31.

A problémát illető válaszom előre megadtam. Válaszom előfeltétele az, hogy a Megváltó típusa számunkra csak egy erősen eltorzult formában őrződött meg. Ez a torzulás önmagában véve nagyon is valószínű: egy ilyen típus több okból adódóan sem maradhatott tiszta s egész, vagyis hozzátoldásoktól mentes. A környezet, melyben e különös figura mozgott, minden bizonnyal éppúgy nyomokat hagyott rajta, mint ahogy az első keresztény közösségek történelme és sorsa: a típus ebből adódóan, visszamenőleg, oly vonásokkal gazdagodott, melyet csak a háborúk és a propagandacélok tesznek érthetővé. Ama sajátságos és beteg világban, melybe az Evangéliumok vezetnek be minket – egy olyan világban, melyet mintha csak egy orosz regényből vettek volna, s melyben, úgy tűnik, a társadalmi számkivetettség, az idegbántalom és egyfajta „gyerekes” idiotizmus ad egymásnak randevút – e típusnak minden körülmények között el kellett durvulnia: e teljességgel szimbólumokba és érthetetlenségekbe merült létet különösen az első tanítványok fordították át a maguk nyersességébe a célból, hogy egyáltalán megértsenek belőle valamit – e típus csak azután létezett számukra, hogy hozzáillesztették az ismertebb formákhoz... A próféta, a Messiás, a jövőbeni bíró, az erkölcstanító, a csodatévő, Keresztelő Szt. János – megannyi alkalom arra, hogy a típust félreismerjük... Végezetül ne becsüljük le minden nagy s különösképpen szektariánus imádatpropriumát:²⁰ ez az imádott lényből kitörli az eredeti, gyakran fájdalmasan idegen vonásokat és idioszinkráziákat – már látni sem látja azokat. Sajnálnunk kellene, hogy e fölöttébb érdekes décadent közelében nem élt egy Dosztojevszkij; vagyis egy olyasvalaki, aki érzékelni tudta volna a kifinomult, a beteges és a gyerekes ilyesfajta elegyének megkapó varázsát. S egy végső szempont: e típus mint décadence-típus, sajátságos sokféleségből és ellentmondásosságból összeszőve ténylegesen létezhetett volna: ennek lehetőségét teljes egészében kizárni nem lehet. Mégis minden ez ellen szól: jelen esetben épp a hagyománynak kellene figyelemre méltóan hűnek és objektívnek lennie: okunk van azonban arra, hogy az ellenkezőjét tételezzük fel. Mindeközben tátongó a szakadék a hegyek, tavak és a mezők prédikátora – kinek megjelenése úgy hat, mint Buddháé egy Indiától nagyon is különböző talajon –, valamint a támadás ama fanatikusa, a teológus illetve a pap halálos ellensége között, akit Renan rosszindulata úgy magasztalt, mint „le grand maître en ironie”.²¹ En a magam részéről nem kételkedem abban, hogy a bőséges mértékű epe (méghozzá az esprit-é) csak a keresztény propaganda felzaklatott állapota miatt rakódott rá a Mester típusára: túlontúl is jól ismerjük valamennyi szektariánus gátlástalanságát, hogy Mesterüket saját apológiájukhoz idomítsák hozzá. Midőn az első közösségnek szüksége volt egy ítélő, perlekedő, haragvó s rosszindulatúan szőrszálhasogató teológusra – a teológusok ellenében –, akkor saját szükségletei szerint alkotta meg „Istenét”: mint ahogyan tétovázás nélkül a szájába adták ama teljességgel antievangélikus fogalmakat is, melyek nélkül immáron nem tudtak meglenni: ilyen fogalmak a „második eljövetel”, az „utolsó ítélet” s mindennemű időbeli elvárás és ígéret. –