46.

– Mi következik ebből? Az, hogy jól tesszük, ha kesztyűt húzunk, amikor az Újtestamentumot olvassuk. Ennyi tisztátalanság közelsége csaknem kényszerít is rá. Társaságként éppoly kevéssé választanánk magunknak „első keresztényeket”, mint lengyel zsidókat: nem mintha velük szemben akár csak egyetlen kifogásra is szükség lenne... Jó szaga egyiknek sincs. – Az Újtestamentumban hiába kerestem akár csak egy szimpatikus vonást is; semmi sincs benne, ami szabad, jóságos, nyíltszívű és becsületes lenne. Az emberiség itt még a legelső lépéseit sem tette meg -hiányoznak a tisztaság ösztönei... Az Újtestamentumban csakis rossz ösztönök találhatók, de híján van még az e rossz ösztönökhöz szükséges bátorságnak is. Ebben minden gyávaság, minden merő önámítás és félrenézés. Mindegyik könyv megtisztul, ha az Újtestamentumot olvastuk: hogy konkrét példát mondjak, közvetlenül Pál után olvastam ama legelragadóbb és legpajkosabb gúnyolódót, Petroniust, akiről elmondható az, amit Domenico Boccaccio írt a pármai hercegnek Cesare Borgiáról: „č tutto festo” – múlhatatlanul egészséges, múlhatatlanul derűs és jólsikerült... Ĺ kisszerű álszentek ugyanis a fő dolgot illetően számítják el magukat. Támadnak, ám mindaz, amit megtámadnak, ezáltal kitüntetődik. Akit egy „első keresztény” megtámad, az ezzel nem szennyeződik be... Megfordítva: megtiszteltetés, ha valakivel „első keresztények” állnak szemben. Az ember nem olvashatja az Újtestamentumot anélkül, hogy ne érezne rokonszenvet az iránt, amit ebben bántalmaznak – nem is beszélve az „evilági bölcsességről”, amit egy arcátlan bajkeverő „ostoba prédikációval” hiába próbált meg rossz hírbe hozni... De egy ilyesfajta ellenségeskedésből még maguknak a farizeusoknak és az írástudóknak is előnye származik: bizonyára volt bennük némi érték, hogy ilyen szemérmetlen módon gyűlölték őket. Képmutatás – e szemrehányással csak az „első keresztények” él/sínének! – Végtére is ők voltak a kiváltságosak: s ez elég is, a csandála-gyűlöletnek több megokolásra nincs szüksége. Az „első keresztény” – attól tartok, egyúttal az az „utolsó keresztény” is, akit talán még megélek – legalantasabb ösztöneiből eredően lázad mindaz ellen, ami kiváltságos – mindig az „egyenlő jogokért” él és harcol... Ha közelebbről szemügyre vesszük, nincs is más választása. Ha valaki a maga személyében „Isten kiválasztottja” – vagy „Isten temploma”, vagy „az angyalok bírája” – akar lenni, akkor a kiválasztás összes többi elve – például a becsületesség, a szellem, a férfiasság és a büszkeség, a szépség és a lélek szabadsága alapján –, egyszerűen a „világ”, az önmagában vett rossz... Morál: egy „első keresztény” szájában minden egyes szó hazugság, minden egyes elvégzett cselekedet ösztönös hamisság – minden értéke, minden célja ártalmas, annak viszont, akit gyűlöl s amit gyűlöl, értéke van... A keresztény, különösképpen a pap-keresztény, értékkritérium. – Kell-e még mondanom, hogy az egész Új-testamentumban mindössze egyetlen olyan alak fordul csak elő, akit tisztelnünk kell? Ez Pilátus, a római helytartó. Nem győzi meg önmagát, hogy egy zsidó ügy-komolyan veendő. Egy zsidóval több vagy kevesebb – ugyan mit számít az?... Egy római, kinek színe előtt szemérmetlenül visszaéltek az „igazság” szóval, az ő nemes gúnyolódása ajándékozta meg az Újtestamentumot az egyetlen olyan szóval, melynek értéke van – amely annak kritikája, sőt megsemmisítése: „mi az igazság!...”³⁷