58.

Valójában nem mindegy, hogy mi célból hazudunk: hogy megőrzünk, vagy elpusztítunk-e vele valamit. A keresztény és az anarchista között tökéletes az azonosság: céljuk, ösztönük csakis a pusztításra irányul. Ĺ tétel bizonyítékát csak ki kell olvasnunk a történelemből: hátborzongató egyértelműséggel tartalmazza azt. Épp az imént ismerkedtünk meg egy vallási törvényhozással, amely arra irányult, hogy az élet tenyészésének legfőbb feltételét, a társadalom nagy organizációját „örökkévalóvá tegye”; – a kereszténység épp egy ilyen organizáció felszámolásában lelte meg küldetését, mivel abban az élet tenyészett. Ott az ész hozamának, amit hosszú időn át tartó kísérletezés és bizonytalanság érlelt ki, a leghosszabb távon kellett hasznot hajtania és a lehető legnagyobb, leggazdagabb és legteljesebb termést kellett betakarítania: itt viszont fordítva, a termést egy éjszaka alatt megmérgezték... az, ami aere perennius-ként⁵⁴ állt fenn, vagyis az impérium Romanum, az organizáció legnagyszerűbb formája volt, amit nehéz feltételek közepette valaha is létrehoztak, s mellyel összehasonlítva minden korábbi és későbbi alkotás férc– és kontármunka csupán s merő dilettantizmus –, nos, ama szent anarchisták „irgalmasságnak” hirdették ama ténykedésüket, hogy „a világot”, vagyis az impérium Romanum-ot elpusztítják, egészen addig, amíg abból kő-kövön nem marad –, s míg maguk a germánok és más senkiházik úgyszintén képessé nem váltak annak meghódítására... A keresztény és az anarchista: mindkettő décadent, mindkettő képtelen arra, hogy más módon is hasson, mint a bomlasztás, a métely, az elkorcsosítás és a vérszívás módján, mindkettőben a halálos gyűlölet ösztöne munkál mindazzal szemben, ami áll, ami a maga nagyságában áll fenn, ami tartós s az életnek jövőt ígér... A kereszténység az impérium Romanum vámpírja volt – a rómaiak roppant tettét, vagyis a talaj előkészítését egy nagy kultúra számára, melynek van ideje, egyetlen éjszaka leforgása alatt megsemmisítették. – Hát még mindig nem értjük? Az impérium Romanum, melyet ismerünk, s melyet a római provinciák történelme egyre jobban megismertet velünk, a nagy stílus e csodálatra méltó műalkotása, kezdet volt csupán, felépítése során azzal számoltak, hogy évezredeken át önmaga bizonysága lesz – ezen a módon mind a mai napig soha sem építettek, s még csak nem is álmodtak arról, hogy hasonló arányokban építsenek sub specie aeterni!⁵⁵ – Ez az organizáció elég szilárd volt ahhoz, hogy kibírja a rossz császárokat: a személyek véletlenszerűségének semmi köze sincs ilyen dolgokhoz – ez a legelső alapelve minden nagy építészetnek. Viszont a romlottság legromlottabb válfajával, a kereszténnyel szemben nem volt elég szilárd... Ĺ titkos féreg, amely az éj leple alatt, a ködben és a kétértelműségben kúszott oda minden egyes egyénhez, s kiszívta mindegyikükből az igaz dolgok iránti komolyságot, s egyáltalán, a realitások iránti ösztönt, e gyáva, feminin és édeskés banda e roppant építménytől lépésről-lépésre elidegenítette a „lelkeket” – ama teljesértékű, férfias-nemes lényeket, akik érezték, hogy Rómának az ügye az ő saját ügyük, saját komolyságuk és saját büszkeségük. Az álszent csúszás-mászás, a titkos konventikulumok, olyan sötét fogalmak, mint a pokol, az ártatlan feláldozása, az unió mystica a vérivásban s mindenekelőtt a bosszú, a csandála-bosszú fokozatosan felszított tüze – ez hajtotta uralma alá Rómát; ugyanabból a fajtából való ez a vallás, amely egy korábbi formájának már Epikurosz hadat üzent. Olvassuk csak el Lucretiust, hogy megértsük, Epikurosz mi ellen küzdött; nem a pogányság, hanem „a kereszténység” ellen, más szóval a lélek megrontása ellen, amit a bűn, a büntetés és a halhatatlanság fogalma idéz elő. – A földalatti kultuszok, a látens kereszténység egésze ellen harcolt – a halhatatlanság tagadása akkoriban már valódi megváltásnak számított. – S Epikurosz győzött volna, hisz a Római Birodalomban az összes tiszteletreméltó szellem epikureus volt: s ekkor jelent meg a színen Pál... Pál, kiben testté és zsenivé vált a Róma s „a világ” elleni csandála-gyűlölet, ő a zsidó, a par excellence örök zsidó... Amit ő kieszelt, az az volt, hogy egy kicsiny, a judaizmustól elkülönülő, szektárius keresztény-mozgalom segítségével hogyan lehet „lángba borítani a világot”, s az „Isten a kereszten” szimbólumával miképpen lehet a birodalom valamennyi alant-lévőjét, valamennyi titkos lázadóját, az anarchisztikus bujtogatás örökségének egészét egy roppant hatalommá egybefogni. „Az idvesség a zsidók közül támadt.”⁵⁶ – A kereszténység mint annak képlete, hogy túllicitáljanak – és összegezzenek – mindenféle földalatti kultuszt, például az Ozirisz-, a Magna Mater– és a Mithrasz-kultuszt: ebben a belátásban rejlik Pál zsenije. Ösztöne e tekintetben oly biztosan működött, hogy azokat az elképzeléseket, melyekkel ama csandála-vallások vonzerőt gyakoroltak, az igazságon elkövetett kíméletlen erőszakkal az általa kitalált „Üdvözítő” szájába – s nemcsak a szájába – adta, és amit csinált belőle, azt még egy Mithrasz-pap is meg tudta érteni... Ez volt az ő látomása a damaszkuszi úton: felfogta, hogy „a világ” elértéktele-nítéséhez szüksége van a halhatatlanságba vetett hitre; felfogta, hogy a „pokol” fogalma még Róma fölött is úrrá lesz –, hogy a „túlnani”-val az ember megöli az életet... Nihilista és keresztény: rímelnek^{57 –} s nem is csak rímelnek – egymásra...