Ötödik fejezet
A történelem legnagyobb csalása

Az ember 2,5 millió évig élt növények gyűjtögetéséből és állatok vadászatából, amelyek az ő beavatkozása nélkül éltek és szaporodtak. A Homo erectus, a Homo ergaster és a Neander-völgyiek vad fügét szedtek és vadjuhra vadásztak, de nem ők döntötték el, hol verjen gyökeret a fügefa, melyik mezőn legeljen a juhnyáj, vagy melyik bakkecske melyik anyakecskét termékenyítse meg. A Homo sapiens Kelet-Afrikából indulva szétterjedt a Közel-Keleten, Európában és Ázsiában, végül Ausztráliában és Amerikában is – de akárhová mentek, a sapiensek is megmaradtak vad növények gyűjtögetésénél és vadállatok vadászatánál. Minek is csináltak volna mást, ha egyszer ez az életmód bőségesen elég élelmet biztosított, és társadalmi struktúrák, vallásos hitek és politikai dinamizmusok sokaságát tette lehetővé?

Mindez megváltozott úgy 10 ezer évvel ezelőtt, amikor a sapiens elkezdte szinte minden idejét és energiáját arra fordítani, hogy néhány állat- és növényfaj életét manipulálja. Az emberek napkeltétől napnyugtáig magot vetettek, növényeket öntöztek, gazokat húztak ki a földből, és birkákat vezettek dús legelőkre. Úgy gondolták, ez a munka több gyümölcsöt, gabonát és húst biztosít számukra. Forradalom volt ez az emberi életmódban – a mezőgazdasági forradalom.

A mezőgazdaságra való átállás Kr. e. 9500-8500 körül kezdődött, Délkelet-Törökország, Nyugat-Irán és a Földközi-tenger keleti partvidékének dombságaiban. Lassan és jól körülhatárolható területen ment végbe. A búzát és a kecskét Kr. e. 9000 táján háziasították; a borsót és a lencsét Kr. e. 8000 körül; az olajfát Kr. e. 5000 körül; a lovat Kr. e. 4000 körül; a szőlőt pedig Kr. e. 3000 körül. Egyes állatokat és növényeket, például a tevét és a kesudiót ennél is később, de a háziasítás fő hulláma Kr. e. 3500 tájára lezajlott. Még a mai fejlett technológia mellett is az emberiséget tápláló kalóriák 90 százaléka abból a néhány növényből származik, amelyeket őseink Kr. e. 9000 és 3500 között háziasítottak – búzából, rizsből, kukoricából, burgonyából, kölesből és árpából. Az utóbbi 2000 évben semmilyen új állatot vagy növényt nem háziasítottak. Ha az agyunk a vadászó-gyűjtögető embereké, az étrendünk a földművelőké.

A tudósok valaha úgy vélték, hogy a mezőgazdaság a Közel-Kelet egyetlen pontjáról terjedt szét a világ négy sarkába. Ma már egyetértenek abban, hogy a földművelés és az állattenyésztés a világ más pontjain nem a Közel-Kelet mezőgazdasági forradalmának hatására, hanem tőlük teljesen függetlenül bukkant fel. A Közép-Amerikában élő emberek úgy háziasították a kukoricát és a karós babot, hogy semmit sem tudtak a közel-keleti búza- és borsótermesztésről. A dél-amerikaiak megtanulták, hogyan termesszenek burgonyát és tenyésszenek lámát, pedig fogalmuk sem volt, nemhogy a közel-keleti, de a mexikói eseményekről sem. Kína első forradalmárai háziasították a rizst, a kölest és a sertést. Észak-Amerika első kertészei beleuntak, hogy ehető tökfélék után kotorásszanak az aljnövényzetben, és úgy döntöttek, inkább termeszteni fogják azokat. Új-Guinea lakói szelídítették meg a cukornádat és a banánt, míg Nyugat-Afrika első földművelői az afrikai kölest, afrikai rizst, a cirokot és a búzát idomították saját szükségleteikhez. Ezekből az első fókuszpontokból terjedt szét a mezőgazdaság. A Krisztus utáni 1. századra az emberek többsége már az egész világon mezőgazdász volt.

Miért tört ki mezőgazdasági forradalom a Közel-Keleten, Kínában és Közép-Amerikában, és miért nem Ausztráliában, Alaszkában vagy Dél-Afrikában? Egyszerű az oka: a legtöbb növény- és állatfajt nem lehet háziasítani. A sapiens képes volt kiásni az ízletes szarvasgombát és vadászni a gyapjas mamutra, de ki volt zárva, hogy bármelyiküket háziasítsa. A gomba túlságosan rejtőzködő természetű volt, az óriási állat pedig túlságosan vad. Az őseink által vadászott és gyűjtögetett több ezer faj közül csupán néhány volt termesztésre vagy tenyésztésre alkalmas. Ezek a fajok bizonyos helyeken éltek, és ezek a helyek voltak azok, ahol a mezőgazdasági forradalom kitört.

A tudósok valaha úgy tartották, hogy a mezőgazdasági forradalom nagy előrelépés volt az emberiség számára. Az emberi agy erejétől hajtott haladás történetét mesélték. Az evolúció fokozatosan egyre intelligensebb embereket termelt ki. Végül aztán az emberek olyan okosak lettek, hogy már képesek voltak megfejteni a természet titkait, ami lehetővé tette számukra, hogy megszelídítsék a birkát, és termesszék a búzát. Ahogy ez megtörtént, vidáman hagyták ott a vadászó-gyűjtögetők kegyetlen, veszélyes és gyakran spártai életmódját, és letelepedtek, hogy élvezzék a földművelők kellemes, kielégítő sorsát.

Mindez azonban kitaláció. Nincs ugyanis bizonyíték arra, hogy az ember az idők során egyre intelligensebbé vált. A gyűjtögetők már jóval a mezőgazdasági forradalom előtt ismerték a természet titkait, mivel a túlélésük múlt azon, hogy mindent tudjanak az általuk vadászott állatokról és gyűjtögetett növényekről. A mezőgazdasági forradalom nem egy könnyebb élet korát hozta el, sőt általában jóval bonyolultabbá és kevésbé kielégítővé tette a földművelők életét a gyűjtögetőkénél. A vadászó-gyűjtögető emberek izgalmasabban és változatosabban töltötték az idejüket, és kevésbé fenyegette őket az éhezés és a betegség. A mezőgazdasági forradalom természetesen megnövelte az emberiség rendelkezésére álló élelem összmennyiségét, a több étel azonban nem jelentett sem jobb étrendet, sem könnyebbséget. Jelentett azonban népességrobbanást és elkényeztetett elitet. Az átlagos földművelő többet dolgozott az átlagos gyűjtögetőnél, és cserébe rosszabb étrendet nyert. A mezőgazdasági forradalom a történelem legnagyobb csalása volt.

Ki volt ezért a felelős? Nem a királyok, nem a papok, és nem is a kereskedők. Hanem néhány növényfaj, mint például a búza, a rizs és a burgonya. Inkább ezek a növények háziasították a Homo sapienst, mint fordítva.

Képzeljük el egy pillanatra a mezőgazdasági forradalmat a búza szempontjából! Tízezer éve ez csupán egy volt a számtalan fűféle közül, és az élőhelye a Közel-Kelet egy kis területére korlátozódott. Aztán néhány rövidke évezreddel később már világszerte termett. A túlélés és reprodukció alapvető evolúciós kritériumai szerint a búza az egyik legsikeresebb növény a Föld történetében. Olyan területeken, mint például Észak-Amerika széles síkságai, ahol 10 ezer éve még egyetlen búzakalász sem nőtt, most száz meg száz kilométert tehetünk meg úgy, hogy egyetlen másfajta növénnyel sem találkozunk. Világszerte mintegy 2,25 millió négyzetkilométernyi területet borít búza, vagyis Nagy-Britannia területének majdnem a tízszeresét. Hogyan vált ez a fűféle jelentéktelenből mindenütt jelenlévővé?

Úgy, hogy a maga előnyére manipulálta a Homo sapienst. Ez az emberszabású viszonylag kényelmes vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott mintegy 10 ezer évvel ezelőttig, aztán egyre több energiát kezdett befektetni a búzatermesztésbe. Néhány évezreden belül a világ sok táján az emberek már mást sem csináltak reggeltől estig, csak gondját viselték a búzának. Nem volt könnyű. A búza sokat követelt tőlük. A búza nem szerette a sziklákat és kavicsokat, így a sapiens kemény munkával megtisztította a mezőket. A búza nem szeretett más növényekkel osztozni a helyen, vízen és tápanyagokon, így az emberek naphosszat gyomláltak a tűző napon. A búza megbetegedhetett, így a sapiensnek figyelnie kellett a férgekre és gombákra. A búza védtelen volt más organizmusokkal, például nyulakkal vagy sáskákkal szemben, amelyek szerettek enni belőle, így a földművelőknek őrizniük és védelmezniük kellett. A búza szomjas volt, így az emberek forrásokból és patakokból hordták a vizet, hogy öntözhessék. Éhsége még arra is rávette a sapienst, hogy állati ürüléket gyűjtsön, és azzal trágyázza a földet, amelyben a búza nőtt.

A Homo sapiens teste nem ilyen feladatokra fejlődött ki. Ahhoz igazodott, hogy felmásszon az almafára és gazellákat üldözzön, nem ahhoz, hogy megtisztítsa a földet a kövektől, vagy vizesvödröt cipeljen. Mindezt az ember gerince, térde, nyaka és talpíve sínylette meg. Az őskori csontvázak tanulmányozása kimutatta, hogy a mezőgazdaságra való átállás egész sereg nyavalyát zúdított az emberiségre, például a különféle sérveket és ízületi gyulladásokat. Ezenkívül az új mezőgazdasági feladatok annyi időt követeltek, hogy az emberek kénytelenek voltak állandóan a búzaföldjeik mellett lakni. Ez teljességgel átalakította az életmódjukat. Nem mi háziasítottuk a búzát. Az háziasított minket. Hiszen mégis ki lakik házban? Nem a búza. Hanem a sapiens.

Hogyan vette rá a búza a Homo sapienst arra, hogy a jobb életet feladja a nyomorúságosabbért? Mit kínált neki cserébe? Jobb étrendet nem. Ne feledjük, hogy az ember mindenevő, és rengeteg fajta élelmiszerrel képes táplálkozni. A mezőgazdasági forradalom előtt a magvak csupán kis töredékét jelentették az emberi étrendnek. A gabonán alapuló étrend szegény vitaminban és ásványi anyagokban, nehezíti az emésztést, ráadásul a fogaknak és az ínynek sem tesz jót.

A búza anyagi biztonságot sem kínált az embernek. A földműves élete sokkal kevésbé biztonságos, mint a vadászó-gyűjtögető emberé. A gyűjtögetők tucatnyi fajra támaszkodtak a túlélés érdekében, ezért aztán tartósított élelem felhalmozása nélkül is átvészelték a szűkösebb esztendőket. Ha az egyik faj kevésbé elérhetővé vált, többet vadásztak és gyűjtögettek a többiből. A földművelő közösségek a legutóbbi időkig kalóriabevitelük jelentős részét csupán néhány fajta háziasított növényre alapozták. Sőt, sok területen csupán egyetlenegyre, például a búzára, a burgonyára vagy a rizsre. Ha elmaradt az eső, sáskarajok érkeztek, vagy valamilyen gomba megtanulta, hogyan fertőzze meg azt az egy fajt, a parasztok ezer-, sőt milliószámra vesztek oda.

Nem kínált a búza védettséget az emberi erőszakkal szemben sem. A korai földművelők legalább olyan erőszakosak voltak, mint gyűjtögető elődeik, ha nem még inkább. Több tulajdonuk volt, és föld kellett nekik a növénytermesztéshez. A szomszédok által elrabolt termőföld a különbséget jelenthette fennmaradás és éhhalál között, így nemigen volt helye kompromisszumnak. Ha egy gyűjtögető hordát fenyegetett az erősebb vetélytárs, ők könnyedén továbbállhattak. Nehéz volt és veszélyes, de kivitelezhető. Ha egy földművelőfalut fenyegetett ellenség, a meghátrálás a földek, házak és magtárak feladását jelentette. Ez pedig sok esetben éhhalálra ítélte a menekülteket. A földművelők tehát inkább hajlottak arra, hogy megvessék a lábukat, és harcoljanak a végsőkig. Sok antropológiai és régészeti kutatás arra jutott, hogy az egyszerű földművelő közösségekben, amelyekben nem létezett a falunál és a törzsnél nagyobb politikai szerveződés, a halálesetek 15 százalékáért, ezen belül a férfiak közötti halálesetek 25 százalékáért volt felelős az emberi erőszak. A mai Új-Guineában ugyanez az arány 30 százalék egy földművelő közösség, a dani, és 35 egy másik, az enga törzs férfiai között. Ecuadorban a felnőtt waorani indiánok talán 50 százaléka is egy másik ember kezétől hal erőszakos halált!²⁵ Idővel az erőszakot megfékezték valamennyire a nagyobb társadalmi szerveződések – városok, királyságok és államok. Ilyen nagy és hatékony politikai struktúrák kiépítése azonban évezredekig tartott.

A falusi élet persze biztosított az első földműveseknek bizonyos előnyöket, így például nagyobb védelmet a vadállatokkal, az esővel és a hideggel szemben. Az átlagember számára azonban a hátrányok valószínűleg túlsúlyban voltak az előnyökhöz képest. A mai virágzó társadalmakban élő embereknek nehéz ezt elfogadni. Mivel mi jólétet és biztonságot élvezünk, és mivel jólétünk és biztonságunk alapjait a mezőgazdasági forradalom rakta le, feltételezzük, hogy a mezőgazdasági forradalom csodálatos fejlődést jelentett. Csakhogy hiba több ezer év történelmét a ma nézőpontjából megítélni. Sokkal hitelesebb az 1. századi Kínában az apja termésének pusztulása miatt az alultápláltságtól haldokló 3 éves kislány nézőpontja. Azt mondaná vajon, hogy „én ugyan haldoklom az alultápláltságtól, de megéri szenvednem, mert 2000 év múlva az embereknek rengeteg ennivalójuk lesz, és nagy, légkondicionált házakban fognak élni”?

Mit kínált akkor a búza a földművelőknek, beleértve az alultáplált kínai kislányt? Az embereknek mint egyéneknek semmit. A Homo sapiensnek mint fajnak azonban igenis kínált valamit. A búzatermesztés egységnyi területen több élelmet biztosított, ezzel lehetővé tette a Homo sapiens számára, hogy exponenciálisan szaporodjon. Kr. e. 13 000 táján, amikor az emberek vadászatból és gyűjtögetésből éltek, a palesztinai Jerikó oázisa körüli terület legfeljebb egyetlen, körülbelül 100 egészséges és jól táplált egyedből álló hordát tudott eltartani. Kr. e. 8500 körül, amikor a vad növények átadták a helyüket a búzaföldeknek, az oázis egy nagy, de zsúfolt, kb. 1000 lelket számláló falunak adott helyet, lakói azonban sokkal inkább szenvedtek a betegségektől és az alultápláltságtól.

Az evolúció valutája nem az éhezés vagy a fájdalom, hanem a DNS-spirálok másolatai. Ahogy egy cég gazdasági sikerét a bankszámláján található dollárok számával mérjük, nem pedig alkalmazottai boldogságával, úgy egy faj evolúciós sikerének mértéke is a DNS-e másolatainak száma. Ha nem marad több DNS-másolat, a faj kihal, ugyanúgy, mint ahogy a cég csődbe megy, amelynek nincs több pénze. Ha a faj sok DNS-másolatot hoz létre, az siker, és a faj virágzik. Ebből a szempontból nézve 1000 másolat mindig jobb, mint 100. Ez a mezőgazdasági forradalom lényege: a képesség, hogy rosszabb körülmények között is több ember maradjon fenn.

De miért törődnének az egyének ezekkel az evolúciós számításokkal? Melyik épeszű ember egyezne bele alacsonyabb életszínvonalba csak azért, hogy növelje a Homo sapiens-genom másolatainak számát? Senki nem ment bele önként ilyesmibe: a mezőgazdasági forradalom csapda volt.