A tisztaság Amerikában

Ugyanilyen ördögi kör tartotta fenn a faji hierarchiát a modern Amerikában. A 16.-tól a 18. századig az európai hódítók több millió afrikai rabszolgát szállítottak az amerikai ültetvényekre és bányákba. Három körülmény miatt választották éppen Afrikát, nem pedig Európát vagy Kelet-Ázsiát. Először is, Afrika közelebb volt, így olcsóbban lehetett rabszolgákat importálni Szenegálból, mint Vietnamból.

Másodszor, Afrikában ekkor már fejlett rabszolga-kereskedelem működött (elsősorban a Közel-Keletre exportáltak rabszolgákat), míg Európában nagyon ritka volt a rabszolgaság. Nyilvánvalóan egyszerűbb volt egy már létező piacról rabszolgákat venni, mint a semmiből létrehozni egy teljesen újat.

Harmadszor és legfőképpen pedig, az amerikai ültetvényeken, például Virginiában, Haitin és Brazíliában malária és sárgaláz pusztított, amely Afrikából eredt. Az afrikaiakban a nemzedékek során részleges genetikai immunitás fejlődött ki ezekkel szemben, míg az európaiak teljességgel védtelenek voltak, és tömegesen hullottak. Az ültetvényesek részéről ezért okosabb volt afrikai rabszolgákba fektetni a pénzt, mint európai rabszolgákba vagy szerződéses munkásokba. Paradox módon a genetikai felsőbbrendűség (értsd: az immunitás) társadalmi alsóbbrendűségbe fordult: éppen azért, mert az afrikaiak jobban alkalmazkodtak a trópusi éghajlathoz, mint az európaiak, az ő rabszolgáikká váltak! Mindezen tényezőknek köszönhetően Amerika újdonsült társadalma a fehér európaiak uralkodó, és a fekete afrikaiak alávetett kasztjára oszlott.

Az emberek azonban nem szeretnek olyasmit mondani, hogy azért tartanak más rasszba tartozó, vagy más származású rabszolgákat, mert az anyagilag jobban megéri. Ahogy India árja hódítói, az Amerikában élő fehér európaiak sem csak gazdaságilag sikeresnek akartak látszani, hanem egyszersmind jámbornak, igazságosnak és objektívnek is. Így aztán a társadalom felosztásának igazolására vallásos és tudományos mítoszokat helyeztek üzembe. A teológusok azt bizonygatták, hogy az afrikaiak Hámtól, Noénak attól a fiától származnak, akit apja átokkal sújtott, hogy ivadékai rabszolgák legyenek. A biológusok azt, hogy a feketék kevésbé intelligensek, és kevésbé fejlett erkölcsi érzékkel bírnak, mint a fehérek. Az orvosok azt, hogy a feketék mocsokban élnek, és betegségeket terjesztenek – más szavakkal azt, hogy szennyezés forrásai.

Ezek a mítoszok jól illeszkedtek az amerikai, és általában a nyugati kultúrába. Még jóval azután is befolyást gyakoroltak rá, hogy a rabszolgaságot megteremtő feltételek már megszűntek. A 19. század elején a brit birodalom törvényen kívül helyezte a rabszolgaságot, és leállította az atlanti rabszolga-kereskedelmet, az ezt követő évtizedek során pedig a rabszolgatartás fokozatosan az amerikai kontinens egészén törvénytelenné vált. Itt meg kell jegyeznünk, hogy ez volt az első és egyetlen alkalom a történelemben arra, hogy rabszolgatartó társadalmak önként vessenek véget a rabszolgaságnak. De, bár a rabszolgák felszabadultak, a rabszolgaságot igazoló rasszista mítoszok fennmaradtak. A rasszokat továbbra is elkülönítette egymástól a rasszista törvénykezés és társadalmi szokás.

Az eredmény okok és okozatok önmagát erősítő ördögi köre lett. Vegyük csak szemügyre például a déli Egyesült Államokat közvetlenül a polgárháború után! 1865-ben az Államok alkotmányának 13. kiegészítése törvénytelenné nyilvánította a rabszolgaságot, a 14. pedig kimondta, hogy az állampolgárságot és a törvény adta védelmet senkitől sem lehet a származása alapján megvonni. Két évszázadnyi rabszolgaság azonban azt eredményezte, hogy a fekete családok többsége szegényebb és kevésbé iskolázott volt a fehér családok többségénél. Egy 1865-ben Alabamában született feketének ezért jóval kisebb esélye volt, hogy jó oktatást kapjon, és jól fizető állást szerezzen, mint fehér szomszédjainak. Gyerekei, akik az 1880-as és ’90-es években születtek, ugyanilyen hátrányokkal indultak – ők is iskolázatlan, szegény családba születtek.

A gazdasági hátrány azonban még nem volt minden. Alabamában sok szegény fehér is lakott, akiknek nem álltak rendelkezésére olyan lehetőségek, mint jobb módú rassztársaiknak. Emellett az ipari forradalom és a bevándorlási hullámok rendkívül képlékennyé tették az Egyesült Államok társadalmát, ahol a koldusból nagyon gyorsan király válhatott. Ha minden a pénzről szólt volna, a rasszok közötti éles határvonal gyorsan elhalványul, nem utolsósorban vegyes házasságok révén.

Csakhogy nem ez történt. 1865-ben a fehérek, sok feketével együtt, tényként kezelték azt az állítást, hogy a feketék kevésbé intelligensek, erőszakosabbak, szexuálisan erkölcstelenebbek, lustábbak, és kevésbé törődnek a személyi higiéniával, mint a fehérek. Ezért ők lettek az erőszak, a lopás, a nemi erőszak és a betegségek – egyszóval a szennyeződés hordozói. Ha 1895-ben egy fekete alabamai valami csoda folytán jó oktatáshoz jut, és megpályáz egy olyan tiszteletre méltó állást, mint a bankpénztárosi munka, esélyei arra, hogy felveszik, sokkal rosszabbak lettek volna, mint egy ugyanolyan képzett fehér jelentkezőé. A feketék ellen szólt a stigma, amely természettől fogva megbízhatatlannak, lustának és kevésbé intelligensnek bélyegezte őket.

Azt gondolhatnánk, hogy az emberek lassan megértették, hogy ezek a stigmák nem tények, csupán mítoszok, és a feketék képesek lesznek bizonyítani, hogy éppolyan okosak, törvénytisztelők és tiszták, mint a fehérek. De ennek az ellenkezője történt – ahogy telt az idő, ezek az előítéletek egyre erősödtek. Mivel a legjobb állásokat fehérek foglalták el, könnyebb volt elhinni, hogy a feketék valóban alacsonyabb rendűek. „Nézze – mondta volna az átlagos fehér polgár –, a feketék nemzedékek óta szabadok, még sincs szinte egyetlen fekete professzor, ügyvéd, orvos, de még bankpénztáros sem. Nem bizonyíték ez arra, hogy a feketék egyszerűen kevésbé intelligensek és szorgalmasak?” Az ördögi kör csapdájába esett feketéket nem vették fel jó állásokba, mivel unintelligensnek tartották őket, és alsóbbrendűségük bizonyítéka az volt, hogy a jó állásokban alig vannak feketék.

Az ördögi kör nem állt meg itt. Ahogy a feketeellenes stigmák egyre erősödtek, átalakultak az úgynevezett Jim Crow-törvényekké, és olyan normákká, amelyek célja a faji rend védelme volt. A feketék nem szavazhattak, nem tanulhattak fehér iskolákban, nem vásárolhattak fehér üzletekben, nem ehettek fehér éttermekben, és nem szállhattak meg fehér szállodákban. Mindezt azzal indokolták, hogy a feketék gonoszak, lusták és vadak, ezért a fehéreket meg kell védeni tőlük. A fehérek nem akartak a feketékkel egy szállodában aludni, vagy egy étteremben enni, a betegségektől való félelmük miatt. Nem akarták, hogy a gyerekeik egy iskolában tanuljanak a fekete gyerekekkel, mert féltek, hogy azok brutálisan viselkednek majd velük, és rossz hatással lesznek rájuk. Nem akarták, hogy a feketék szavazzanak, mivel a feketék tudatlanok és erkölcstelenek. Mindezeket a félelmeket tudományos tanulmányok táplálták, amelyek „kimutatták”, hogy a feketék valóban kevésbé iskolázottak, hogy különféle betegségek gyakoribbak a körükben, és hogy a bűnözési ráta magasabb közöttük (viszont figyelmen hagyták, hogy ezek a „tények” eredményei a feketék diszkriminálásának).

A 20. század közepére az egykori Konföderáció államaiban talán még erősebb volt a szegregáció, mint a 19. század végén. Clennon Kinget, egy fekete diákot, aki 1958-ban jelentkezett a Mississippi Egyetemre, erőszakkal elmegyógyintézetbe hurcolták. A bíró úgy ítélte, hogy egy fekete csakis őrült lehet, ha azt képzeli, hogy bekerülhet a Mississippi Egyetemre.

Semmi sem volt olyan felháborító a déliek (és sok északi) számára, mint a fekete férfiak és fehér nők közti szexuális kapcsolat és házasság. A rasszok közötti szex volt a legnagyobb tabu, és úgy tekintették, hogy ennek bármilyen megszegése, sőt annak a gyanúja is azonnali, tárgyalás nélküli büntetést érdemel, lincselés formájában. A Ku Klux Klan, egy fehér felsőbbrendűséget hirdető titkos társaság sok ilyen gyilkosságot követett el. Taníthattak volna egyet-mást a hindu brahmanáknak a tisztasági törvényekről.

Idővel a rasszizmus egyre több és több kulturális színtérre terjedt szét. Az amerikai esztétikai kultúra a fehér szépségideálok köré épült. A fehér rassz külső jegyeit – például a világos bőrt, az egyenes szőke hajat, a kis, pisze orrot – azonosították szépként. A tipikus fekete vonásokat – a sötét bőrt, a göndör, sötét hajat, a lapos orrot – csúnyának bélyegezték. Ezek az előítéletek még mélyebben beágyazták az elképzelt hierarchiát az emberi tudatba, és ily módon állandósították.

Akár évszázadokig, sőt évezredekig is fennmaradhattak az ilyen ördögi körök, amelyek véletlen történelmi eseményekből eredő elképzelt hierarchiákat állandósítottak. Az igazságtalan diszkrimináció az idők során gyakran nemhogy javulna, de rosszabbodik. Az oktatás oktatáshoz vezet, a tudatlanság tudatlansághoz. Azok, akik már áldozattá váltak a történelem folyamán, jó eséllyel újra áldozattá válnak. Akikkel pedig a történelem kivételezett, azokkal valószínűleg újra kivételezni fog.

A legtöbb szociopolitikai hierarchiának nincs logikus vagy biológiai alapja – pusztán véletlenül előállt helyzetek mítoszok általi állandósulásai. Ez egy jó ok arra, hogy tanulmányozzuk a történelmet. Ha a feketékre és fehérekre, vagy brahmanákra és sudrákra való felosztásnak volna biológiai alapja – vagyis a brahmanák agya valóban jobb volna a sudrákénál –, az emberi társadalom megértéséhez elegendő volna a biológia. De mivel a Homo sapiens különböző csoportjai közötti biológiai különbség elhanyagolható, a biológia nem képes megmagyarázni az indiai társadalom bonyolult mintázatait, vagy a faji dinamizmusokat Amerikában. Ezeket a jelenségeket csak akkor lehetünk képesek megérteni, ha tanulmányozzuk azokat az eseményeket, körülményeket és erőviszonyokat, amelyek a képzelet szüleményeit kegyetlen – és nagyon is valóságos – társadalmi struktúrákká formálták.