Ritka pókok, elfeledett írások

A modern tudományt és a modern birodalmakat is az a nyughatatlan érzés motiválta, hogy hátha valami fontos vár a láthatáron túl – valami, amit érdemes felfedezni és uralni. Tudomány és birodalom kapcsolata azonban ennél is mélyebbre ment. A birodalomépítőknek nem csak a motivációi, de a módszerei is szorosan összefonódtak a tudósokéival. Az újkori európaiak számára egy birodalom felépítése tudományos projekt is volt, míg egy tudományág megalapítása birodalmi.

Mikor a muszlimok meghódították Indiát, nem vittek magukkal régészeket, antropológusokat, geológusokat és zoológusokat, hogy azok módszeresen tanulmányozzák az indiai történelmet, kultúrákat, talajt és állatvilágot. Viszont amikor a britek hódították meg Indiát, ők mindezt megtették. 1802. április 10-én kezdetét vette India nagy felmérése. Ez 60 esztendőn át tartott. Bennszülött munkások, tudósok és vezetők segítségével a britek aprólékosan feltérképezték az országot, határvonalakat húztak, távolságokat mértek fel, sőt ők számolták ki első ízben a Mount Everest és a Himalája egyéb csúcsainak pontos magasságát. Felmérték az indiai tartományok katonai erőforrásait, és kikutatták aranybányáik helyét, de arra is vették a fáradságot, hogy információt gyűjtsenek ritka indiai pókokról, tarka lepkéket katalogizáljanak, kinyomozzák holt indiai nyelvek pontos eredetét, és elfeledett romokat ássanak ki.

Mohendzsodáro az Indus-völgyi civilizáció egyik legnagyobb városa volt, amely a Kr. e. 3. évezredben élte virágkorát, és amelyet Kr. e. 1900 körül romboltak le. Ezt követően India britek előtti urai – sem a maurják, sem a gupták, sem a delhi szultánok, sem a nagymogulok – nem vetettek rá egy pillantást sem. Egy brit régészeti expedíció azonban 1922-ben felfigyelt a helyére. Egy brit csapat kiásta, és felfedezte India első nagy civilizációját, amelyről addig egyetlen indiai sem tudott.

A brit tudományos kíváncsiság másik sokatmondó példája az ékírás megfejtése. Közel 3000 évig ez volt a Közel-Keleten elsődlegesen használt írás, de az utolsó ember, aki képes volt elolvasni, valószínűleg a Kr. u. 1. évezred elején halt meg. Azóta a területen élők gyakran bukkantak ékírásos szövegekre emlékműveken, sztéléken, ősi romokon és törött edényeken. Csakhogy sejtelmük sem volt, hogyan kell olvasni a furcsa, szögletes jeleket, és amennyire tudjuk, nem is próbálkoztak vele. Az ékírásról az európaiak 1618-ban szereztek tudomást, amikor a perzsiai spanyol nagykövet megtekintette az ókori Perszepolisz romjait, ahol olyan feliratokat látott, amelyeket senki nem tudott értelmezni neki. Az ismeretlen írásról szóló hírek elterjedtek a szakértők között, és felpiszkálták kíváncsiságukat. 1657-ben európai tudósok közzétették az egyik perszepoliszi ékírásos szöveg első átiratát. Ezt egyre több és több követte, és a nyugati tudósok közel két évszázadon át próbálták őket megfejteni. De egyiküknek sem sikerült.

Aztán az 1830-as években egy brit katonatisztet, Henry Rawlinsont Perzsiába küldtek, hogy segítsen a sah hadseregét európai stílusban kiképezni. Szabadidejében Rawlinson beutazta Perzsiát, és egy nap a Zagrosz-hegységben a helyiek egy sziklához vezették, és megmutatták neki a hatalmas Behisztun-feliratot. A mintegy 15 méter magas és 25 méter széles vésetet I. Dareiosz király parancsára vájták a sziklába, Kr. e. 500 körül. Ékírással írták, három nyelven: óperzsául, elámiul és babiloniul. A helyiek jól ismerték, de elolvasni egyikük sem tudta. Rawlinsonnak meggyőződésévé vált, hogy ha megfejti az írást, ő és más tudósok képesek lesznek elolvasni a többi feliratot és szöveget is, amelyek akkoriban Közel-Kelet-szerte előkerültek, és kaput nyithatnak egy ősi, elfeledett világra.

Az írás értelmezésének első lépése egy pontos átirat készítése volt, amelyet vissza lehet küldeni Európába. Ennek érdekében Rawlinson az életét kockáztatva megmászta a meredek sziklát, hogy lemásolhassa a különös betűket. Több helyi lakos segítségét is igénybe vette, legfőképpen egy kurd fiúét, aki a szikla legnehezebben hozzáférhető részeire is felmászott, és lemásolta a felirat felső részét. 1847-re a projekt befejeződött, és teljes, pontos másolat indult Európába.

Rawlinson nem pihent meg a babérjain. A hadsereg tisztjeként katonai és politikai küldetéseket is végre kellett hajtania, de minden szabad percében a titkosírás megfejtésével vesződött. Egyik módszerrel a másik után próbálkozott, és végül sikerült megfejtenie a felirat óperzsa nyelvű részét. Ez volt a legkönnyebb, mivel az óperzsa nem sokban különbözött a modern perzsától, amelyet Rawlinson jól ismert. Az óperzsa rész megértése a kezébe adta a kulcsot az elámi és babiloni részek titkainak megfejtéséhez. A nagy kapu feltárult, és ősi, de eleven hangok özönlöttek ki rajta – sumer piacok lármája, asszír királyok rendelkezései, babiloni hivatalnokok vitái. Az újkori európai imperialisták, mint például Rawlinson erőfeszítései nélkül nem sokat tudnánk az ókori Közel-Kelet birodalmainak sorsáról.

Szintén jeles imperialista tudós volt William Jones. Jones 1783-ban érkezett meg Indiába, hogy a Bengáli Legfelsőbb Bíróság bírája legyen. Annyira beleszeretett India csodáiba, hogy megérkezése után 6 hónapon belül megalapította az Ázsia Társaságot. Ennek az akadémikus szervezetnek a célja Ázsia, és különösen India kultúráinak, történelmének és társadalmainak tanulmányozása volt. Újabb 2 év múlva Jones kiadta A szanszkrit nyelv című könyvét, a szöveget, amely megvetette az összehasonlító nyelvtudomány alapjait.

Ebben a könyvben Jones megdöbbentő hasonlatosságokat mutatott ki egy ősi indiai nyelv, a még akkor is a hindu rituálék szent nyelvéül szolgáló szanszkrit, illetve a görög és latin nyelvek között, valamint e három nyelv és a gót, a kelta, az óperzsa, a német, a francia és az angol nyelvek között. Például az „anya” szanszkritül matar, latinul mater, ókeltául pedig mathir. Jones feltételezte, hogy mindezen nyelvek közös eredettel bírnak, egyetlen, mára elfeledett ősi nyelvből származnak. Ekkor sikerült először azonosítani a később indoeurópainak elnevezett nyelvcsaládot.

A szanszkrit nyelv korszakalkotó mű volt, nem csupán Jones merész (és helyes) feltételezése, hanem a módszertan miatt is, amelyet a nyelvek összehasonlítására fejlesztett ki. Ezt más tudósok is átvették, és segítségével képessé váltak tanulmányozni a világ összes nyelvének fejlődését.

A nyelvészet lelkes birodalmi támogatást kapott. Az európai birodalmak hittek abban, hogy a hatékony kormányzáshoz ismerniük kell alattvalóik nyelvét és kultúráját. Az Indiába érkező brit hivatalnokoknak 3 évet kellett eltölteniük egy kalkuttai főiskolán, ahol az angol jog mellett megtanulták a hindu és muszlim jogot is; a görög és latin mellé a szanszkrit, urdu és perzsa nyelvet; a matematika, közgazdaságtan és földrajz mellé a tamil, bengáli és hindusztáni kultúrát. A nyelvészet tudománya felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtott a helyi nyelvek struktúrájának és grammatikájának megértéséhez.

A William Joneshoz és Henry Rawlinsonhoz hasonló embereknek köszönhetően az európai hódítók jól ismerték birodalmukat. Sokkal jobban, mint bármely korábbi hódító, sőt jobban, mint maga a bennszülött lakosság. A tudásbeli fölény nyilvánvaló gyakorlati előnyökkel járt. Nem valószínű, hogy ilyen tudás nélkül a nevetségesen csekély számú britnek sikerült volna 200 éven át kormányozni, elnyomni és kizsákmányolni indiaiak 100 millióit. A 19. században és a 20. század elején 5000-nél kevesebb brit hivatalnok, kb. 40-70 ezer brit katona és talán 100 ezer brit üzletember, feleség, gyerek és egyéb hozzátartozó uralkodott sikeresen mintegy 300 millió indiai fölött.⁸⁹

A birodalmak azonban nem kizárólag az ilyen gyakorlati előnyök miatt pénzelték a nyelvészet, a botanika, a földrajz és a történelem tudományát. Ugyanilyen fontos volt az, hogy a tudomány ideológiailag igazolta a birodalmakat. Az újkori európaiak már hittek abban, hogy az új tudás megszerzése mindig jó. Az a tény, hogy a birodalmak folyamatosan áramoltatták az új ismereteket, haladó és pozitív vállalkozásokként tüntette fel őket. Az olyan tudományok története, mint a földrajz, a régészet vagy a botanika, még ma is hálával tartozik az európai birodalmaknak, ha máshogy nem, közvetett módon. A botanika története nem sokat tud mesélni az ausztráliai őslakosok szenvedéséről, de általában méltató szavak kíséretében emlegeti James Cook és Joseph Banks nevét.

Ezenkívül a birodalmak által felhalmozott új tudás azt is lehetővé tette, legalábbis elméletben, hogy a hódítók elvigyék a meghódítottaknak a „haladás” áldásait – orvosi ellátást és oktatást biztosítsanak nekik, vasutat és csatornákat építsenek, biztosítsák az igazságosságot és jólétet. Az imperialisták állították, hogy a birodalmak nem kizsákmányoló vállalkozások, hanem kifejezetten a nem európai népek üdvét szolgálják – ezt nevezte Rudyard Kipling „a Fehér Ember terhének”:

Vedd a Fehér Ember terhét,

S fajtád legjobbjait

Fiaddal együtt űzzed el:

Szolgálják rabjaid;

Igába fogva őrizzék

A kerge népeket,

A félvad, dacos hadat, amely

Fél-ördög, fél-gyerek.

A tények persze gyakran meghazudtolták ezt a mítoszt. A britek 1764-ben hódították meg Bengált, India leggazdagabb tartományát. Az új urakat a meggazdagodáson kívül nem sok minden érdekelte. Katasztrofális gazdaságpolitikát vezettek be, amely néhány évvel később a nagy bengáli éhínséghez vezetett. 1769-ben tört ki, 1770-ben érte el a katasztrofális szintet, és 1773-ig tartott. Mintegy 10 millió bengáli, a tartomány lakosságának egyharmada lett az éhínség áldozata.⁹⁰

Valójában sem az elnyomás és kizsákmányolás, sem a „Fehér Ember terhe” narratíva nem fedi teljesen a tényeket. Az európai birodalmak annyi mindent tettek, olyan széles skálán, hogy számos példát találhatunk bármire, amit csak állítani akarunk róluk. Azt gondolják, ezek a birodalmak gonosz szörnyetegek voltak, amelyek halált, elnyomást és igazságtalanságot terjesztettek szerte a világban? Egy enciklopédiát megtölthetnek a bűneikkel. Amellett akarnak érvelni, hogy valójában javítottak alattvalóik életkörülményein, mert új gyógyszereket, jobb gazdasági körülményeket és nagyobb biztonságot hoztak nekik? Az érdemeikkel megtelne egy másik enciklopédia. A tudománnyal való szoros együttműködésük miatt ezek a birodalmak akkora hatalmat képviseltek, és annyira megváltoztatták a világot, hogy talán lehetetlen is őket egyértelműen jónak vagy gonosznak elkönyvelni. Ők teremtették az általunk ismert világot, és benne azokat az ideológiákat is, amelyek alapján megítéljük őket.

De használták az imperialisták a tudományt egyértelműen gonosz célokra is. A biológusok, antropológusok, sőt még a nyelvészek is arra szolgáltattak bizonyítékot, hogy az európaiak felsőbbrendűek a többi rassznál, következésképpen jogukban áll (ha ugyan nem kötelességük) uralkodni felettük. Miután William Jones előállt azzal, hogy minden indoeurópai nyelv egyetlen ősi nyelvből ered, sok tudós kezdte buzgón kutatni, kik beszélték ezt a nyelvet. Felfedezték, hogy a legkorábbi szanszkrit beszélők, akik Közép-Ázsiából indulva több mint 3000 évvel ezelőtt meghódították Indiát, árjának nevezték magukat. A legkorábbi perzsa nyelv beszélői pedig úgy hívták magukat, ajríja. Ebből az európaiak arra következtettek, hogy annak az ősnyelvnek a beszélői is, amelyből a szanszkrit és a perzsa (és a görög, a latin, a gót és a kelta is) származik, árjának nevezhették magukat. Véletlen vajon, hogy a hatalmas indiai, perzsa, görög és római civilizációk alapítói valamennyien árják voltak?

Ezután a brit, francia és német tudósok összeházasították a szorgos árjákról szóló nyelvészeti elméletet Darwinnak a természetes kiválasztódásról szóló elméletével, és kijelentették, hogy az árják nem csupán nyelvi, hanem biológiai egységet is alkottak – fajt. És nem akármilyen fajt, hanem magas, világos hajú, kék szemű, keményen dolgozó, szuperracionális emberek felsőbbrendű faját, akik észak ködéből bukkantak elő, hogy világszerte lefektessék a kultúra alapjait. Sajnos azonban az Indiát és Perzsiát meghódító árják keveredtek az ottani őslakossággal, elveszítve világos bőrüket és szőke hajukat, és vele racionalitásukat és szorgalmukat. Ezért aztán az indiai és perzsa civilizáció lehanyatlott. Európában viszont az árják megőrizték fajuk tisztaságát. Ezért tudták az európaiak meghódítani a világot, és ezért alkalmasak rá, hogy uralják azt – feltéve, hogy nem keverednek alacsonyabb rendű fajokkal.

Az ilyen, évtizedeken át tiszteletben tartott rasszista elméleteket később tudósok és politikusok egyaránt kiátkozták. Emberek továbbra is hősies küzdelmet folytatnak a rasszizmus ellen, és nem veszik észre, hogy a csatatér megváltozott, és a birodalmi ideológiában a rasszizmus helyét átvette a „kulturizmus”. Ilyen szó nincsen, de ideje, hogy bevezessük. A mai elitek körében a más emberi csoportok eltérő értékeiről szóló megjegyzések szinte mindig a kultúrák közötti történelmi különbségek, nem pedig a rasszok közötti biológiai különbségek köntösébe vannak öltöztetve. Már nem azt mondjuk, hogy „a vérükben van”, hanem azt: „benne van a kultúrájukban.”

Így a muszlim bevándorlást ellenző európai jobboldali pártok is rendszerint vigyáznak, hogy elkerüljék a faji terminológiát. Marine le Pen beszédíróit például nyomban kirúgnák, ha azt javasolnák a Nemzeti Front elnökének, hogy a televízióban azt mondja: „Nem akarjuk, hogy azok az alsóbbrendű szemiták beszennyezzék árja vérünket, és tönkretegyék árja civilizációnkat.” Ehelyett a Francia Nemzeti Front, a Holland Szabadságpárt, az Ausztria Jövőjéért Szövetség és a hozzájuk hasonló pártok inkább azzal szoktak érvelni, hogy az Európában kifejlődött nyugati kultúrát demokratikus értékek, tolerancia és a nemek egyenlősége jellemzik, míg a Közel-Keleten kifejlődött muszlim kultúrát a hierarchikus politika, a fanatizmus és a nőgyűlölet. Mivel a két kultúra ennyire különböző, és mivel sok muszlim bevándorló nem hajlandó (talán nem is képes) magáévá tenni a nyugati értékeket, nem szabad őket beengedni, mert belső konfliktusokat robbantanak ki, és ártanak az európai demokráciának és liberalizmusnak.

Az ilyen kulturista érveket a humán és társadalomtudományok terén végzett tanulmányok táplálják, amelyek a civilizációk úgynevezett összecsapását, és a kultúrák közötti különbségeket helyezik előtérbe. Nem minden történész vagy antropológus fogadja el ezeket az elméleteket, vagy támogatja politikai célú felhasználásukat. Ám míg a biológusok könnyedén elvethették a rasszizmust, egyszerűen rámutatva, hogy a jelenkori emberek közötti biológiai különbségek jelentéktelenek, a történészek és antropológusok számára sokkal nehezebb elvetni a kulturizmust. Mert ugyebár ha az emberi kultúrák közötti különbségek jelentéktelenek, miért fizetünk történészeket és antropológusokat a tanulmányozásukért?

A tudósok gyakorlati ismeretekkel, ideológiai igazolással és technikai szerkezetekkel látták el a birodalmi projektet. Legalábbis kérdéses, hogy e nélkül a segítség nélkül az európaiak meg tudták volna-e hódítani a világot. A hódítók információval és védelemmel viszonozták ezt, valamint azzal, hogy mindenféle furcsa projektet támogattak, és világszerte terjesztették a tudományos gondolkodást. Kétséges, hogy birodalmi támogatás nélkül eljutott volna-e ilyen messzire a tudomány. Kevés olyan tudományág van, amely nem a birodalmi növekedés szolgálójaként kezdte működését, és felfedezései, gyűjteményei, épületei és képzései nagy részéért nem tartozik hálával katonatisztek, tengerészkapitányok és birodalmi kormányzók nagylelkű segítségéért.

Ez természetesen nem az egész történet. A tudományt más intézmények is támogatták, nem csak a birodalmak. Az európai birodalmak felemelkedése és virágzása pedig más tényezőknek is köszönhető, nem csak a tudománynak. Tudomány és birodalom üstökösszerű felívelése mögött egyaránt egy különösen fontos erő lappang: a kapitalizmus. Ha nincsenek pénzsóvár üzletemberek, Kolumbusz nem érte volna el Amerikát, Cook Ausztráliát, és Neil Armstrong sosem tehette volna meg azt a kis lépést a Hold felszínén.