Ismerd meg önmagad

Ha a boldogság alapja a kellemes érzetek tapasztalása, akkor ahhoz, hogy boldogabbak legyünk, bele kell nyúlnunk a biokémiai rendszerünkbe. Ha a boldogság alapja az érzés, hogy az életnek van értelme, akkor ahhoz, hogy boldogabbak legyünk, hatékonyabban kell ámítanunk magunkat. Van harmadik lehetőség?

A két fenti nézetben közös az a feltételezés, hogy a boldogság valamiféle szubjektív érzés (vagy az örömé, vagy az értelemé), és ahhoz, hogy megítéljük az emberek boldogságát, csak meg kell kérdeznünk tőlük, hogy érzik magukat. Ez sokunk számára logikusan hangzik, mivel korunk uralkodó vallása a liberalizmus. A liberalizmus szentesíti az egyének szubjektív érzéseit. Ezeket az érzéseket tartja a hatalom legfőbb forrásának. Hogy mi a jó és mi a rossz, mi a szép és mi a csúnya, mit szabad és mit nem szabad, mindezt az határozza meg, hogy mit érzünk mi mindannyian.

A liberális politika azon alapszik, hogy a választók tudják, mi a legjobb nekik, és nincs szükség Nagy Testvérre, aki ezt megmondja. A liberális közgazdaságtan azon az eszmén alapszik, hogy a vevőnek mindig igaza van. A liberális művészet azon, hogy valaminek a szépsége a befogadótól függ. A liberális iskolák és egyetemek diákjait arra tanítják, hogy gondolkozzanak önállóan. A reklámok arra biztatnak: „Csináld!” Az akciófilmek, színdarabok, szappanoperák, regények és menő popslágerek egyfolytában azt sulykolják belénk: „Légy hű önmagadhoz”, „Magadra figyelj”, „Hallgass a szívedre.” Ezt a nézetet Jean-Jacques Rousseau fogalmazta meg a legklasszikusabban: „Amit jónak érzek, az valóban jó, amit rossznak érzek, az valóban rossz.”^[6]

Azok, akik gyerekkoruktól fogva ilyen jelmondatokon nevelkedtek, hajlamosak azt hinni, hogy a boldogság szubjektív érzés, és minden egyén tudja magáról, hogy boldog-e vagy boldogtalan. Ez a nézet azonban egyedül a liberalizmus sajátja. A történelem folyamán a legtöbb vallás és ideológia azt állította, hogy van objektív mércéje a jóságnak, a szépségnek, és annak, hogy a dolgoknak hogyan kell lennie. Gyanúsak voltak nekik a hétköznapi ember érzései és preferenciái. Apollón delphoi szentélyének homlokzatán a következő felirat fogadta a zarándokokat: „Ismerd meg önmagad.” Ez azt sugallta, hogy az átlagember nem ismeri önnön igaz valóját, ezért valószínűleg nem ismerheti meg az igazi boldogságot sem. Freud feltehetően egyetértett volna ezzel.^[7]

Ahogy a keresztény teológusok is. Szent Pál és Szent Ágoston pontosan tudta, hogy az emberek többsége, ha megkérdeznék, a szexet választaná az imádkozással szemben. Bizonyítja ez azt, hogy a boldogságunk kulcsa a szex? Pál és Ágoston szerint nem. Csak azt bizonyítja, hogy az ember természetéből adódóan bűnös, és könnyen elcsábítja a sátán. Keresztény szempontból nézve az emberiség túlnyomó többsége olyan helyzetben van, mint a heroinfüggők. Képzeljük el, hogy egy pszichológus a boldogság tanulmányozásába fog a kábítószer-használók körében. Kitölteti velük a kérdőíveit, és mindegyikük, minden egyes válaszadó úgy nyilatkozik, hogy csakis akkor boldog, ha belövi magát. Publikálna vajon a pszichológus egy tanulmányt arról, hogy a boldogság kulcsa a heroin?

Az eszme, hogy nem a szubjektív érzések a legfontosabbak, nem csak a kereszténységre jellemző. Ha máshol nem, a szubjektív érzések értékelésének terén még Darwin és Dawkins is közös álláspontra tudna helyezkedni Szent Pállal és Szent Ágostonnal. Az „önző gén” elmélete szerint ugyanis a természetes kiválasztódás arra kényszeríti az embereket, ahogy a többi élőlényt is, hogy azt válasszák, ami a génjeik reprodukciója szempontjából a legjobb, akkor is, ha az nekik mint egyéneknek, rossz. A legtöbb hím gürcöléssel, aggodalmaskodással, versengéssel és harccal tölti az életét ahelyett, hogy a békés nyugalmat élvezné, mert a DNS-ük a saját önző céljai érdekében manipulálja őket. A sátánhoz hasonlóan a DNS a mulandó örömöket használja fel arra, hogy megkísértse az embereket, és a hatalmába kerítse őket.

A legtöbb vallás és filozófia ezért egész másképp közelíti meg a boldogságot, mint a liberalizmus.¹¹⁴ Különösen érdekes a buddhisták álláspontja. A buddhizmus nagyobb jelentőséget tulajdonít a boldogság kérdésének szinte minden más emberi tannál. A buddhisták 2500 éve tanulmányozzák módszeresen a boldogság lényegét és okait, amiért is a tudományos közösség egyre inkább érdeklődik mind filozófiájuk, mind meditációs gyakorlataik iránt.

A buddhizmus végül is osztja a biológiai megközelítés alapvetését, mely szerint a boldogság bensőnkben végbemenő folyamatok eredménye lehet, és nem a külső világ történéseitől függ. Végkövetkeztetése azonban igencsak eltérő.

A buddhizmus szerint a legtöbb ember óriási fontosságot tulajdonít saját érzeteinek, és a kellemes érzeteket boldogságként, a kellemetleneket szenvedésként azonosítja. Az emberek ezért túlértékelik érzéseik jelentőségét, hajszolják az örömöket, és kerülni igyekeznek a fájdalmat, szenvedést. Bármit cselekszünk is életünk során, vakarjuk a lábunkat, hintázgatunk a székünkben vagy éppen világháborút vívunk, kellemes érzéseket hajszolunk.

Csakhogy ez e tan szerint súlyos tévedés. A valóság az, hogy szubjektív érzeteink minden értelem nélkül valók. Csupán futó vibrációk, minden pillanatban változnak, akár az óceán hullámai. Nem számít, örömöt vagy fájdalmat érzünk, értelmetlen színjátéknak, vagy örök értelmű drámának érezzük életünket – mindez csupán futó remegés. Hiszen az egyik percben még vidámak és tetterősek vagyunk, a következőben már meglehet, szomorúak és lehangoltak. Tehát ha érezni akarom az örömöt, valamiképp meg kell ragadnom, a kellemetlenségeket pedig el kell űznöm. És még ha sikerül is mindez, újra és újra játszanom kell ezt a játékot, a tartós eredmény reménye nélkül.

Ha túl nagy fontosságot társítunk ezekhez a belső hullámokhoz, eluralkodnak rajtunk, és elménk nyugtalan és elégedetlen lesz. Amikor kellemetlen érzetet tapasztalunk, szenvedünk. De még ha kellemes érzetet tapasztalunk, elménk akkor is elégedetlen lesz, mert vágyik arra, hogy a kellemes érzet erősödjön, vagy fél attól, hogy megszűnik. Ezeknek a szubjektív érzeteknek a hajszolása kimerítő és értelmetlen vállalkozás, amely egy gyarló zsarnok hatalmába hajt bennünket. A szenvedés gyökere nem a fájdalom, a bánat, vagy akár az értelmetlenség érzete. A szenvedés gyökere a szubjektív érzetek hajszolása, akármilyenek legyenek is azok, emiatt vagyunk az állandó feszültség, zavar és elégedetlenség állapotában.

A buddhizmus szerint a szenvedéstől az ember csak akkor szabadul meg, amikor megérti, hogy a szubjektív érzetek csupán futó remegések, és felhagy bizonyos érzetek hajszolásával. Ekkor a fájdalom nem teszi nyomorulttá többé, és az öröm sem bolygatja fel lelki békéjét. Az elme nyugodt lesz, tiszta és elégedett. Az ebből fakadó nyugalom olyan mélységes, hogy azok, akik életüket kellemes érzetek vad hajszolásával töltik, el sem tudják képzelni. Ők olyanok, mintha egy ember évtizedekig a tengerparton állna, és próbálná elkapni és egyben tartani a „jó” hullámokat, közben pedig visszalökni a tengerbe a „rossz” hullámokat, nehogy a közelébe jöjjenek. Nap mint nap csak áll ott a parton, és beleőrül a hasztalan erőfeszítésbe. Végül leül a homokba, és hagyja, hogy a hullámok csak jöjjenek-menjenek, ahogy akarnak. Milyen békességes!

Ez az eszme annyira idegen a modern liberális kultúrától, hogy amikor a nyugati New Age mozgalmak találkoztak a buddhista gondolatokkal, liberális nyelvezetre fordították le, ily módon a fejük tetejére állították azokat. A New Age szekták gyakran érvelnek így: „A boldogság nem függ külső körülményektől. Csak attól függ, hogy mit érzünk belül. Az embereknek fel kell hagyniuk a külső eredmények, például a vagyon és a rang hajszolásával, és belső érzéseikkel kell kapcsolatba lépniük.” Tömörebben: „A boldogság belül kezdődik.” Ez pontosan az, amit a biológusok is mondanak, viszont többé-kevésbé ellentétes azzal, amit Buddha mondott.

Abban Buddha is egyetértene a modern biológiával és a New Age mozgalmakkal, hogy a boldogság nem külső viszonyok függvénye. Sokkal fontosabb és mélyebb volt azonban az a meglátása, hogy a valódi boldogság a szubjektív érzeteinktől is független. Sőt, minél nagyobb jelentőséget tulajdonítunk szubjektív érzeteinknek, annál inkább vágyakozunk, és annál inkább szenvedünk. Buddha azt tanácsolta, hogy ne csak a külső eredmények, hanem a pozitív belső érzetek hajszolásával is hagyjunk fel.

Összefoglalva: a szubjektív jóllét szintjét felmérő kérdőívek jóllétünket szubjektív érzeteinkkel azonosítják, a boldogság hajszolását pedig bizonyos érzelmi állapotok hajszolásával. Sok hagyományos filozófia és vallás, például a buddhizmus szerint azonban a boldogság kulcsa az, hogy megtudjuk az igazságot magunkról – hogy megértsük, kik vagy mik vagyunk valójában. A legtöbb ember tévesen azonosítja magát az érzéseivel, gondolataival és preferenciáival. Ha dühöt éreznek, azt gondolják: „Dühös vagyok. Ez a dühöm.” Emiatt aztán egész életüket azzal töltik, hogy igyekeznek elkerülni bizonyos érzéseket, és megélni másokat. Sosem értik meg, hogy nem azonosak az érzéseikkel, és hogy bizonyos érzések szakadatlan hajszolásával csak azt érik el, hogy ott ragadnak a nyomorúságban.

Ha ez így van, akkor a boldogság történetét mindez ideg rossz szemszögből vizsgáltuk. Talán mégsem annyira fontos, hogy teljesülnek-e az emberek elvárásai, és kellemesen érzik-e magukat. A fő kérdés ez: tudják-e az emberek az igazat magukról. Milyen bizonyítékunk van arra, hogy a mai emberek jobban értik ezt az igazat, mint az őskori gyűjtögetők vagy a középkori parasztok?

A tudósok mindössze néhány éve kezdték el a boldogság történetét kutatni, és még mindig a kiinduló hipotéziseket alakítjuk ki, és a megfelelő kutatási módszereket keressük. Még túl korai merev következtetéseket levonni, hát még lezárni egy vitát, ami alig kezdődött el. Az a fontos, hogy a lehető legtöbb álláspontot megismerjük, és a megfelelő kérdéseket tegyük fel.

A legtöbb történelemkönyv a nagy gondolkodók eszméire, a harcosok bátorságára, a szentek jóságára és a művészek kreativitására koncentrál. Sokat mesélnek társadalmi struktúrák szövődéséről és felbomlásáról, birodalmak felemelkedéséről és bukásáról, technológiák felfedezéséről és elterjedéséről. Semmit nem mondanak azonban arról, hogy mindez hogyan hatott az egyének boldogságára és szenvedésére. Úgy vélem, ez a legnagyobb fehér folt történelmünk megértésében. El kellene kezdenünk kitölteni.