A Peugeot legendája

Csimpánz-unokatestvéreink rendszerint néhány tucat egyedet számláló hordákban élnek. Szoros barátságokat kötnek, közösen vadásznak, és vállt vállnak vetve harcolnak a páviánok, gepárdok és ellenséges csimpánzok ellen. A horda domináns egyedét, aki szinte minden esetben hím, alfahímnek nevezzük. A többi hím és nőstény úgy fejezi ki alávetettségét az alfahímnek, hogy leborul előtte és mormogó hangokat ad, hasonlóan ahhoz, ahogy az emberi alattvalók hajbókolnak a király előtt. Az alfahím igyekszik fenntartani a hordán belüli társadalmi harmóniát. Ha két egyed összeverekszik, közbelép, és véget vet az erőszaknak. Ezenkívül, kevésbé jótékony módon, kisajátítja magának a kívánatosabb falatokat, és megakadályozza, hogy az alacsonyabb rangú hímek párosodjanak a nőstényekkel.

Ha két hím verseng az alfapozícióért, általában csoportba gyűjtik támogatóikat a hordán belül. A csoporttagok közti kötelék napi rendszerességű, bensőséges érintkezésen alapul – egymás ölelgetésén, megérintésén, csókolgatásán, kurkászásán és egymásnak tett kölcsönös szívességeken. Éppen úgy, ahogy a választási kampányok során az ember politikusok rázogatják a választók kezét, és puszilgatnak csecsemőket, a csimpánzhorda vezetői posztjára pályázó egyedek is sok időt töltenek mások ölelgetésével, hátba veregetésével, és csimpánzbébik csókolgatásával. Az alfahím rendesen nem azzal jut ebbe a pozícióba, hogy fizikailag erősebb a riválisánál, hanem azzal, hogy nagyobb és stabilabb szövetséget vezet. Ezek a szövetségek nem csupán az alfapozícióért folytatott nyílt csatározásokban, de szinte az összes mindennapi tevékenységben központi szerepet játszanak. Egy-egy szövetség tagjai több időt töltenek egymással, megosztják az élelmet, és segítik egymást a bajban.

Az ily módon létrehozható és fenntartható csoportok mérete élesen behatárolt. Ahhoz, hogy a csoport működni tudjon, minden tagnak bensőséges ismeretségben kell lennie minden más taggal. Két csimpánz, akik még nem találkoztak, nem harcoltak egymással, és nem kurkászták egymást, nem tudja, bízhatnak-e egymásban, hogy megéri-e segíteniük egymást, és hogy melyikük a magasabb rangú. Természetes körülmények között egy csimpánzhorda mintegy 20-50 egyedből áll. Ahogy az egyedek száma nő, a horda társadalmi rendje destabilizálódik, ami végül töréshez vezet, majd ahhoz, hogy egyes állatok kiválnak, és új hordát alkotnak. A zoológusoknak mindössze néhány esetben sikerült száznál több egyed alkotta hordát megfigyelniük. A különböző hordák csak nagy ritkán működnek együtt, inkább versengeni szoktak a territóriumért és az élelemért. A kutatók hosszas hadiállapotokat jegyeztek fel egyes hordák között, sőt egy esetben „népirtást” is, vagyis azt, hogy egy horda módszeresen lemészárolta egy másiknak szinte minden egyedét.³

Valószínűleg hasonló minták mentén szerveződött a korai emberek, köztük az ősi Homo sapiens társadalmi élete is. Az emberek, ahogy a csimpánzok is, rendelkeznek olyan szociális ösztönökkel, amelyek lehetővé tették őseink számára, hogy barátságokat és hierarchiákat alakítsanak ki, hogy együtt vadásszanak és harcoljanak. Csakhogy, a csimpánzokhoz hasonlóan, az ember ösztönei is kis, szorosan összetartó csoportokhoz idomultak. Ha egy csoport túl nagyra nőtt, a társadalmi rend destabilizálódott, és a horda kettévált. Még ha egy különösen termékeny völgy el is tudott volna tartani akár 500 sapienst, lehetetlen volt, hogy ennyi idegen együtt éljen. Hogyan állapodtak volna meg abban, hogy ki legyen a vezér, ki merre vadásszon, és ki kivel párosodjon?

A kognitív forradalom hajnalán a pletyka segítette a Homo sapienst abban, hogy nagyobb és stabilabb csoportokat alakíthasson. Csakhogy a pletykálkodásnak is megvan a határa. Szociológiai kutatások kimutatták, hogy egy pletyka által szerveződő csoport legnagyobb „természetes” mérete kb. 150 fő. A legtöbb ember nem tud ennél több személyt behatóan megismerni, így hatékonyan pletykálni sem képes róluk.

Az emberi szerveződések kritikus küszöbe a mai napig nagyjából e körül a mágikus szám körül mozog. Ez alatt a közösségek, cégek, szociális hálózatok és katonai egységek képesek fenntartani magukat pusztán a belső ismeretségekre és a pletykákra alapozva. Nincs szükség hivatalos rangokra, címekre és törvényekre, hogy rend legyen.⁴ Egy 30 katonából álló szakasz, vagy akár egy 100 katona alkotta század a belső kapcsolatok alapján, minimális mértékű formális fegyelem mellett is képes működni. Egy köztiszteletben álló őrmester is „a század királyává” válhat, és hatalmat gyakorolhat akár hivatásos tisztek fölött is. Egy kis családi vállalkozás virágozhat igazgatótanács, vezérigazgató vagy könyvelési osztály nélkül is.

Ha azonban átlépjük a 150 fős küszöböt, a dolgok nem működnek így tovább. Egy több ezer katonából álló hadosztályt nem lehet úgy irányítani, mint egy szakaszt. A sikeres családi vállalkozások általában válságba kerülnek, ahogy egyre nőnek, és egyre több alkalmazottat vesznek fel. Ha nem tudnak átalakulni, csődbe jutnak.

Hogyan tudta a Homo sapiens mégis átlépni ezt a küszöböt, hogy végül több 10 ezer lakosú városokat építsen, és 100 milliókon uralkodó birodalmakat hozzon létre? Valószínűleg a fikció megjelenése volt a titka. Idegenek is képesek nagy számban együttműködni, ha közös mítoszokban hisznek.

Minden nagyszabású emberi együttműködés – legyen szó akár modern államról, középkori egyházról, ókori városról vagy őskori törzsről – a közös mítoszokban gyökerezik, amelyek csupán az emberek kollektív képzeletében léteznek. Az egyházak alapjai a közös vallási mítoszok. Két katolikus, aki még sohasem találkozott, elindulhat együtt keresztes hadjáratra, vagy szervezhet adakozást egy kórház felépítésére, mivel mindketten hisznek abban, hogy Isten emberi húsban testesült meg, és hagyta, hogy keresztre feszítsék, ezzel megváltva minket a bűneinktől. Az államok alapjai a közös nemzeti mítoszok. Két szerb, aki még sosem látta egymást, talán az életét is kockáztatná, hogy megmentse a másikét, mivel mindketten hisznek a szerb nemzet, a szerb haza és a szerb zászló létezésében. A jogrendszerek alapjai a közös törvényi mítoszok. Két ügyvéd, akik nem ismerik egymást, ennek ellenére próbálhatnak közösen megvédeni egy vadidegent, mivel mindketten hisznek a törvények, az igazság és az emberi jogok létezésében – na meg a pénzben, amit tiszteletdíjként kapnak.

Pedig ezen dolgok mindegyike csupán az emberek által kitalált és egymásnak elmesélt történetekben létezik. Az univerzumban sehol sincsenek istenek, nemzetek, pénz, emberi jogok, törvények vagy igazság, csakis az emberi lények közös képzeletében.

Az emberek könnyen megértik, hogy a „primitív” népek azzal szilárdítják meg társadalmi rendjüket, hogy szellemekben és lelkekben hisznek, és teliholdkor összegyűlnek közösen táncolni a tábortűz körül. Az azonban elkerüli a figyelmünket, hogy a mi modern intézményeink hajszálra ugyanilyen alapokon nyugszanak. Vegyük például az üzleti vállalkozások világát. A modern üzletemberek és jogászok valójában nagyhatalmú varázslók. Annyi az alapvető különbség köztük és a törzsi sámánok között, hogy a modern jogászok jóval furcsább mesékkel állnak elő. Jó példa erre a Peugeot legendája.

Manapság Párizstól Sydney-ig látható személy- és teherautókon, valamint motorbicikliken egy olyan ikon, amely valamennyire hasonlatos a stadeli oroszlánemberhez. Ez nem más, mint a Peugeot, Európa egyik legrégebbi és legnagyobb autógyártójának emblémája. A Peugeot is családi cégként indult Valentigney faluban, csupán 300 kilométerre a Stadel-barlangtól. Ma körülbelül 200 ezer embert foglalkoztat világszerte, akik nagyrészt teljesen idegenek egymás számára. Ezek az idegenek olyan hatékonysággal működnek együtt, hogy 2008-ban a Peugeot több mint 1,5 millió autót gyártott, és kb. 55 milliárd eurós bevételre tett szert.

Milyen értelemben állíthatjuk azt, hogy a Peugeot SA (ez a cég hivatalos megnevezése) létezik? Rengeteg Peugeot-jármű van, ezek azonban nyilván nem azonosak a céggel. Még ha a világ összes Peugeot-ját egyszerre roncstelepre dobnák és eladnák ócskavasnak, a Peugeot SA akkor sem tűnne el. Továbbra is új járműveket gyártana, és kiadná éves jelentését. A cég birtokol gyárakat, gépezeteket és bemutatótermeket, alkalmaz szerelőket, könyvelőket és titkárnőket, de az ő együttesük sem alkotja a Peugeot-t. Egy katasztrófa végezhetne az összes alkalmazottal, elpusztíthatná az összes futószalagot és irodát. A cég azonban még ekkor is kölcsönkérhetne pénzt, felvehetne új alkalmazottakat, építhetne új gyárakat és gépsorokat. Vannak a Peugeot-nak igazgatói és részvényesei is, de ők sem alkotják a céget. Ha az összes igazgatót elbocsátanák, és minden részvényt eladnának, maga a cég akkor is sértetlen maradna.

Ez nem azt jelenti, hogy a Peugeot SA sérthetetlen vagy halhatatlan lenne. Ha egy bíró elrendelné a cég felszámolását, a gyárak megmaradnának, és a munkások, könyvelők, igazgatók és részvényesek is tovább élnének – a Peugeot SA viszont abban a szempillantásban megszűnne. Röviden: úgy tűnik, a Peugeot SA-nak nincs lényeges kapcsolata a fizikai világgal. De akkor vajon létezik?

A Peugeot kollektív képzeletünk szüleménye. A jogászok ezt „jogi fikciónak” hívják. Nem lehet rámutatni, nem fizikai tárgy. Jogi személyként azonban létezik. Ahogyan önöket vagy engem is, a céget is kötik azoknak az országoknak a törvényei, amelyekben működik. Nyithat bankszámlát, lehet ingatlanok tulajdonosa. Adót fizet, be lehet perelni és bíróság elé állítani, függetlenül a céget birtokló, vagy annak alkalmazásában dolgozó emberektől.

A Peugeot a jogi fikcióknak a „korlátolt felelősségű társaság” gyűjtőnevet viselő csoportjába tartozik. Az ilyen cégek mögött álló eszme az emberiség egyik legzseniálisabb találmánya. A Homo sapiens számtalan évezreden keresztül élt nélküle. A feljegyzett történelem nagy részében tulajdonnal csak hús-vér ember bírhatott, a két lábon álló, nagy agyú fajtából. Ha a 13. századi Franciaországban Jean megnyitott egy szekérgyártó műhelyt, ő maga volt a cég. Ha egy általa készített szekér néhány héttel a megvásárlása után elromlott, a felbőszült vevő magát Jeant perelte be. Ha Jean kölcsönkért ezer aranyat, hogy megnyithassa a műhelyét, de csődbe ment, úgy kellett visszafizetnie a kölcsönt, hogy a magántulajdonát – házát, tehenét, földjét – adta el. Netán a gyerekeit szolgának. Ha nem tudta visszafizetni az adósságát, bebörtönözhette az állam, vagy rabszolgasorba hajthatták a hitelezői. Teljes mértékben, korlátlanul felelős volt a műhelyével járó összes kötelezettségért.

Ha önök akkoriban éltek volna, valószínűleg kétszer is meggondolják, mielőtt saját vállalkozásba kezdenek. Ez a jogi helyzet nem támogatta ezt. Az emberek féltek új üzletekbe kezdeni, és gazdasági kockázatot vállalni. Nem nagyon érte meg annak a kockázatát, hogy teljes nyomorba taszítják a családjukat.

Ezért kezdték az emberek kollektíven elképzelni a korlátolt felelősségű társaság fogalmát. Ezek a cégek jogilag függetlenek voltak az emberektől, akik létrehozták, igazgatták őket, vagy pénzt fektettek beléjük. Az elmúlt néhány évszázad alatt az ilyen cégek lettek a gazdaság főszereplői, és annyira hozzájuk szoktunk, hogy el is feledkezünk arról, hogy csak a képzeletünkben léteznek. Az Egyesült Államokban a korlátolt felelősségű társaság hivatalos megnevezése corporation, ami azért ironikus, mert a latin corpus (vagyis ’test’) szóból származik – vagyis éppen abból, ami ezeknek a cégeknek nincsen. Testetlenségük ellenére az amerikai jogrendszer a korlátolt felelősségű társaságokat jogi személyként kezeli, mintha hús-vér emberi lények lennének.

És ilyen volt a francia jogrendszer is 1896-ban, amikor Armand Peugeot, aki egy rugókat, fűrészeket és kerékpárokat gyártó fémmegmunkáló üzemet örökölt a szüleitől, úgy döntött, belevág az automobil-üzletbe. Ebből a célból létrehozott egy korlátolt felelősségű társaságot. Magáról nevezte el a céget, de az független volt tőle. Ha a cég több millió frankot kér kölcsön, majd csődbe megy, Armand Peugeot egyetlen frankkal sem tartozott volna a hitelezőknek. Elvégre a kölcsönt a Peugeot, a cég vette volna fel, nem pedig Armand Peugeot, a Homo sapiens. Armand Peugeot 1915-ben meghalt. A Peugeot cég azonban jelenleg is él és virul.

Pontosan hogy teremtette meg Armand Peugeot, az ember, a Peugeot céget? Nagyjából ugyanúgy, ahogy a papok és varázslók teremtették a történelem során az isteneket és démonokat, és ahogy több ezer francia plébános a mai napig megteremti Krisztus testét minden vasárnap a templomban. Mindennek a középpontjában történetek elmesélése áll, és az emberek meggyőzése, hogy elhiggyék azokat. A francia papok esetében az alaptörténet Krisztus életének és halálának története, ahogy azt a katolikus egyház elmondja. A történet szerint, ha egy katolikus pap megszentelt öltözékben, ünnepélyes hangon kimondja a megfelelő pillanatban a megfelelő szavakat, a közönséges kenyér és bor Isten húsává és vérévé változik. A pap azt mondja latinul: „Hoc est corpus meum” (vagyis: „Ez az én testem”), és a kenyér átváltozik Krisztus húsává. Látva, hogy a pap pontosan és kötelességtudóan elvégzett minden szertartást, milliónyi ájtatos francia katolikus viselkedik úgy, mintha Isten létezne a megszentelt kenyérben és borban.

A Peugeot SA esetében az alaptörténet a francia törvénykönyv, ahogy a francia parlament megírta. A francia törvényhozók szerint, ha egy okleveles jogász minden liturgiát és rituálét betartva ráírja a megfelelő varázsigéket és esküszövegeket egy díszes papírlapra, majd alábiggyeszti a kézjegyét, akkor hókuszpókusz, máris megszületett az új cég. Mikor 1896-ban Armand Peugeot céget akart alapítani, fizetett egy jogásznak, hogy végezze el a szent szertartásokat. Amint a jogász végrehajtotta a megfelelő rituálékat, és kimondott minden szükséges varázsigét és esküt, milliónyi törvénytisztelő francia polgár viselkedett úgy, mintha a Peugeot cég a valóságban is létezne.

Nem könnyű hatásos történeteket elmondani. A nehézség nem is a történetmondásban van, hanem abban, hogy elhitessük másokkal. A történelem nagy része e körül a kérdés körül forog: hogyan vesz rá valaki milliókat arra, hogy elhiggyenek bizonyos történeteket istenekről, nemzetekről vagy korlátolt felelősségű társaságokról? Ha viszont ez sikerül, az óriási hatalmat ad a sapiensnek, mert idegenek millióit teszi képessé arra, hogy együttműködjenek egy közös cél érdekében. Próbálják csak elképzelni, milyen nehéz lenne államokat, egyházakat vagy jogrendszereket létrehozni úgy, ha csak valóban létező dolgokról tudnánk beszélni, például folyókról, fákról vagy oroszlánokról!

Az évek során az emberek hihetetlenül összetett hálózatát szőtték a történeteknek. Ezen a hálózaton belül az olyan fikciók, mint a Peugeot, nem csak hogy léteznek, de óriási erő halmozódik fel bennük. Azokat a dolgokat, amelyeket az emberek ezen a hálózaton keresztül hoznak létre, tudományos körökben olyan elnevezésekkel illetik, mint „fikciók”, „szociális konstrukciók” vagy „képzeletbeli valóságok”. A képzeletbeli valóság nem hazugság. Hazudok, ha azt állítom, hogy oroszlán van a folyónál, miközben biztosan tudom, hogy nincsen. A hazugságban nincs semmi különleges. A szavannacerkófok és a csimpánzok is tudnak hazudni. Megfigyeltek már szavannacerkófot, amint a „Vigyázz, oroszlán!” jelzést adta, miközben oroszlánnak nyoma sem volt a környéken. Ezzel elijesztett egy másik majmot, amelyik éppen banánt talált, és a hazudozó könnyedén eltulajdoníthatta a zsákmányt.

A hazugsággal ellentétben a képzeletbeli valóság olyasmi, amiben mindenki hisz, és amíg ez a közös hit fennáll, a képzeletbeli valóság hatalmat gyakorol a világban. A Stadel-barlang szobrásza őszintén hihetett a félig oroszlán, félig ember védőszellem létezésében. Egyes varázslók sarlatánok, legtöbbjük azonban őszintén hisz az istenek és démonok létezésében. A legtöbb milliomos is őszintén hisz a pénz és a korlátolt felelősségű társaságok létezésében. A legtöbb emberi jogi aktivista is őszintén hisz az emberi jogok létezésében. Senki sem hazudott, amikor 2011-ben az ENSZ követelte, hogy a líbiai kormány tartsa tiszteletben az állampolgárok emberi jogait, noha az ENSZ, Líbia és az emberi jogok is csupán termékeny képzeletünk szülöttei.

A sapiens tehát a kognitív forradalom óta kettős valóságban él. Egyfelől ott van a folyók, fák és oroszlánok objektív valósága; másfelől pedig az istenek, nemzetek és vállalatok szubjektív valósága. Az idő múlásával a szubjektív valóság egyre erősebbé vált, annyira, hogy ma már a folyók, fák és oroszlánok puszta fennmaradása is képzeletbeli entitások, istenek, nemzetek és vállalatok kegyeitől függ.