Mennyi?

A vadászó-gyűjtögető embernek nem volt pénze. Minden horda elejtett, összegyűjtött és elkészített szinte mindent, amire szüksége volt, a hústól az orvosságig, a sarutól a varázslatokig. A horda egyes tagjai esetleg más-más feladatokra specializálódtak, a javakat és szolgáltatásokat azonban egy szívességeken és lekötelezettségen alapuló gazdaságban osztották el. Egy ingyen odaadott húsdarab feltételezte a későbbi viszonzást – mondjuk ingyenes egészségügyi segélynyújtás formájában. A horda gazdaságilag független volt; csupán néhány, helyben nem fellelhető ritka tárgyat – kagylóhéjat, festéket, obszidiánt és ilyesmit – kellett idegenektől beszereznie. Ezt általában egyszerű csereügylet keretei közt el lehetett intézni: „Adunk nektek ilyen szép kagylóhéjakat, ha ti adtok nekünk jó kovakövet.”

Ez a mezőgazdasági forradalom kezdetével sem változott sokat. A legtöbb ember továbbra is kis, zárt közösségekben élt. A vadászó-gyűjtögető hordákhoz hasonlóan minden falu önellátó gazdasági egység volt, amelyet kölcsönös szívességek és lekötelezettségek, valamint a kívülállókkal kötött ritka csereüzletek tartottak fenn. Az egyik falusi esetleg a lábbelikészítésben volt különösen tehetséges, a másik a gyógyításhoz értett, így a többiek tudták, kihez forduljanak, ha nem akarnak mezítláb járni, vagy megbetegedtek. A falvak azonban kicsik voltak, a gazdaságuk behatárolt, így nem működhettek bennük teljes munkaidős cipészek vagy orvosok.

A városok és birodalmak felemelkedése, valamint a közlekedési infrastruktúra javulása új lehetőségeket csillantott fel a specializáció előtt. A sűrűn lakott városok teljes munkaidős foglalkoztatást biztosítottak nem csupán a hivatásos cipészek és orvosok, de az asztalosok, papok, katonák és jogászok számára is. Azok a falvak, amelyek híresek voltak kiváló borukról, olajukról vagy cserépedényeikről, rájöttek, hogy megéri szinte kizárólag ezeknek a termékeknek az előállítására specializálódni, és más falvaknak eladni őket azokért az árukért cserébe, amelyekre nekik van szükségük. Okos dolog volt ez. Az éghajlat és a talaj nem mindenütt egyforma, hát minek igyunk silány bort a kert végében termett szőlőből, amikor beszerezhetünk sokkal finomabbat is egy olyan helyről, amelynek a talaja és éghajlata alkalmasabb szőlőtermelésre? És ha a mi kertünkben ásott agyagból erősebb és szebb edényeket lehet készíteni, létre is jöhet a csere. Így aztán a hivatásos borászok és fazekasok, nem beszélve az orvosokról és jogászokról, mindenki üdvére gyakorolhatták a szakmájukat. A specializáció azonban felvetett egy problémát is: hogyan lehet lebonyolítani a specialisták közötti szolgáltatás- és árucserét?

A szívességekre és lekötelezettségre épülő gazdaság nem működik akkor, amikor nagyszámú idegen próbál együttműködni. Ingyenes segítséget nyújtani a testvérünknek vagy a szomszédunknak egy dolog, és más dolog ugyanezt idegeneknek megtenni, akik talán sohasem viszonozzák. Ilyenkor még mindig folyamodhatunk a csereügylethez. A barter azonban csupán korlátozott mennyiségű termék cseréjekor hatékony. Komplex gazdaságot nem lehet építeni rá.⁵⁴

A barter korlátainak megértéshez képzeljük el, hogy van egy almáskertünk a dombvidéken, ahol a tartomány legédesebb, legropogósabb almája terem. Keményen dolgozunk a gyümölcsösben, amivel elnyűjük a bocskorunkat. Befogunk tehát a szamárfogatunkba, és elindulunk a folyópartra a vásárba. A szomszédunk mesélte, hogy a piac déli végén dolgozó varga olyan erős bocskort varrt neki, amely öt évadon át kitartott. Meg is találjuk az üzletét, és felajánlunk neki némi almát a lábbeliért cserébe.

A varga habozik. Mennyi almát kérjen fizetségül? Minden nap tucatnyi vevővel akad dolga, akik közül néhányan almával akarnak fizetni, de mások meg búzával, kecskével vagy szövettel – ráadásul más-más minőségűvel. Megint mások azt ajánlják fel a bocskorért cserébe, hogy közbenjárnak az érdekében a királynál, vagy meggyógyítják a fájós derekát. Legutóbb három hónapja kapott almát a bocskorért, és akkor három zsákkal kért. Vagy néggyel? Viszont, így belegondolva, az savanyú völgyi alma volt, nem kiváló minőségű dombvidéki alma. Az is igaz azonban, hogy azt kisebb, női bocskorért kapta. Ez az atyafi viszont férfibocskort akar. Nem beszélve arról, hogy az elmúlt hetekben valami nyavalya tizedelte a környékbeli nyájakat, ezért nehezebb bőrhöz jutni. A tímárok mostanában kétszer annyi kész bocskort kérnek ugyanannyi bőrért cserébe. Nem kellene ezt is megfontolni?

Egy csereügyletekre épülő gazdaságban a vargának és az almatermelőnek is minden nap újra kell tanulnia tucatnyi termék egymáshoz viszonyított árát. Ha 100 különböző áru kerül forgalomba a vásárban, akkor a vásárlóknak és eladóknak 4950 különböző árfolyamot kell ismerniük. 1000 különböző áru esetén pedig már 499 500-at!⁵⁵ Hogyan oldják ezt meg?

És a helyzet még ennél is rosszabb. Még ha sikerül is kiszámolnunk, hány almát ér meg egy pár bocskor, akkor sem mindig lehetséges a csere. Egy kereskedelmi ügylethez ugyanis az kell, hogy mindkét fél akarja azt, amit a másik ajánl. Mi van, ha a varga nem szereti az almát, és pillanatnyilag leginkább elválni szeretne? Persze az almásgazda kereshet egy ügyvédet, aki szereti az almát, és megvalósulhat egy háromoldalú üzlet. De mi van, ha az ügyvéd torkig van az almával, és a haját szeretné levágatni?

Egyes társadalmak úgy próbálták megoldani a problémát, hogy központi barterrendszert alapítottak, begyűjtötték a termékeket a termelőktől, és kiosztották azoknak, akiknek szüksége volt rájuk. A legnagyobb szabású ilyen kísérletbe a Szovjetunióban fogtak bele, ami csúfos kudarchoz vezetett. Az elv, hogy „mindenki a képességei szerint dolgozik, és a szükségletei szerint részesül a javakból”, úgy fordult át a gyakorlatba, hogy „mindenki olyan keveset dolgozik, amilyen keveset csak lehet, és olyan sokat markol fel, amilyen sokat csak tud”. Történtek szerényebb méretű, viszont sikeresebb kísérletek is, például az Inka Birodalomban. A legtöbb társadalom azonban más módot talált, hogy kapcsolatot teremtsen nagyszámú szakember között – feltalálták a pénzt.