26.

Meghamisított istenfogalom; meghamisított morálfogalom; – a zsidó papság nem állt meg ezen a ponton. Ha Izrael egész történelmét nem lehetett használni: ki vele! Ezek a papok hozták létre a hamisítás ama csodaművét, melynek dokumentuma – a Biblia jó része: párját ritkító gúnnyal vallási nyelvezetbe fordították át saját népük múltját, minden hagyománynak s minden történeti realitásnak fittyet hányva, azaz amit létrehoztak belőle, az egy Jahvé-val szemben elkövetett bűn – és büntetés –, illetve a Jahve iránti jámborság – és az ezért járó jutalom – ostoba üdvmechanizmusa. A történelem-hamisítás e roppant szégyenteljes aktusát sokkal fájdalmasabbnak éreznénk akkor, ha évezredek egyházi történelem-értelmezése nem tett volna bennünket csaknem teljesen érzéketlenné a becsületesség követelményével szemben in historias. A filozófusok kezére játszottak az egyháznak: „az erkölcsi világrend” hazugsága végigvonul a modern filozófia fejlődésének egészén is. Mit jelent az „erkölcsi világrend”? Azt, hogy egyszer s mindenkorra létezik egy isteni akarat arra nézve, hogy az ember mit köteles megtenni s mit nem; s azt, hogy egy nép s egyén értékét annak alapján mérik, hogy mennyire hajlandó engedelmeskedni Isten akaratának; továbbá azt, hogy Isten akarata valamely nép illetve egyén sorsában igazolódik – Isten az uralkodó, vagyis a büntető és jutalmazó akarat, s hogy mikor melyik, az az engedelmesség mértékétől függ. A realitás – szemben e szánalomra méltó hazugsággal – az alábbiakat jelenti: egy parazita emberfajtát, aki az összes egészséges életmegformálás kárára tenyészik, a papot, aki Isten nevével visszaél: a dolgok ama állapotát, melyben a dolgok értékét a pap határozza meg, s ezeket „Isten Országának” nevezi, azokat az eszközöket pedig, melyek révén elérhető vagy fenntartható egy ilyen állapot, „Isten akaratának”; hidegvérű cinizmussal azon méri le a népek, korszakok s az egyének értékét, hogy használtak-e a papi hatalom-túltengésnek, vagy akadályozták azt. Figyeljük meg őket munka közben: a zsidó papoknál Izrael történelmének nagy korszaka átváltozott a hanyatlás korává; a babiloni fogság, a balsors hosszú évei átváltoztak örök büntetéssé, mégpedig válaszként ama nagy korszakra – ama korra, amikor a pap még nem volt senki és semmi... Izrael történelmének hatalmas, nagyon szabad beállítottságú alakjaiból, a mindenkori igénynek megfelelően, nyomorúságos fejbólintó álszenteket vagy „istenteleneket” csináltak, s valamennyi nagy esemény pszichológiáját „az Istennel szembeni engedelmesség vagy engedetlenség” idióta képletévé egyszerűsítették le. – Az ezután következő lépés: ismertnek kell lennie „Isten akaratának”, azaz a papi hatalom fennmaradását biztosító feltételeknek – e célból egy „kinyilatkoztatásra” van szükség. Egyszóval: kell egy nagy irodalmi hamisítás, felfedeznek majd egy „Szentírást” – s ezt mindenféle hieratikus pompa, vezeklések s a messzi időkbe nyúló „bűn” feletti jajveszékelés közepette teszik közzé. „Isten akarata” szilárdan megvolt már régóta: minden balszerencsének az az oka, hogy elidegenedtünk a „Szentírástól”... „Isten akarata” már Mózesnek megnyilatkozott... S mi történt ez után? A pap, erőnek erejével és pedáns módon, bekalkulálva az őt megillető egészen nagy és kis adományokat is, (hogy a legízletesebb húsdarabokról meg ne feledkezzünk: a pap ugyanis beefsteak-evő), egyszer és mindenkorra megfogalmazta azt, hogy ő mit akar magának, vagyis „mi Isten akarata”... Ettől kezdve az élet minden dolga úgy rendeződik el, hogy a pap nélkülözhetetlen mindenütt; a szent parazita megjelenik az élet valamennyi természetes eseményénél, születésnél, házasságnál, betegségnél, halálnál, hogy az áldozatról („az étkezésről”) ne is szóljunk; teszi ezt azért, hogy denaturalizálja – az ő szavajárásával: „szentesítse” – mindezt... Ezt kell ugyanis megérteni: a pap parazitizmusa minden természetes ^szokást, minden természetes intézményt (államot, bírósági rendtartást, házasságot, beteg– és szegénygondozást), az összes követelményt, melyet az életösztön parancsolt, röviden mindazt, ami 4rtékét önmagában hordja, értéktelenné, érték-ellenessé tette: utólagos szentesítésre van szükség – egy értékátruházó hatalomra, mely az e dolgokban levő természetet tagadja, s amely épp énének révén alkot értéket... A pap értékteleníti, szentségteleníti a természetet: ez az ára már annak is, hogy egyáltalán létezik. – Az Istennel, azaz a pappal, a „törvénnyel” szembeni engedetlenségre most ráragasztják a „bűn” nevet; az eszközök, melyek arra szolgálnak, hogy újból „megbéküljünk Istennel”, olyan eszközök, melyek – ahogy várható – csak még erőteljesebben garantálják a papnak való alávetettséget: a „megváltás” csak a paptól jöhet... Pszichológiai szempontból nézve a „bűnök” minden papi módon megszervezett társadalomban nélkülözhetetlenek: ezek a hatalom tulajdonképpeni emeltyűi, a pap a bűnökből él, szüksége van arra, hogy „bűnöket kövessenek el”... A legfőbb tétel így hangzik: „Isten megbocsát annak, aki vezekel” – magyarán: annak, aki aláveti magát a papnak. –