselekvése, egy más lét... A tudatállapotok, bármiféle hit, például az, hogy valamit igaznak tartunk – minden pszichológus tisztában van egyébként ezzel – tökéletesen közömbös és ötödrangú az ösztönök értékéhez képest: szigorúbban fogalmazva, a szellemi okszerűség egész fogalma hamis. Ha a keresztény-létet, a keresztényiséget valami igaznak tartására redukáljuk, a puszta tudat-fenomenalitásra, az a keresztényiség tagadását jelenti. Keresztények valójában egyáltalán nem voltak. A „keresztény”, vagyis az, akit kétezer éve kereszténynek neveznek, pszichológiai önfélreértés csupán. Ha pontosabban szemügyre vesszük, látjuk, hogy minden „hit” ellenére pusztán az ösztönök uralkodtak benne – s miféle ösztönök! – A „hit” minden korban, például Lutheréban, egyfajta köntös, ürügy, színfal volt csupán, mely mögött az ösztönök játszották a maguk játékát – ügyes vakság bizonyos ösztönök uralmát illetően... A „hit” – korábban már a tulajdonképpeni keresztény fondorlatnak neveztem –, az ember mindig „hit”-ről beszélt, s mindig csakis ösztönből cselekedett... A keresztény képzetvilágában semmi sem fordul elő, ami akár csak érintőleges viszonyba kerülne a valósággal: ezzel szemben a kereszténységet teljesen átható ösztönzőerőt, mégpedig az egyedülit, a valósággal szembeni ösztön-gyűlöletben pillantottuk meg. Mi következik ebiből? Az, hogy in psychologicis a tévedés e ponton is gyökerekig hatol, azaz lényeg-meghatározó, azaz szubsztanciális. Elég itt egyetlen fogalmat eltávolítani, s helyébe odaállítani egyetlen darabka valóságot, – és az egész kereszténység semmivé foszlik! – Fentről nézve e minden tények leginkább idegenszerűbbike, egy olyan vallás, melyet nemcsak előfeltételeznek a tévedések, hanem amely kizárólag csak árt, és csakis az életet és a szívet mérgező tévedésekben leleményes, sőt zseniális – nos, ez a vallás az istenek számára való látványosság marad, – ama istenségek számára való látványosság, akik egyúttal filozófusok, s akikkel például ama híres naxosi párbeszédek során dolgom volt.³¹ Abban a pillanatban, amikor az undor elhagyja őket ( – és bennünket!), hálásak lesznek a keresztényeknek az általuk nyújtott látványosságért: az a szánalomra méltó, kicsiny csillag, melyet Földnek neveznek, talán egyedül e furcsa eset miatt érdemli meg az isteni pillantást, az isteni figyelmet... Mert ne becsüljük le a keresztényt: ő, aki az ártatlanságig menően hamis, magasan a majom fölött áll, – a keresztényekre nézve kifejezetten bók-számba megy egy ismert leszármazáselmélet...