15.

A kereszténységen belül sem a morálnak, sem a vallásnak nincs köze a valóság egyetlen pontjához sem. Merőben képzeletbeli okok („Isten”, „lélek”, „Én”, „szellem”, a „szabad akarat” – vagy akár a nem-szabad”); merőben képzeletbeli okozatok („bűn”, „megváltás”, „kegyelem”, „büntetés”, „a bűnök megbocsátása”). Képzeletbeli lények („Isten”, „szellemek”, „lelkek”) közötti érintkezés; képzeletbeli természettudomány (antropocentrikus; a természetes okok fogalmának teljes hiánya), képzeletbeli pszichológia (merő önfélreértések, kellemes vagy kellemetlen általános érzések értelmezései, például a nervus sympathicus állapotaié, a vallási-morális idioszinkrázia jelbeszédének segítségével, – „bűnbánat”, „lelkiismeret-furdalás”, „a Gonosz általi megkísértés”, „Isten közelsége”); képzeletszülte teleológia („Isten országa”, „végítélet”, „az örök élet”). – Ĺ tiszta fikció-világ abban különbözik az álomvilágtól -mégpedig nagyon is hátrányára –, hogy az utóbbi a valóságot tükrözi vissza, míg amaz a valóságot meghamisítja, elértékteleníti és tagadja. Miután kitalálták a „természet” fogalmát, mint „Isten”-nek ellentett fogalmát, a szónak „természetesen” „megvetendőnek” kellett lennie, – ama fikcióvilág egészének gyökere a természetes ( – a valóság! –) elleni gyűlöletben rejlik, s a valóssal szembeni mély elégedetlenség megnyilvánulása... De ezzel minden meg van magyarázva. Hisz egyes-egyedül kit jogosít fel arra, hogy a valóságból magát kihazudja? Azt, aki szenved tőle. A valóságtól szenvedni azonban annyit jelent, hogy mi magunk balul sikerült valóság vagyunk... A kellemetlenség érzésének az örömérzet fölötti túltengése az oka ama fiktív morálnak és vallásnak: egy ilyen túltengés azonban a décadence képletét nyújtja...