14.

Átformáltuk magunkat. Minden ízünkben szerényebbek lettünk. Az embert már nem a „szellemből” s „Istenből” eredeztetjük, visszahelyeztük őt az állatok közé. A legerősebb állatnak tartjuk azért, mert ő a legfortélyosabb: s ennek egyik következménye szellemisége. Másfelől védekezünk egy olyan hiú elképzeléssel szemben, amely hangját itt is újfent hallatni szeretné; s mely szerint az ember lett volna az állati fejlődés nagy s mögöttes szándéka. Az ember korántsem a teremtés koronája; mellette a többi lény is a tökéletesség ugyanazon fokán foglal helyet... S ezen állításunkkal még mindig túl sokat állítunk: az_ember relatív értelemben, a legfélresikerültebb állat, a legbetegebb, aki a legveszedelmesebb midőn eltévelyedett Ösztöneitől – persze mindezzel együtt, ő a legérdekesebb is egyúttal! – Nos, ami az állatot illeti, Descartes volt az, aki – tiszteletre méltó merészséggel – elsőként bátorkodott az állatot gépnek tekinteni: egész fiziológiánk e tétel bebizonyításán fáradozik. Mi viszont, logikai szempontból, az embert sem toljuk félre úgy, ahogy ezt Descartes még megtette: az emberről való mai tudásunk hatósugara pontosan addig terjed, ameddig az embert mint gépet fogjuk fel. Hajdanán az embert – egy felsőbb rend adományával – a „szabad akarattal” ruháztuk fel: manapság már az akaratot is elvettük tőle, legalábbis abban az értelemben, hogy azon semmiféle képesség nem értendő. Az „akarat” hajdani kifejezése már csak arra szolgál, hogy megnevezzünk vele valamely eredményt, az egyedi reakció egyik fajtáját, amely részben egymással ellentétes, részben pedig egymással összeillő ingerek sokaságát követi szükségszerűen: – az akaratnak már nincs „hatóereje”, az akarat már nem „mozgat”... Egykoron az ember tudatában, a „szellemben” pillantották meg magasabbrendű eredetének, istenszerűségének bizonyítékát; aé végső tökély elérése céljából azt tanácsolták az embernek, hogy teknősbéka módjára húzza vissza érzékszervéit magába, számolja fel a földi dolgokkal való érintkezést, s vesse le porhüvelyét: ekkor állítólag majd visszamarad belőle a fő dolog, a „tiszta szellem”. Ennek is része volt abban, hogy észhez tértünk: a tudatossá válás, a „szellem” éppenséggel úgy jön számításba, mint az organizmus viszonylagos tökéletlenségének tünete, mint kísérlet, tapogatózás, melléfogás, mint kínlódás, melynek során szükségtelenül sok idegi erő használódik el, – tagadjuk azt, hogy elérhető a tökéletessé válás mindaddig, amíg azt tudatosan végzik. A „tiszta szellem” tiszta ostobaság; ha leszámítjuk az idegrendszert és az érzékeket, a „porhüvelyt”, akkor felszámoljuk magunkat – s nincs tovább!...