Mikor Őbelőlük Mi lesz

A birodalmaknak döntő szerepük volt a sok kis kultúra néhány nagy kultúrává való összeolvadásában. Az eszmék, emberek, áruk és technológiák könnyebben vándorolnak egy birodalom határain belül, mint egy politikailag széttagolt térségben. Sőt, gyakran maguk a birodalmak terjesztették az eszméket, intézményeket, szokásokat és normákat. Ennek egyik oka az volt, hogy így a saját dolgukat is megkönnyítették. Nehéz olyan birodalmat uralni, amelyben minden kis körzetnek megvan a maga törvénykezése, írása, nyelve és pénze. A szabványosítás nagy áldás volt az uralkodók számára.

A másik, ugyanilyen fontos oka annak, hogy a birodalmak aktívan terjesztették a közös kultúrát, az volt, hogy így szereztek legitimitást. Legalábbis Kürosz és Csin Si Huang-ti ideje óta a birodalmak úgy igazolták tetteiket – akár útépítésről volt szó, akár vérontásról – mint szükséges lépést egy felsőbbrendű kultúra elterjesztéséhez, amely a meghódítottaknak éppúgy előnyére válik, mint a hódítóknak.

Ezek az előnyök néha egyértelműek voltak – a törvény betartatása, várostervezés, a súlyok és mértékek szabványosítása –, néha pedig igencsak kérdésesek – mint az adók, a sorozás, és az uralkodó imádata. Kína uralkodó osztálya úgy tekintett országa szomszédjaira és azok alattvalóira, mint nyomorult barbárokra, akik számára a birodalomnak kötelessége elvinnie a kultúra áldásait. A Mennyei Felhatalmazás nem azért lett a császárra ruházva, hogy kizsákmányolja a világot, hanem azért, hogy nevelje az emberiséget. A rómaiak is azzal az állítással igazolták uralmukat, hogy békével, igazsággal és kifinomultsággal ajándékozzák meg a barbárokat. A vad germánok és a kifestett testű gallok mocsokban és tudatlanságban éltek, míg a rómaiak meg nem szelídítették őket a törvénnyel, meg nem tisztították a közfürdőkkel, és meg nem nevelték a filozófiával. A Maurja-dinasztia birodalma a Kr. e. 3. században küldetésének tekintette, hogy elvigye Buddha tanításait a tudatlan világnak. A muszlim kalifák arra kaptak isteni felhatalmazást, hogy a próféta tanait terjesszék, lehetőleg békés úton, de ha kell, karddal. A spanyol és a portugál birodalom is hangoztatta, hogy nem földi javakat keresnek az Indiákon és Amerikában, hanem új híveket az igaz hitnek. A nap sosem nyugodott le a britek küldetése fölött, hogy a liberalizmus és a szabad kereskedelem kettős evangéliumát hirdessék. A szovjetek kötelességüknek érezték, hogy elősegítsék a megállíthatatlan történelmi menetelést a kapitalizmusból a proletariátus utópikus diktatúrája felé. Sok amerikai ma is fenntartja, hogy kormánya erkölcsi kötelessége elvinni a harmadik világba a demokrácia és az emberi jogok áldásait, még ha cirkálórakétákon és F-16-osokon szállítja is ezeket.

A birodalmak által terjesztett kulturális eszmék csak ritkán az uralkodó elit kizárólagos kreációi. Mivel a birodalomkép általában egyetemes és befogadó, a birodalmi elitek számára könnyebb volt átvenni az eszméket, normákat és hagyományokat onnan, ahol találták őket, mint hogy a maguk maradi tradícióihoz ragaszkodjanak fanatikusan. Egyes uralkodók ugyan próbálták megtisztítani kultúrájukat, és visszatéríteni ahhoz, amit a gyökereinek gondoltak, de a birodalmak zöme hibrid civilizációt nemzett, amely sokat átvett az alattvalóktól. Róma birodalmi kultúrája legalább annyira volt görög, mint római. Az Abbászida Birodalom kultúrája részben perzsa volt, részben görög, részben arab. A mongol birodalmi kultúra a kínait utánozta. A birodalmi Egyesült Államokban a részben kenyai származású amerikai elnök majszolhat olasz pizzát, miközben kedvenc filmjét, az Arábiai Lawrence-t nézi, egy brit alkotást az arabok lázadásáról a törökök ellen.

Nem mintha ez a kulturális olvasztóedény megkönnyítette volna az asszimilációt a legyőzöttek számára. A birodalmi civilizáció számos vonást vett át különböző meghódított népektől, a hibrid végeredmény azonban továbbra is idegen maradt a nagy többség számára. Az asszimiláció folyamata sokszor fájdalmas és traumatikus volt. Nem könnyű szakítani az ismerős és szeretett hagyományokkal, és nem kevésbé nehéz és stresszes megérteni és magunkévá tenni egy új kultúrát. Ennél is rosszabb, hogy még ha az alávetett népeknek sikerült is átvenniük a birodalmi kultúrát, évtizedekbe, ha nem évszázadokba telt, hogy a birodalmi elit is elfogadja őket a „Mi” részének. A hódítás és az elfogadás közötti generációk magukra maradtak. Szeretett kultúrájukat már elveszítették, de a birodalmi világnak még nem lehettek a részei. Ellenkezőleg, a magukévá tett új kultúra még mindig barbárnak tekintette őket.

Képzeljünk el egy jó családból származó ibért, aki egy évszázaddal Numantia eleste után él! Szüleivel a helyi kelta nyelven kommunikál, de hibátlanul, minimális akcentussal beszéli a latint is, mert szüksége van rá üzleti ügyei intézéséhez, és hogy megértesse magát a hatóságokkal. Tetszik neki, hogy a felesége szereti a dúsan díszített, olcsó ékszereket, de kissé szégyelli is, hogy az asszony, a többi helyi nőhöz hasonlóan, még mindig ragaszkodik a kelta ízlésnek ehhez a maradványához – választhatná ő is a letisztult egyszerűséget az ékszerek terén, mint a római kormányzó felesége. Ő maga római tunikát hord, és mivel sikeres marhakereskedő, amit nem kis részben a római kereskedelmi jog finom részleteiben való jártasságának köszönhet, megengedhette magának, hogy építtessen egy római stílusú villát. Mégis, noha fejből képes felmondani Vergilius Georgicájának III. könyvét, a rómaiak továbbra is félbarbárként kezelik. Csalódottan be kell látnia, hogy sosem kap kormányzati megbízást, sem jobb helyet az amfiteátrumban.

A 19. század végén sok iskolázott indiait tanították meg ugyanerre a leckére angol mestereik. Létezik egy híres történet egy becsvágyó indiairól, aki elsajátította az angol nyelv minden csínját-bínját, nyugati stílusú táncleckéket vett, sőt még a késsel-villával való étkezéshez is hozzászokott. Miután így kiművelte magát, Angliába utazott, jogot tanult a londoni egyetemen, és ügyvédi oklevelet szerzett. És mégis, az ifjú, öltönyt-nyakkendőt viselő jogászt ledobták a vonatról a dél-afrikai angol gyarmatokon, mert ragaszkodott hozzá, hogy első osztályon utazhasson a harmadosztály helyett, ahol a „színeseknek” kellett volna ülniük. A neve Mohandász Karamcsand Gandhi volt.

Egyes esetekben a kultúravesztés és az ezzel párhuzamos asszimiláció folyamata végül ledöntötte a jövevények és a régi elit közötti gátakat. A meghódítottak többé nem idegen megszálló rendszernek látták a birodalmat, és a hódítók is magukkal egyenlőnek kezdték tekinteni az alávetetteket. Uralkodók és alattvalók egyaránt kezdték „Őket” „Mi”-nek tekinteni. Végül, több száz évnyi birodalmi uralom után minden római alattvaló megkapta a római polgárságot. Nem rómaiak is felemelkedhettek a legmagasabb rangokig a római légiókban, és bekerülhettek a szenátusba is. Kr. u. 48-ban Claudius császár több gall előkelőséget nevezett ki szenátornak, akik, mint beszédében mondta, „a szokások, a kultúra és házassági kötelékek révén elkeveredtek velünk”. A sznob szenátorok tiltakoztak az ellen, hogy a korábbi ellenséget beültessék a római politikai rendszer szívébe. Claudius emlékeztette őket egy kényelmetlen igazságra. Tudniillik arra, hogy a szenátorok nagy részének családja is olyan itáliai törzsektől származik, amelyek valaha Róma ellen harcoltak, majd később római polgárjogot kaptak. Sőt, idézte emlékezetükbe a császár, az ő saját családja is szabin ősök leszármazottja.⁶³

A Kr. u. 2. század folyamán Rómát ibériai születésű császárok vezették, akiknek ereiben valószínűleg folyt legalább néhány cseppnyi ibér vér is. Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius és Marcus Aurelius uralkodásának idejét a birodalom aranykorának szokás tekinteni. Ezután minden etnikai gát ledőlt. Septimus Severus császár (193-211) líbiai pun család sarja volt. Elagabalus (218-222) szír. Philippus császárt (244-249) a köznyelv „Arab Philippus”-ként emlegette. A birodalom új polgárai olyan buzgón tették magukévá a római birodalmi kultúrát, hogy még évszázadokkal, sőt évezredekkel a birodalom bukása után is annak nyelvét beszélték, annak törvényei szerint éltek, és azt a keresztény istent imádták, akit a birodalom az egyik közel-keleti provinciájából fogadott a magáévá.

Hasonló folyamat játszódott le az arab birodalomban is. Mikor a Kr. u. 7. század közepén megalapították, éles határvonal volt az uralkodó muszlim arabok és a nekik alávetett egyiptomiak, szírek, irániak és berberek között, akik nem voltak sem muszlimok, sem arabok. Aztán a birodalom sok alattvalója fokozatosan magáévá tette a muszlim hitet, az arab nyelvet és a hibrid birodalmi kultúrát. A régi arab elit ellenségesen nézte ezeket a parvenüket, státuszát és identitását féltve tőlük. A betértek nagy hangon követeltek egyenlő részt a birodalomból és az iszlám világából. Végül meg is kapták. Az egyiptomiakat, szíreket és mezopotámiaiakat egyre inkább arabnak kezdték tekinteni. Viszont az arabokat – mind az „eredeti”, arábiai arabokat, mind az újdonsült, egyiptomi és szíriai arabokat – egyre inkább nem arab muszlimok, hanem főleg irániak, törökök és berberek irányították. Az arab birodalmi törekvések legnagyobb sikere az volt, hogy a birodalmi kultúrát, amelyet teremtettek, teljes szívvel befogadta sok nem arab is, akik fenntartották, fejlesztették és terjesztették – még azután is, hogy az eredeti birodalom összeomlott, és az arabok mint népcsoport, elvesztették dominanciájukat.

Kínában még ennél is áthatóbb volt a birodalmi törekvések sikere. Korábban barbárnak tekintett etnikai és kulturális csoportok sokasága integrálódott sikeresen több mint 2000 évre a birodalmi kultúrába, és lett han kínai (a Han-dinasztia után, amely Kr. e. 206-tól Kr. u. 220-ig uralkodott Kína fölött). A kínai birodalom legnagyobb eredménye, hogy a mai napig él és virul, bár ma már nehéz birodalomként tekinteni rá, legfeljebb az olyan periférikus területek felől, mint Tibet, vagy a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület. Kína népességének több mint 90 százaléka hannak tekinti magát, és mások is annak tekintik őket.

Hasonlóképpen érthetjük meg az utóbbi évtizedek dekolonizációs folyamatát. Az újkorban az európaiak a bolygó nagy részét meghódították a felsőbbrendű nyugati kultúra terjesztésének örve alatt. Mégpedig olyan sikeresen, hogy fokozatosan milliók tették magukévá ennek a kultúrának a részeit. Indiaiak, afrikaiak, arabok, kínaiak és maorik tanultak meg franciául, angolul és spanyolul. Elkezdtek hinni az emberi jogokban és az önmeghatározás alapelvében, és befogadtak olyan nyugati ideológiákat, mint a liberalizmus, a kapitalizmus, a kommunizmus, a feminizmus vagy a nacionalizmus.

A 20. században a nyugati értékeket befogadó csoportok éppen ezeknek az értékeknek a nevében követeltek egyenlőséget európai hódítóikkal. Sok antikolonialista küzdelem bontakozott ki az önmeghatározás, a szocializmus és az emberi jogok zászlaja alatt, amelyek mindegyike nyugati örökség. Ahogy az egyiptomiak, irániak és törökök beilleszkedtek a birodalmi kultúrába, melyet eredeti arab hódítóiktól örököltek, úgy a mai indiaiak, afrikaiak és kínaiak is befogadták korábbi nyugati uraik kultúrájának nagy részét, miközben azon igyekeztek, hogy összhangba hozzák azt saját szükségleteikkel és tradícióikkal.