Tizenötödik fejezet
Tudomány és birodalom násza

Milyen messze van a Nap a Földtől? Sok kora újkori csillagászt izgatott ez a kérdés, különösen, miután Kopernikusz kijelentette, hogy a Föld és a többi bolygó kering a Nap, s a Hold a Föld körül. Számos csillagász és matematikus próbálkozott a távolság kiszámolásával, eltérő módszereik azonban nagyon is változatos eredményeket hoztak. A mérés megbízható eszközeivel végül a 18. század közepén álltak elő. A Vénusz bolygó néhány évente átvonul a Nap és a Föld között. Az átvonulás időtartama a földfelszín különböző pontjairól nézve eltérő, a megfigyelési szögek apró különbségei miatt. Ha ugyanazt az átvonulást többen, más-más földrészről figyelik meg, csupán egyszerű trigonometriára van szükség a Naptól való pontos távolságunk kiszámításához.

A csillagászok azt jelezték előre, hogy a következő Vénusz-átvonulásokra 1761-ben és 1769-ben kerül sor. Így hát expedíciók indultak Európából a szélrózsa minden irányába, hogy a lehető legtöbb pontról figyeljék meg a Vénusz-átvonulást. Az 1761-es átvonulást a tudósok Szibériából, Észak-Amerikából, Madagaszkárról és Dél-Afrikából követték szemmel. Ahogy közeledett az 1769-es átvonulás, az európai tudóstársadalom még megfeszítettebb munkába kezdett, és egészen Észak-Kanadáig és Kaliforniáig (amely akkoriban még vadon volt) küldte megfigyelőit. A The Royal Society of London for the Improvement of Natural Knowledge (a természeti ismeretek gyarapodásáért felelős, londoni székhelyű királyi társaság) úgy találta, hogy még ez sem elég. A legpontosabb eredmények érdekében egészen a Csendes-óceán délnyugati részére kell küldeni valakit.

A királyi társaság pénzt és erőfeszítést nem kímélve Tahitira küldte a kiváló csillagászt, Charles Greent. Nem igazán látszott azonban értelmes dolognak ilyen drága küldetést egyetlen csillagászati megfigyelésért megszervezni. Greent ezért nyolc, különböző tudományterületeket képviselő tudós kísérte, Joseph Banks és Daniel Solander botanikusok vezetésével. A csapatban művészek is helyet kaptak, akiknek a feladata az volt, hogy rajzokat készítsenek az új tájakról, növényekről, állatokról és emberekről, amelyekkel és akikkel a tudósok biztosan találkoznak majd útközben. A Banks és a Királyi Társaság által beszerezhető legmodernebb tudományos eszközökkel felszerelt expedíció parancsnokságát egy tapasztalt tengerészre, James Cook kapitányra bízták, aki emellett képzett földrajztudós és etnográfus is volt.

Az expedíció 1768-ban hagyta el Angliát. 1769-ben megfigyelte Tahitin a Vénusz-átvonulást, feltérképezett néhány csendes-óceáni szigetet, elérte Ausztráliát és Új-Zélandot, majd 1771-ben tért haza. Csillagászati, földrajzi, meteorológiai, botanikai, zoológiai és antropológiai adatok tömkelegét hozta magával. Eredményei számos tudományágat gazdagítottak, a déli Csendes-óceánról szóló fantasztikus mesékkel csigázták fel az európaiak képzeletét, és természettudósok, csillagászok egész nemzedékeit inspirálták.

Cook expedíciójából hasznot húzott többek között az orvostudomány is. Akkoriban a távoli partok felé induló expedíciók úgy hajóztak ki, hogy tudták, legénységük több mint fele meg fog halni, mire visszaérnek. Mégpedig nem harcias bennszülöttek, ellenséges hadihajók vagy a honvágy miatt. Hanem egy titokzatos nyavalyától, a skorbuttól. Aki elkapta a betegséget, levert és depressziós lett, ínye és más lágy szövetei véreztek. A kór előrehaladtával a beteg fogai kihullottak, nyílt sebek jelentek meg a testén, belázasodott, besárgult, és elvesztette az uralmat a végtagjai fölött. Becslések szerint a 16. és 18. század között mintegy 2 millió tengerész életét követelte a skorbut. Senki nem tudta, mi okozza, és bármilyen gyógymóddal próbálkoztak, a tengerészek csak egyre hullottak. A fordulópont 1747-ben jött el, amikor egy brit orvos, James Lind irányított kísérletet végzett a betegségben szenvedő tengerészeken. Csoportokra osztotta őket, és minden csoportot másképp kezelt. Az egyik tesztcsoportnak citrusféléket kellett ennie, ami a skorbut elterjedt népi gyógymódja volt. Ennek a csoportnak a tagjai azonnal jobban lettek. Lind nem tudta, mi van a citrusfélékben, ami a tengerészek szervezetéből hiányzik, de mi már tudjuk, hogy a C-vitamin volt az. A tipikus hajóskosztból hiányoztak azok az ételek, amelyek gazdagok ebben a nélkülözhetetlen tápanyagban. A hosszú útra induló tengerészek rendszerint kétszersültön és szárított marhahúson éltek, zöldséget, gyümölcsöt szinte egyáltalán nem fogyasztottak.

A Királyi Haditengerészetet nem győzték meg Lind kísérletei, James Cookot azonban igen. Elhatározta, hogy bebizonyítja a doktor igazát. Hatalmas mennyiségű savanyú káposztát halmozott fel a hajója raktárában, és parancsba adta embereinek, hogy mindig, amikor az expedíció partra száll, egyenek sok zöldséget és gyümölcsöt. Cook egyetlenegy tengerészt sem veszített el skorbut miatt. Az ezt követő évtizedekben a világ valamennyi tengerészete átvette Cook tengeri étrendjét, számtalan tengerész és utas életét mentve meg ezzel.⁸¹

A Cook-expedíciónak azonban volt egy másik, sokkal kevésbé kellemes következménye is. Cook nem csupán tapasztalt tengerész és földrajztudós volt, de katonatiszt is. Az expedíció költségeinek nagy részét a királyi társaság állta, de magát a hajót a Királyi Haditengerészet biztosította. Ugyancsak ők bocsátottak az expedíció rendelkezésére 85 jól felfegyverzett matrózt és katonát, és szerelték fel a hajót ágyúkkal, muskétákkal, puskaporral és egyéb fegyverzettel. Az expedíció által gyűjtött információk nagy része – különösen a csillagászati, földrajzi, meteorológiai és antropológiai adatok – nyilvánvaló politikai és katonai jelentőséggel bírtak. A skorbut hatékony kezelésének felfedezése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a britek váltak a világ tengereinek uraivá, és képesek lettek a világ túloldalára is katonákat küldeni. Cook sok „általa felfedezett” földet és szigetet nyilvánított brit területnek, elsősorban Ausztráliát. A Cook-expedíció alapozta meg a Csendes-óceán délnyugati részének brit megszállását; Ausztrália, Tasmánia és Új-Zéland meghódítását, európaiak millióinak letelepedését az új gyarmatokon. Ez pedig együtt járt a bennszülött kultúrának, sőt a bennszülött lakosság jelentős hányadának a kiirtásával.⁸²

A Cook expedícióját követő évszázadban Ausztrália és Új-Zéland legtermékenyebb földjeit elvették korábbi lakóiktól az európai telepesek. A bennszülött népesség létszáma 90 százalékkal zuhant, a túlélők pedig kegyetlen faji elnyomás alá kerültek. Az ausztráliai őslakosok és az új-zélandi maorik számára a Cook-expedíció olyan katasztrófa kezdetét jelentette, amelyből sosem álltak talpra.

Még rosszabb sors vált Tasmánia őslakóira. Miután 10 ezer évig éltek boldog elszigeteltségben, Cook érkezését követően egy évszázadon belül az utolsó szálig kiirtották mindnyájukat. Az európai telepesek először a sziget leggazdagabb részeiről hajtották el őket, majd, miután a vadon maradékára is igényt tartottak, módszeresen vadászták és gyilkolták a bennszülötteket. A maroknyi túlélőt hittérítő koncentrációs táborokba zárták, ahol jó szándékú, de nem különösebben széles látókörű misszionáriusok próbálták őket a modern világhoz idomítani. A tasmániaiaknak írás-olvasást, kereszténységet és különféle „termelő tevékenységeket” tanítottak, mint a ruhakészítés vagy a gazdálkodás. Csakhogy ők nem voltak hajlandók tanulni. Mélabúsak lettek, nem nemzettek gyerekeket, elveszítették az életkedvüket, és végül az egyetlen kiutat választották a tudomány és haladás modern világából – a halált.

Sajnos a tudomány és a haladás a túlvilágon sem hagyta őket békén. Az utolsó tasmániaiak holttestére antropológusok és múzeumi kurátorok csaptak le. Felboncolták, minden módon megmérték, és tudományos módszerekkel elemezték őket. A csontokat és koponyákat múzeumokban és antropológiai gyűjteményekben állították ki. A Tasmániai Múzeum csak 1976-ban engedte eltemetni Truganini, az utolsó tasmániai bennszülött csontvázát, aki 100 évvel korábban halt meg. Az Angol Sebészek Királyi Kollégiuma 2002-ig magánál tartotta bőr- és hajmintáit.

Katonákkal biztosított tudományos expedíció volt tehát Cook hajója, vagy néhány tudóst is magával cipelő katonai expedíció? Ez olyan, mintha azt kérdeznénk, félig tele van-e a benzintank, vagy félig üres. Mindkettő. A tudományos forradalom és a modern imperializmus elválaszthatatlanok voltak egymástól. Az olyan emberek, mint James Cook kapitány és a botanikus Joseph Banks nem igazán tudták megkülönböztetni a tudományt a birodalmi érdekektől. Ahogy a szerencsétlen Truganini sem.