54.

Ne hagyjuk magunkat félrevezetni: a nagy szellemek szkeptikusok. Zarathustra szkeptikus. A szellem erejéből és túlerejéből eredő állhatatosságot és szabadságot a szkepszis bizonyítja. Az összes alapvető kérdésben, melyek az értékről és az értéktelenről szólnak, a meggyőződéses emberek egyáltalában nem jönnek számításba meggyőződések – börtönök! Az ilyen ember nem tekint elég távolra, nem néz maga alá: ám ahhoz, hogy beleszólhassunk az értékről és az értéktelenről folyó beszélgetésbe, ötszáz meggyőződést kell magunk alatt – magunk mögött – látnunk... Egy szellem, aki valami nagyot akar, s az ehhez szükséges eszközöket is akarja, szükségképpen szkeptikus. A mindennemű meggyőződéstől való szabadság, a szabad látás képessége az erősséghez tartozik... A nagy szenvedély, létének alapja és hatalma, ami még felvilágosultabb és még despotikusabb, mint ő maga, egész intellektusát a maga szolgálatába állítja; meggondolás nélkülivé teszi; bátorságot ad neki akár szentségtörő eszközök alkalmazására is; s bizonyos körülmények között meggyőződéseket kíván tőle. A meggyőződés mint eszköz: sok minden elérésének csakis valamilyen meggyőződés az eszköze. A nagy szenvedély használja és elhasználja a meggyőződéseket, nem veti magát alá azoknak – szuverénnek tudja magát. – Megfordítva: a hit – szükséglet valamiféle feltétlen Igen és Nem iránt, a Carlyle-izmus, ha hajlandóak elnézni nekem e szót, a gyengeségből eredő szükséglet. A hit embere, mindenfajta „hívő” szükségképpen függő ember – olyasvalaki, aki nem képes arra, hogy önmagát tegye meg céllá, s aki magától egyáltalán nem tud célokat kitűzni. A „hívő” nem tartozik önmagához, csak eszköz lehet, őt el kell használni, szükség van valakire, aki elhasználja őt. Ösztöne legmagasabbrendű tiszteletben az ön-tagadás morálját részesíti: minden erre beszéli rá, okossága, tapasztalata, hiúsága. Mindenfajta hit maga az ön-tagadás, az önelidegenedés kifejeződése... Ha meggondoljuk, hogy a legtöbb ember mennyire szükségszerűnek tart valamilyen szabályozóerőt, ami kívülről tart fogva és köt béklyóba, s hogy a kényszer – általánosabb értelemben véve a rabszolgaság – mily módon egyedüli és végső feltétele annak, hogy az akaratgyenge ember, főként a nő, gyarapodjék: nos, akkor megértjük a meggyőződést, a „hitet” is. A meggyőződéses ember hátgerince ebből van. Számos dolgot nem észrevenni, egyetlen kérdésben sem elfogulatlannak lenni, a legteljesebb mértékben pártosnak lenni, valamennyi értéket egy szigorú és szükségszerű optika alapján szemügyre venni – ez az egyedüli feltétele annak, hogy egy ilyen emberfajta egyáltalán létezzék. Ezáltal azonban ellentéte, ellenfele az igazmondónak – az igazságnak... A hívőnek nem áll szabadságában az, hogy az „igaz” és „hamis” kérdésében egyáltalában lelkiismeret-furdalása legyen: e helyütt becsületesnek lenni, azonnali pusztulását jelentené. Látószögének patologikus feltételezettsége a meggyőződéses emberből fanatikust csinál – Savonarolát, Luthert, Rousseau-t, Robespierre-t, Saint-Simont –, s a fanatikus az erős, szabaddá vált szellem ellentípusa. Ám e beteg szellemek, e fogalom-epilepsziások vehemenciája hatást gyakorol a nagy tömegre – a fanatikusok pittoreszk lények, az emberiség inkább taglejtéseket lát, mintsem megokolásokat hall...