57.

A keresztény eszközök szentségtelenségét akkor érjük in flagranti, ha a keresztény célt egyszer Manu törvénykönyvének céljához mérjük –, ha a célok e legnagyobb ellentétét éles fénybe állítjuk. A kereszténység kritikusa nem térhet ki az elől, hogy a kereszténységet megvetendővé tegye. – Egy olyan törvénykönyv, mint amilyen Manué, úgy keletkezik, mint ahogy általában minden jó törvénykönyv: hosszú évszázadok tapasztalatát, okosságát és kísérleti morálját összegzi, lezár és nem teremt semmi újat. Egy ilyen fajta kodifíkációnak előfeltételét az a belátás képezi, hogy azok az eszközök, melyek tekintélyt biztosítanak egy lassan és áldozatok árán kivívott igazságnak, alapvetően különböznek azoktól, melyekkel az igazságot igazolni lehetne. Egy törvénykönyv sohasem regél hasznosságról, okokról és kazuisztikáról egy törvény előtörténetében: az éppen ez által veszítené el felszólító hangját, a „neked kell”-t, az engedelmeskedés előfeltételét. A probléma épp ebben rejlik. – Egy nép fejlődésének egy bizonyos pontján e nép legkörültekintőbb – azaz leginkább vissza– és előrepillantó – rétege lezártnak nyilvánítja azt a tapasztalatot, mely szerint kell – azaz lehet – élni. Céljuk az, hogy a kísérletezés és a rossz tapasztalat korszakaiból a lehető leggazdagabb és legteljesebb termést takarítsák be. Következésképpen az, amit e pillanatban legelőször is meg kell akadályozni: a még-tovább-kísérletezés, az értékek cseppfolyós állapotának további fennmaradása s az értékek felülvizsgálata, válogatása és kritizálása in infinitum. Ezzel egy kettős falat állítanak szembe: először is a kinyilatkoztatást, „vagyis azt az állítást, hogy az e törvényekben rejlő ész nem emberi eredetű, s nem nagysokára és tévedések közepette keresték s találták meg, hanem egyszerűen közreadták, mint ami isteni eredetű: egész, végső tökélyre jutott, történelem híján való, ajándék, csoda... Azután pedig a hagyomány, vagyis az az állítás, hogy a törvény már ősidők óta fennáll, s kegyeletsértő dolog, az ősökkel szemben elkövetett bűntett kétségbe vonni azt. A törvény tekintélyét e tételekkel alapozzák meg: Isten adta, az ősök pedig élték azt. – Egy ilyen eljárásban munkálkodó magasabbrendű ész azt a szándékot foglalja magában, hogy a tudatot fokozatosan visszaszorítsa a helyesen felismert (azaz a roppant nagy és szigorúan megrostált tapasztalat által bebizonyított) élettel szemben: hogy ily módon kivívják az ösztön végső tökélyre jutott automatizmusát – ez az élet művészetében bármely fajta uralom s bármely fajta virtuozitás előfeltétele. Egy Manu-féle törvénykönyvet létrehozni azt jelenti, hogy egy népnek ezentúl joga van arra, hogy uralkodjék s virtuózzá váljék – hogy az élet legmagasabbrendű művészetére törekedjen. Ehhez kell tudatlanná válnia: ez minden szent hazugság célja. – A kasztrendszer, a legfőbb, domináló törvény, csupán valamely természeti rend, egy elsőrangú természeti törvényiség szankciója, mely fölött semmiféle önkénynek, semmiféle „modern eszmének” nincs hatalma. Minden egészséges társadalomban, egymást kölcsönösen feltételezve, három, fiziológiailag különbözőképp gravitáló típus lép fel egymással szemben, mindegyiknek megvan a maga saját higiéniája, saját munkaterülete, sajátos tökéletesség-érzése és virtuozitása. A természet – s nem pedig Manu – választja el egymástól a túlnyomórészt szellemi típusúakat, azokat, akik főként erős izomzatúak és erős temperamentumúak, s a harmadik típust, akik sem az egyikben, sem a másikban nem tűnnek ki, a középszerűeket; – az utóbbiakat, mint nagy többséget, az előbbieket pedig mint kiválasztottakat. A legfelső kasztot – őket nevezem a legkevesebbeknek – mint legtökéletesebbet, a legkevesebbek előjogai is megilletik: hozzájuk tartozik a boldogság, a szépség és a jóság megjelenítése a Földön. Csakis a leginkább szellemi emberek privilégiuma a szépség, a szép: a jóság csak az ő esetükben nem gyengeség. Pulchrum estpaucorum hominum:⁵² a jó – előjog. Ezzel szemben semmi sem kevésbé megengedett a számukra, mint a gyűlöletes viselkedésmód vagy egy pesszimista pillantás, egy szem, amely csúffá tesz – vagy bárminemű megbotránkozás a dolgok összlátványán. A megbotránkozás a csandála előjoga; a pesszimizmus hasonlóképpen. „A világ tökéletes” – így szól a leginkább szellemiek ösztöne, az Igent-mondó ösztön: a tökéletlenség, mindennemű alattunk-lét, a távolság, a távolság pátosza, még maga a csandála is hozzátartozik e tökéletességhez. A leginkább szellemi emberek, mint a legerősebbek, boldogságukat lelik meg abban, melyben mások pusztulásukat: a labirintusban, az önmagukkal és másokkal szembeni keménységben, a kísérletezésben; örömüket lelik az ön-kényszerítésben: az aszketizmus természetté, szükségletté, ösztönné válik náluk. A nehéz feladat előjognak számít náluk, olyan terhekkel játszani, melyek másokat agyonnyomnak, felüdülés... A megismerés – az aszketizmus egyik formája. – Ok a leginkább tiszteletre méltó emberek: ez nem zárja ki azt, hogy ők a legderű-sebbek, a leginkább szeretetre méltóak. Nem azért uralkodnak, mert akarják azt, hanem azért, mert azok, nem áll szabadságukban az, hogy másodikok legyenek. – A rangban második helyen állók: ők a jog felvigyázói, a rend és a biztonság pártfogói, a nemes harcosok, mindenekelőtt a király, mint legmagasabbrendű mintája a harcosnak, a bírónak és a törvény fenntartójának. A rangban második helyen állók a szellemiek végrehajtói, a hozzájuk legközelebb állók, akik az uralkodás munkájában minden durva dolgot levesznek amazok vállairól – kíséretük, jobbkezük, legjobb tanítványaik. – Mindebben, újfent hangsúlyozom, nincs semmi önkényes, semmi „csinált”; csinált az, ami más – és majd még a természetből lesz szégyenletes csinálmány!... A kasztok rendje, a rang rendje, magát a legfőbb élettörvényt önti csak formába; a három típus elkülönülése szükséges a társadalom fennmaradásához, hogy lehetővé tegye a magasabb- és legmagasabbrendű típusok kialakulását – a jogok egyenlőtlensége csak előfeltétele annak, hogy egyáltalában legyenek jogok. – Egy jog – előjog. Létének módja mindenkinek előjoga is egyben. Ne becsüljük le a középszerűek előjogait! Ahogy feljebb jutunk, az élet egyre keményebbé válik – megnő a hidegség, nő a felelősség. Egy magas kultúra piramishoz hasonlatos: csakis egy széles talajon állhat meg, és mindenekelőtt az erős és szilárdan konszolidált középszerűséget előfeltételezi. A kézművesség, a kereskedelem, a földművelés, a tudomány, a művészet legnagyobb része, egyszóval a teljeskörű szakmai tevékenység mindenképpen csakis a képességet és a vágyat illető középszerűséggel fér össze: ehhez hasonló dolognak nem lenne helye a kivételszámba menők között, az ehhez szükséges ösztön az arisztokratizmusnak éppúgy ellentmondana, mint az anarchizmusnak. Ahhoz, hogy az ember közhasznú dolog, egy kerék, egy függvény legyen, természeti meghatározottság szükségeltetik: nem a társadalom, hanem az a fajta szerencse, melyre a túlnyomó többség egyedül képes, teszi őket intelligens gépekké. A középszerű embernek szerencsés dolog középszerűnek lenni; az egy dologban való virtuozitás, a specializáció természetes ösztön. Valamely mélyebb szellemhez teljességgel méltatlan lenne, ha a középszerűségben már önmagában kifogást látna. Ez éppen az első követelménye annak, hogy kivételek lehessenek: egy magas kultúra ezen alapul. Amikor egy kivételszámba menő ember épp a középszerűvel bánik finomabban, mint önmagával és a hozzá hasonlókkal, ez nem pusztán a szív udvariassága – ez egyszerűen a kötelessége... Hogy a mai csőcselékből kit gyűlölök a legjobban? A szocialista csőcseléket, a Csandála-apostolokat, akik kisszerű létük-! kel aláássák az ösztönt, az örömöt s a munkás megelégedettségérzését –, akik iriggyé teszik őt s bosszúra tanítják... Az igazságtalanság sohasem az egyenlőtlen jogokban rejlik, hanem az „egyenlő” jogokra való igényben... Mi a rossz? Hiszen már megmondtam: mindaz, ami a gyengeségből, irigységből, bosszúból fakad. – Az anarchista és a keresztény közös eredetű...