Kolumbusz szponzort keres

A kapitalizmus nemcsak a modern tudomány felemelkedésében játszott meghatározó szerepet, hanem az európai imperializmuséban is. És elsősorban az európai imperializmus teremtette meg a kapitalista hitelrendszert. Persze a hitelt nem az újkori Európában találták fel. Mint már említettük, szinte minden mezőgazdasági társadalomban létezett, és a kora újkorban az európai kapitalizmus kialakulása szoros kapcsolatban volt az ázsiai gazdasági fejleményekkel. Ne feledjük, hogy a 18. századig Ázsia volt a világ gazdasági motorja, abban az értelemben, hogy az európaiaknak sokkal kevesebb tőke állt a rendelkezésükre, mint a kínaiaknak, a muszlim népeknek vagy az indiaiaknak.

Kína, India és a muszlim világ szociopolitikai rendszereiben azonban a hitelnek csupán másodlagos szerepe volt. A kereskedők és bankárok Isztambul, Iszfahán, Delhi és Peking piacain gondolkozhattak kapitalista módra, de a királyok és tábornokok a palotákban és erődökben lenézték a kereskedőket és a kalmárszellemet. A kora újkor legtöbb nem európai birodalmát nagy hódítók alapították, mint a mandzsu Nurhacsi és a perzsa Nádir sah, vagy bürokratikus és katonai elitek, mint az Oszmán Birodalomban és a Csing-birodalomban. Mivel a háborúkat adókból és fosztogatásból pénzelték (nem különítve el élesen a kettőt), nem foglalkoztatta őket a hitelrendszer, és még kevésbé a bankárok és befektetők érdekei.

Európában viszont a királyok és tábornokok lassanként magukévá tették a kalmár-gondolkodásmódot, míg végül a kereskedők és bankárok váltak az uralkodó elitté. A világ Európa általi meghódítását egyre inkább hitelből, nem pedig adóból finanszírozták, és egyre inkább kapitalisták igazgatták, akiknek fő céljuk az volt, hogy befektetéseik maximálisan megtérüljenek. A frakkos-cilinderes kereskedők és bankárok építette birodalmak legyőzték az aranyos ruhába és csillogó páncélba öltözött királyok és nemesek birodalmait. A kereskedőbirodalmak egyszerűen sokkal körültekintőbben pénzelték hódításaikat. Adót fizetni senki sem szeret, de mindenki boldogan fekteti be a pénzét.

1484-ben Kolumbusz Kristóf megkereste a portugál királyt egy ajánlattal, hogy pénzeljen egy flottát, amely nyugat felé hajózva próbál új kereskedelmi utat találni Kelet-Ázsiába. Az ilyen felfedezőút kockázatos és drága mulatság volt. Sok pénz szükségeltetett a hajók megépítéséhez, az ellátmány megvásárlásához, a tengerészek és katonák kifizetéséhez – és nem volt rá garancia, hogy a befektetés megtérül. A portugál király visszautasította az ajánlatot.

A mai pályakezdő vállalkozókhoz hasonlóan Kolumbusz sem adta fel. Bedobta az ötletét más reménybeli támogatóknál is Itáliában, Franciaországban, Angliában és újra Portugáliában. Aztán szerencsét próbált Ferdinándnál és Izabellánál, a frissen egyesített Spanyolország uralkodóinál is. Vitt magával néhány kipróbált lobbistát, és az ő segítségükkel sikerült rábeszélnie Izabella királynét a befektetésre. Ahogy ma minden iskolás tudja, Izabella megütötte a főnyereményt. Kolumbusz felfedezéseinek köszönhetően hódíthatták meg a spanyolok Amerikát, ahol arany- és ezüstbányákat, cukornád- és dohányültetvényeket hoztak létre, amelyek legvadabb álmaikat is meghaladó mértékben gazdagították a spanyol királyokat, bankárokat és kereskedőket.

Száz évvel később a hercegek és bankárok már sokkal több hitelt voltak hajlandók adni Kolumbusz utódainak, és több tőke is állt a rendelkezésükre, hála az Amerikából harácsolt javaknak. Ugyanilyen fontos, hogy a hercegek és bankárok sokkal inkább bíztak a felfedezésekben, és sokkal szívesebben szálltak be pénzzel ilyesmibe. Ez volt a birodalmi kapitalizmus varázsköre: a hitel új felfedezéseket támogatott; a felfedezések gyarmatokat eredményeztek; a gyarmatok hasznot hoztak; a haszon bizalmat szült; a bizalomból pedig még több hitel lett. Nurhacsinak és Nádir sahnak néhány ezer kilométer után elfogyott az üzemanyaga. A kapitalista vállalkozók minden hódítással csak növelték a lendületüket.

A felfedezőutak azonban továbbra is rizikósak voltak, ezért a hitelpiac is óvatos maradt. Sok expedíció tért vissza Európába üres kézzel, egyetlen értékes felfedezés nélkül. Az angolok például rengeteg tőkét fektettek abba, hogy valamiképp északnyugati átjárót találjanak Ázsiába a sarkvidéken keresztül. Sok expedíció vissza sem tért. A hajók jéghegynek ütköztek, mások trópusi viharokban süllyedtek el, vagy kalózoknak estek áldozatul. Hogy növeljék a potenciális befektetők számát, és csökkentsék az általuk vállalt kockázatot, az európaiak a korlátolt felelősségű részvénytársaságokhoz fordultak. Ahelyett, hogy egyetlen befektető tette volna fel minden vagyonát egy rozoga hajóra, a részvénytársaság nagyszámú befektetőtől szedett be pénzt, akik valamennyien csak egy-egy kis részét kockáztatták a vagyonuknak. A rizikó így korlátozódott, a profit azonban nem. Aki jó hajóra tett, azt egy kisebb befektetett összeg is milliomossá tehette.

Nyugat-Európa évtizedről évtizedre figyelhette egy kifinomult pénzügyi rendszer kifejlődését, amely jókora összegű, rövid lejáratú hiteleket tudott magánvállalkozók és kormányok rendelkezésére bocsátani. Ez a rendszer sokkal hatékonyabban tudott felfedezéseket és hódításokat pénzelni, mint bármely királyság vagy birodalom. A hitel újonnan felfedezett ereje megfigyelhető a Spanyolország és Hollandia közötti ádáz küzdelemben is. A 16. században Spanyolország volt a legerősebb európai állam, amely hatalmas, globális birodalom felett uralkodott. Uralta Európa jókora részét, Észak- és Dél-Amerika óriási területeit, a Fülöp-szigeteket, és egy sor kolóniát Afrika és Ázsia partjai mentén. Minden évben amerikai és ázsiai kincsektől roskadozó flották tértek vissza Sevilla és Cádiz kikötőjébe. Hollandia kis, szeles mocsár volt, mindenféle természeti erőforrás nélkül, a spanyol király birodalmának aprócska csücske.

1568-ban a hollandok, akik főként protestánsok voltak, felkeltek katolikus spanyol uruk ellen. Eleinte úgy tűnt, a lázadók bátor Don Quijoteként szállnak szembe legyőzhetetlen szélmalmokkal. Mégis, mindössze 8 év alatt a hollandok nem csak biztosították függetlenségüket Spanyolországtól, de sikerült átvenniük a tengeri országutak urának posztját a spanyoloktól és portugál szövetségeseiktől, kiépíteniük egy globális holland birodalmat, és Európa leggazdagabb államává válniuk.

A hollandok sikerének titka a hitel volt. A holland burgherek, akiknek nem igazán volt ínyére a szárazföldi harc, zsoldosseregeket fogadtak fel, hogy helyettük harcoljanak a spanyolok ellen. Maguk a hollandok közben egyre nagyobb flottákat küldtek ki a tengerre. A zsoldosseregek és az ágyúkkal teletűzdelt flották egy vagyonba kerülnek, a hollandok azonban könnyebben tudták finanszírozni katonai expedícióikat a spanyoloknál, mivel kiharcolták az egyre duzzadó európai pénzügyi rendszer bizalmát, miközben a spanyol király épp hogy vesztett ebből a bizalomból. A bankárok elég hitelt adtak a hollandoknak ahhoz, hogy hadsereget és flottát állítsanak fel, melyek segítségével a hollandok megszerezték az uralmat a világ kereskedelmi útvonalai fölött, ami jelentős hasznot hozott nekik. Ebből vissza tudták fizetni a kölcsönöket, tovább erősítve ezzel a bankárok beléjük vetett bizalmát. Amszterdam egyre gyorsabb iramban vált nemcsak Európa egyik legfontosabb kikötőjévé, hanem egyben a kontinens pénzügyi központjává.

Pontosan hogyan nyerték el a hollandok a pénzügyi rendszer bizalmát? Először is, kínosan ügyeltek arra, hogy a teljes hitelt időben visszafizessék, amivel csökkentették a hitelezők számára a kölcsön kockázatát. Másodszor, az ország jogi-igazságszolgáltatási rendszere független volt, s mint ilyen, védelmezte a polgárok jogait – különösen a magántulajdont. A diktatúrákból, amelyek nem védelmezik az egyéneket és azok tulajdonát, a tőke elszivárog. Elfolyik más államokba, amelyek őrzik a törvény hatalmát és a magántulajdon szentségét.

Képzeljük magunkat egy német üzletember fiának helyébe! Apánk lehetőséget lát arra, hogy kiterjessze vállalkozását, és üzleteket nyisson nagyobb európai városokban. Minket Amszterdamba küld, az öcsénket pedig Madridba, egyaránt 10-10 ezer befektetendő aranypénzzel. Öcsénk a pénzét kamatra kölcsönadja a spanyol királynak, aki hadsereget akar állítani belőle a francia király ellen. Mi úgy döntünk, egy holland kereskedőnek kölcsönzünk, aki egy bozótos földterületbe akar befektetni valami Manhattan nevű sivár félsziget déli csücskén, mert biztos benne, hogy az ingatlanárak meredeken ívelnek majd felfelé, miután a Hudson folyó fontos kereskedelmi ütőérré válik. Mindkét kölcsönt egy éven belül kell visszafizetni.

Eltelik ez az év. A holland kereskedő csinos haszonnal ad túl a telken, amit vett, és megadja a pénzünket, az ígért kamattal együtt. Apánk örvendezik. Madridban tartózkodó öcsénk azonban kezd idegeskedni. A Franciaország elleni háború ugyan a spanyol király számára kedvezően végződött, de a király most a törökökkel bonyolódott konfliktusba. Minden fillérre szüksége van az új háború pénzelésére, és úgy gondolja, ez sokkal fontosabb, mint a régi adósságok törlesztése. Öcsénk leveleket küldözget a palotába, és udvari összeköttetésekkel rendelkező barátaihoz fordul, hogy járjanak közben az ügyében, de mindhiába. Nem csak az ígért kamatot nem kereste meg – még a tőke is elveszett. Apánk a legkevésbé sem örvendezik.

Hogy a dolgok még rosszabbra forduljanak, a király most elküldi öcsénkhez az egyik kincstárnokát, hogy világosan a tudtára adja, újabb, hasonló összegű kölcsönt vár tőle, de tüstént. Öcsénknek nincs kölcsönadni való pénze. Levelet ír apánknak, és próbálja meggyőzni arról, hogy a király ezúttal fizetni fog. A családfőnek legkisebb gyermeke a szíve csücske, így nehéz szívvel bár, de rááll a kölcsönre. Újabb 10 ezer arany tűnik el a spanyol kincstárban, hogy soha ne lássuk többé. Eközben Amszterdamban a dolgok pompásan festenek. Egyre több és több hitelt adunk vállalkozásokba fogó holland kereskedőknek, akik pontosan és hiánytalanul visszafizetik azt. Szerencsénk azonban nem tart ki a végtelenségig. Egyik gyakori ügyfelünknek az a megérzése támad, hogy a facipő lesz a következő divatőrület Párizsban, és hitelt kér tőlünk, hogy cipőboltot nyithasson a francia fővárosban. Kölcsön is adjuk neki a pénzt, de sajnos a francia hölgyek nem kapnak rá a facipőre, és a csalódott kereskedő nem hajlandó megadni nekünk a kölcsönt.

Apánk most már szörnyen dühös, és mindkettőnknek azt mondja, ideje ügyvédeket szabadítani az ügyfeleinkre. Öcsénk Madridban bepereli a spanyol uralkodót, mi pedig Amszterdamban az egykori facipőmágust. Spanyolországban a bíróságok alá vannak vetve a királynak – a bírók az ő kénye-kedvére dolgoznak, és félnek, hogy megbüntetik őket, ha nem azt teszik, amit ő akar. Hollandiában a bíróságok önálló hatalmi ágat alkotnak, nem függnek sem az ország polgáraitól, sem hercegeitől. A madridi bíróság elveti öcsénk keresetét, míg az amszterdami a mi javunkra dönt, és zálogot vet ki a kereskedő vagyontárgyaira, hogy fizetésre kényszerítse. Apánk megtanulta a leckét. Jobb kalmárokkal üzletelni, mint királyokkal, és érdemesebb ezt Hollandiában tenni, mint Madridban.

Öcsénk megpróbáltatásai azonban még nem értek véget. A spanyol királynak égető szüksége van még több pénzre, hogy fizetni tudja katonáit. Biztos benne, hogy apánknak van fölös pénze. Így aztán felségárulási vádat kohol öcsénk ellen. Ha nem teremt elő nyomban 20 ezer aranyat, tömlöcbe vetik, és ott rohadhat haláláig.

Apánknak elege van. Kifizeti a váltságdíjat szeretett fiáért, de megesküszik, hogy Spanyolországgal nem üzletel többé. Bezárja a madridi üzletet, és öcsénket áthelyezi Rotterdamba. Két hollandiai üzlet most már kimondottan jó ötletnek tűnik. Fülébe jut, hogy még a spanyol kapitalisták is kicsempészik a vagyonukat hazájukból. Ők is rájöttek, hogy ha meg akarják tartani, és vagyonuk további növelésére használni a pénzüket, jobb, ha olyan helyen fektetik be, ahol a jog uralkodik, és tiszteletben tartják a magántulajdont – például Hollandiában.

Így játszotta el a spanyol király a befektetők bizalmát, miközben a holland kereskedők elnyerték azt. A holland kereskedők – nem a holland állam – építették fel a holland gyarmatbirodalmat. A spanyol király úgy próbálta pénzelni és fenntartani hódításait, hogy népszerűtlen adókat szedett be az elégedetlen néptől. A holland kereskedők a maguk hódításait viszont kölcsönökből finanszírozták, illetve egyre inkább abból, hogy vállalataik részvényeit árulták, amelyek feljogosították tulajdonosukat arra, hogy részesedjen a vállalat profitjából. Óvatos befektetők, akik oda nem adták volna a pénzüket a spanyol királynak, és kétszer is meggondolták volna, hitelezzenek-e a holland államnak, boldogan fektettek vagyonokat a holland részvénytársaságokba, amelyek az új birodalom alapját alkották.

Ha valaki nagy hasznot remélt egy társaságtól, de az már valamennyi részvényét eladta, a részvényeket meg lehetett venni a részvényesektől is, valószínűleg magasabb áron, mint amit ők fizettek érte. Aki részvényeket vásárolt, majd látta, hogy a társaságnak rosszul áll a szénája, az megpróbálhatott alacsonyabb áron megszabadulni a részvényeitől. A részvények ebből eredő kereskedelme tőzsdék megalapításához vezetett Európa nagyobb városaiban, ahol vállalatok részvényeit lehetett adni-venni.

A leghíresebb holland részvénytársaságot a Vereenigde Oostindische Compagnie-t (Egyesült Kelet-indiai Társaság), röviden VOC-ot 1602-ben alapították, közvetlenül azután, hogy a hollandok felszabadultak a spanyol uralom alól, és a spanyol ágyúk dörgését még hallani lehetett Amszterdam erődítéseitől nem messze. A VOC a részvényeladásokból származó pénzt hajók építésére fordította, melyeket Ázsiába küldött, hogy kínai, indiai és indonéziai árukkal térjenek vissza. Katonai akciókat is pénzelt, amelyeket a társaság hajói hajtottak végre a riválisok és a kalózok ellen. Végül a VOC pénze fedezte Indonézia meghódítását is.

Indonézia a föld legnagyobb szigetvilága. Ezernyi és ezernyi szigetét a 17. század elején királyságok, fejedelemségek, szultanátusok és törzsek százai uralták. Mikor a VOC kalmárai 1603-ban először érkeztek meg Indonéziába, céljaik szigorúan kereskedelmi jellegűek voltak. A kereskedelmi érdekeik biztosítása és a részvényesek profitjának maximalizálása érdekében azonban harcba kezdtek az árakat feltornázó helyi hatalmasságok, egyszersmind az európai versenytársak ellen is. A VOC ágyúkkal fegyverezte fel kereskedőhajóit; európai, japán, indiai és indonéz zsoldosokat fogadott fel; erődöket épített és csatákba, várostromokba bocsátkozott. Számunkra ez egy kicsit furcsának tűnhet, de a kora újkorban bevett dolog volt a magáncégek körében, hogy nem csak zsoldos katonákat béreltek fel, de tábornokokat, tengernagyokat, ágyúkat, hajókat, sőt alkalmanként egész hadseregeket is. A nemzetközi közösség számára ez természetes volt, és fel sem kapta a fejét, ha egy magáncég birodalmat alapított.

Egyik sziget a másik után került a VOC-zsoldosok kezére, Indonézia nagy része a VOC gyarmata lett, amelyet közel 200 évig uralt. Csak 1800-ban vette át az uralmat a holland kormány, holland gyarmattá téve ezzel Indonéziát újabb 150 évre. Manapság egyesek arra figyelmeztetnek, hogy a 21. századi cégek túl nagy hatalmat halmoznak fel. A kora újkor történelme a példa rá, milyen messzire képes elmenni egy vállalat, ha ellenőrizetlenül hajszolhatja saját érdekeit.

Míg a VOC az Indiai-óceánon tevékenykedett, a Holland Nyugat-indiai Társaság, röviden WIC, az Atlanti-óceánon járt-kelt. Hogy ellenőrizze a kereskedelmet a fontos Hudson folyón, a WIC felépített a folyó torkolatában egy Új-Amszterdam nevű telepet. A kolóniát állandóan fenyegették az indiánok, és támadták a britek, akik 1664-ben el is foglalták, és Új-Yorkra, azaz New Yorkra változtatták a nevét. A fal maradványai fölött, amelyet a WIC azért emelt, hogy megvédelmezze telepét az indiánok és a britek ellen, ma a világ egyik leghíresebb utcája húzódik – a Fal utca, vagyis a Wall Street.

Ahogy a 17. század lepergett, önelégültségük és a drága kontinentális háborúk miatt a hollandok nemcsak New Yorkot veszítették el, hanem Európa pénzügyi és birodalmi motorjának posztját is. A megüresedett helyért heves versengés folyt Franciaország és Nagy-Britannia között. Eleinte úgy tűnt, Franciaország van sokkal előnyösebb pozícióban. Nagyobb volt Britanniánál, gazdagabb, népesebb, valamint nagyobb és tapasztaltabb hadsereggel is rendelkezett. Mégis Nagy-Britannia nyerte el a pénzügyi rendszer bizalmát, míg Franciaország méltatlannak bizonyult rá. A francia korona különösen visszataszítóan viselkedett az úgynevezett „Mississippi-buborék”, a 18. századi Európa legnagyobb pénzügyi válsága során. Ez a történet is egy birodalomépítő részvénytársasággal kezdődik.

1717-ben a Franciaországban bejegyzett Mississippi Társaság nekifogott, hogy gyarmatosítsa a Mississippi alsó folyásának völgyét, és ennek során megalapította New Orleans városát. Hogy ambiciózus tervét finanszírozza, a társaság, amely jó összeköttetésekkel bírt XV. Lajos király udvarában, részvényeket adott el a párizsi tőzsdén. A kalandos előéletű, skót származású John Law, a társaság igazgatója volt egyben a francia központi bank elnöke is. Ezenfelül a király még kinevezte pénzügyi főellenőrnek is, ami durván megfeleltethető a mai pénzügyminiszteri posztnak. 1717-ben a Mississippi alsó folyásának környékén nemigen volt más mocsáron és aligátorokon kívül, a Mississippi Társaság azonban mesés gazdagságról és határtalan lehetőségekről terjesztett meséket. A francia arisztokraták, üzletemberek és a városi burzsoázia tagjai bedőltek ezeknek a híreszteléseknek, és a Mississippi-részvények ára az égbe szökött. Egy részvényt kezdetben 500 livre-ért árultak. 1719. augusztus 1-jén az árfolyam már 2750 livre volt. Augusztus 30-án 4100 livre, szeptember 4-re pedig elérte az 5000 livre-t. December 2-án a részvények ára átlépte a 10 ezer livre-es küszöböt. Párizs utcáin eufória uralkodott. Az emberek mindenüket eladták, és óriási hiteleket vettek fel, hogy Mississippi-részvényeket vásárolhassanak. Mindenki azt hitte, hogy megtalálta a módját a gyors meggazdagodásnak.

Néhány nappal később vette kezdetét a pánik. Egyes spekulánsok rájöttek, hogy a részvényárak már irreálisak és fenntarthatatlanok. Arra jutottak, hogy jobb, ha eladják a részvényeiket, míg azok ára a csúcson van. Ahogy az elérhető részvények száma növekedett, az áruk egyre csökkent. Mikor a többi befektető látta, hogy az árak zuhannak, ők is gyorsan ki akartak szállni. A részvények ára tovább zuhant, és lavinát indított útjára. Az árak stabilizálására a francia központi bank – elnöke, John Law utasítására – felvásárolta a Mississippi-részvényeket, de ezt nem tehette akármeddig. Végül elfogyott a pénze. Amikor ez megtörtént, a pénzügyi főellenőr, ugyanaz a John Law, több pénz nyomtatását rendelte el, hogy a többi részvényt is fel lehessen vásárolni. Ezzel az egész francia pénzügyi rendszert a buborékba zárta. És még ez a pénzügyi bűvésztrükk sem mentette meg a helyzetet. A Mississippi-részvények ára 10 ezerről 1000 livre-re esett vissza, aztán teljesen összeomlott, és a részvények minden értéküket elveszítették. Ekkorra a központi banknak és a királyi kincstárnak hatalmas mennyiségű értéktelen részvénye volt, pénze viszont semmi. A nagy spekulánsok nagyjából sértetlenül megúszták a dolgot – mivel időben eladták a részvényeiket. A kisbefektetők azonban mindenüket elvesztették, sokan közülük öngyilkosok lettek.

A Mississippi-buborék a történelem egyik leglátványosabb pénzügyi összeomlása volt. A francia királyi pénzügyi rendszer sosem tért magához teljesen a csapásból. Abból következően, ahogy a Mississippi Társaság felhasználta politikai befolyását a részvényárak manipulálása és a vásárlási láz feltüzelése céljából, a közvélemény elveszítette a francia bankrendszerbe és a francia király pénzügyi hozzáértésébe vetett bizalmát. XV. Lajos egyre nehezebben és nehezebben jutott hitelhez. Ez volt a fő oka annak, hogy a tengerentúli francia birodalom brit kezekbe került. Míg a britek könnyebben és alacsonyabb kamatra tudtak pénzt kölcsönözni, a franciák csak nehézségek árán kaptak hitelt, és magas kamatot kellett fizetniük utána. Növekvő adósságainak fedezésére a francia király egyre több pénzt kölcsönzött egyre magasabb kamatra. Végül az 1780-as években a nagyapja halála után trónra lépő XVI. Lajos azzal szembesült, hogy éves költségvetésének felét a hitelek kamatainak törlesztése viszi el, és hogy egyenesen az államcsőd felé tart. 1789-ben XVI. Lajos kénytelen-kelletlen összehívta az États généraux-t, az országos rendi gyűlést, amely akkor már több mint másfél évszázada nem ülésezett. Így kezdődött a francia forradalom.

Míg a franciák gyarmatbirodalma szétforgácsolódott, a briteké rohamosan terjeszkedett. Ahogy korábban a hollandot, a brit birodalmat is jórészt magánkézben lévő, a londoni tőzsdén székelő részvénytársaságok alapították és működtették. Észak-Amerika első angol telepeit a 17. század elején olyan részvénytársaságok hozták létre, mint a London Társaság, a Plymouth Társaság, a Dorchester Társaság és a Massachusetts Társaság.

Az indiai szubkontinenst sem a brit állam hódította meg, hanem a Brit Kelet-indiai Társaság zsoldoshadserege. Ez a társaság még a VOC-ot is túlszárnyalta. A londoni Leadenhall Streeten álló székhelyéről nagyjából egy évszázadon át uralt egy hatalmas indiai birodalmat, fenntartva egy 350 ezres hadsereget, melynek létszáma jelentősen felülmúlta a brit királyság hadseregét. A brit korona csak 1858-ban államosította Indiát, a társaság magánhadseregével együtt. Napóleon gúnyolódott a briteken, boltos nemzetnek nevezte őket. Ezek a boltosok azonban legyőzték magát Napóleont is, birodalmuk pedig a legnagyobb volt, amit emberi szem valaha látott.