Előszó a magyar kiadáshoz

E kötet szerzője különös történész.

Kollégáinak többsége elfogadja, hogy egy időben és térben korlátozott szakterület specialistájának tekintsék – vagyis azt, hogy minél szűkebb témáról kell minél többet tudnia. Sokan azt vallják, hogy korunkban nem lehetséges „nagy szintéziseket” írni. Szerzőnk azonban alighanem egyetért Norman Daviesszel, aki így fogalmazott Európa története című kötetének bevezetőjében: „Bármilyen léptékű történelmet lehet írni. Összefoglalhatja valaki a világegyetem történetét egyetlen oldalon, vagy a kérész életciklusát negyven kötetben.” Persze csak akkor, ha meg tudja győzni olvasóit, hogy írása érdemes a figyelmükre. Yuval Noah Harari a lehető legnagyobb témát választotta. Ha nem is egyetlen oldalon, de egyetlen kötetben ismerteti és elemzi nemcsak az emberi faj múltjának, hanem jelenének és jövőjének legfontosabb problémáit is. Az olvasókat pedig sikerült meghódítania, hiszen könyve Brazíliától az Egyesült Államokon át Kínáig felkerült a bestsellerlistákra.

Az 1976-ban született izraeli történész az Oxfordi Egyetemen doktorált, s korábban három könyvet írt a középkori és újkori hadtörténet tárgykörében. Jelenleg a Jeruzsálemi Héber Egyetem történelmi tanszékének munkatársa. Bár főleg a középkori történelemről tart előadásokat, érdeklődési köre kiterjed a történelem és az etika, valamint a történelem és a biológia kapcsolataira is. E kötetből pedig az is kiderül, hogy jól ismeri az ökológia, az etológia, a genetika, az őstörténet, a régészet, a közgazdaságtan, a zooarcheológia és még ki tudja, hány szakterület eredményeit.

A legújabb tudományos elméleteket ismertető könyve gondolatébresztő és szellemes olvasmány. Szerzője nemcsak Hammurapi, Buddha, Jefferson és Hitler híres megállapításait elemzi figyelmesen, hanem fontos következtetéseket von le még egy gabonapelyhes doboz feliratából vagy mindennapjaink reklámszövegeiből is. A világtörténelmi hírességek mellett szívesen hivatkozik olyan képzeletbeli hősökre is, mint a Mátrix című film főszereplői, a Terminátor, Harry Potter, Rambo és Homer Simpson.

Összetett problémák megvilágítása, bonyolult elméletek érthetőbbé tétele céljából Harari olykor kifejezetten mulatságos és abszurd kérdéseket tesz fel. Mi lenne, ha összeterelnénk több ezer csimpánzt az Egyesült Nemzetek székházában? Tesznek-e valamit a csigák a globális csigaközösségért? Mi történne, ha a kínai tankok begurulnának a Los Angeles-i Sunset Boulevard-ra? Hogyan kezelte volna házasságának válságát egy óegyiptomi férj? Vajon Babilonba vitte volna bevásárolni feleségét, vagy megépítette volna neki azt a pompás sírboltot, amelyre az asszonyka mindig vágyott? Mit tett volna Mubarak, ha zseniális politológusok és komputermágusok közlik vele 2010-ben, hogy egy év múlva forradalom tör ki Egyiptomban? (Természetesen mindent elkövet, hogy elkerülje a felkelést, s ha ez sikerül neki, a forradalom elmaradása után alaposan megbünteti a tudósokat, akik lám, nem voltak képesek megjósolni a jövőt... És szerzőnk máris levonja a forradalomtörténeti tanulmányok egyik legfontosabb következtetését: a forradalmak megjósolhatatlanok, hiszen az előre látható forradalom nem tör ki, mert megakadályozzák.)

Harari szellemes megállapítása szerint nem az ember háziasította a búzát, hanem inkább a búza az embert, hiszen a homo sapiens azóta lakik házakban, mióta áttért a gabonatermelésre. Könyve egyik fejezetében átírja az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat leghíresebb mondatait – kizárólag a biológia tudományának eredményeit tartva szem előtt. Egy másik fejezetben pedig elmagyarázza, hogyan kellene pályázatot fogalmazniuk a tehenek hangulatát vizsgálgató tudósoknak, ha a siker reményében szeretnének egymilliárd dolláros kutatási támogatásért folyamodni. Az elemzéseket megragadó anekdoták teszik emlékezetessé. (A magam részéről azon nevettem legjobban, amit az öreg amerikai indián üzent Armstrong és Aldrin közvetítésével a holdlakóknak.)

Talán e példákból is látható, hogy szerzőnk nem „hagyományos” világtörténelmet írt, melyben hemzsegnek az adatok és az évszámok. Ő az emberiség történelme legjelentősebb fordulatainak okaira és következményeire összpontosít, s ezeket mutatja be a tudomány legmodernebb eredményei alapján – közérthetően és olykor kifejezetten játékos kedvvel.

A világtörténelmet bemutató kötetek egymást követő fejezetei általában egyre kisebb korszakokat ismertetnek, egyre nagyobb terjedelemben, mintha az őskor és az ókor nem lenne más, mint rövid bevezető a későbbi korok történetéhez. E kötet szerzője azonban úgy vélekedett, nem szabad elvetnünk hatvan-hetvenezer évet a világtörténelemből, arra hivatkozva, hogy az akkor élt emberek semmi fontosat nem csináltak. Ezért jelentős terjedelemben ismerteti az őskor legfontosabb fejleményeit, a kognitív forradalmat, a férfi-női munkamegosztást, az élelemtermelésre való áttérést és azt a folyamatot, melynek során az ősember ökológiai sorozatgyilkossá vált. Szellemes megállapítása szerint a kőkorszakot inkább fakorszaknak kellene neveznünk, hiszen az ősi vadászó-gyűjtögető embernek sokkal több eszköze készülhetett fából, mint kőből. A mezőgazdasági forradalmat „a történelem legnagyobb csalásának” nevezi, hiszen nem eredményezett sem jobb étrendet, sem kevesebb munkát, mint a gyűjtögető és vadászó életmód. A pénz pedig szerinte a legteljesebb „emberi tolerancia” megvalósulása, hiszen minden kulturális szakadékot képes áthidalni.

Harari olyan kérdéseket tesz fel, melyeket ritkán találhatunk meg más történelemkönyvekben. Vajon hogyan alakult volna a civilizáció, ha több emberfaj is fennmarad bolygónkon a homo sapiensen kívül? Mi a valódi különbség férfi és nő között biológiai és kulturális szempontból? Nem tekinthetők-e a különböző kultúrák mentális parazitáknak, melyeknek az ember csupán akaratlan gazdateste? Vajon a jó házasság okozza a boldogságot, vagy éppen ellenkezőleg, a boldogságra való képesség teszi lehetővé a jó házasságot? A kötetből olyan új (vagy régi, de kevésbé közismert) fogalmakkal ismerkedhetünk meg, mint a pletykaelmélet, a képzeletbeli valóságok, az elképzelt rendek, az interszubjektivitás, a szingularitás és a luxuscsapda. Ez utóbbi „csapda” az, amely újra meg újra elhiteti az emberrel a történelem során, hogy a keményebb munka következtében majd jólét és biztonság vár rá, holott a luxus hamarosan alapszükségletté válik, s új feladatokat, munkát és kötelezettségeket von maga után. Szerzőnk még a halhatatlanság és a nemhalandóság különbségeire is felhívja a figyelmet, s meggyőzően bizonyítja be, hogy a halál legyőzésének következménye a düh, szorongás és boldogtalanság soha nem tapasztalt elhatalmasodása lenne.

A kötet igen sok elavult történelmi elképzelést cáfol. Semmi bizonyíték arra, hogy az ősember harmóniában élt volna a természettel, mint ahogy arra sem, hogy a homo sapiens egyre intelligensebbé vált az évezredek során. Ne gondoljuk, hogy a történelem forradalmait a nélkülözés okozta, mint ahogy azt sem, hogy bármilyen emberi tevékenység „természetellenes”. Változatlan kultúrák még ökológiailag stabil környezetben sincsenek, a kultúra állandóan módosul, átalakul. Az egyistenhit tulajdonképpen monoteista, dualista, politeista és animista örökségekből tevődik össze. Az európaiak gyarmatbirodalmainak számos érdemük is volt, oly gyakran emlegetett „bűneik” mellett. A rabszolga-kereskedelemért pedig nem a rasszista ideológia, hanem egyszerűen a piac törvényszerűségei voltak felelősek. Néha sajnálkozunk a nemzetállamok függetlenségének 20. században tapasztalható csökkenése miatt, de megfeledkezünk arról, hogy ennek a folyamatnak köszönhetjük a háborúk számának jelentős csökkenését. A statisztikák pedig arra a különös tényre figyelmeztetnek, hogy a 2001. szeptember 11-i támadások óta sokkal nagyobb esély van arra, hogy öngyilkosság következtében veszítjük el életünket, mint arra, hogy egy terrorista, egy katona vagy egy bűnöző közreműködésével.

Harari könyvéből számtalan további különös kérdésre kaphatunk választ. Például arra, hogy hány személyt tud a legtöbb ember alaposabban megismerni? Léteznek-e „nemzeti” konyhák? Miért falnak az emberek magas kalóriatartalmú ételeket, amelyek nem tesznek jót az egészségüknek? Hogyan vonhatta maga után fajunk kollektív erejének növekedése az egyének egyre több szenvedését? Lehet-e kizárólag erőszakkal fenntartani egy „elképzelt rendet”? És hogyan lehet rávenni az embereket, hogy higgyenek az efféle rendben? Mi akadályozza meg, hogy felismerjék az életüket szervező rend elképzelt voltát? Miért van szükség igazságtalan diszkriminációkra a komplexebb emberi társadalmakban? Miért válik nagy valószínűséggel újra áldozattá a történelem során az, aki egyszer már áldozat volt?

A szerző azt is nyíltan közli olvasóival, ha a tudomány még nem tud választ adni valamire. Őszintén bevallja, fogalmunk sincs, minek köszönhető az emberi agy evolúciója az elmúlt kétmillió év során. Nem tudunk semmit az ősember vallásáról, mint ahogy arra a kérdésre sem tudunk megnyugtató választ adni, hogy miért tettek szert vezető szerepre a férfiak valamennyi emberi társadalomban. Harari joggal hangsúlyozza, hogy a tudományt éppen a tudatlanság elismerése serkentette – és ezért van valami költői igazság abban, hogy az európaiak szemében új kontinenst a 16. század elején nem arról nevezték el, aki felfedezte, hanem arról, aki ki merte mondani, hogy ezt a kontinenst még nem ismerjük.

Múltunk áttekintése után a szerző elgondolkodtató képet vázol fel jelenünkről is. Elismeri a modern állam és az államok szövetségeinek rendkívüli eredményeit, s ennek tulajdonítja, hogy az emberiség végre „megszegte a dzsungel törvényeit”. A mai ember mégis „idegesen járkál fel s alá a mennyország kapuja és a pokol küszöbe között”. Harari kiválóan mutatja be, hogyan tesz fel A keresztapa című film főszereplőjéhez illő, „visszautasíthatatlan ajánlatokat” a piac és az állam az egyénnek, s milyen ellentmondásos következményekkel járt az egyén felszabadulása a régi közösségek uralma alól. Mai világunk legtöbb ünnepe például bevásárlási alkalommá vált, s a társadalom vad fogyasztással bizonyítja be önmagának, hogy nemzeti hősei nem haltak meg hiába... És honnan tudjuk, hogy a felfokozott fogyasztás következtében megkapjuk a paradicsomot? – teszi fel a kérdést Harari. „Hát láttuk a tévében.”

Még a szülő és gyermeke kapcsolatának megváltozása sem kerüli el szerzőnk figyelmét. Bár a szülői hatalom és tekintély soha nem látott mértékben visszaszorult, a társadalom szemében mégis a szülő felel a gyermek minden botlásáért. Hogy lehetséges ez? Hát csak úgy, hogy „az embereknek bámulatos képességük van arra, hogy ellentmondásos dolgokat elhiggyenek”. Harari azt is közli velünk, miért szeretjük annyira a Mary Shelley által megalkotott Frankenstein mítoszát, amelyet oly sok műalkotásban újra meg újra felidézünk. Minden bizonnyal azért, mert azt a megnyugtató érzést közvetíti számunkra, hogy mi vagyunk minden lények legjobbjai, és nem lehet nálunk jobbakat teremteni. Csak az a probléma, hogy ez a megállapítás a génsebészet fejlődésével egyre tarthatatlanabbá válik.

A kötet vége felé Harari így ír: „A legtöbb történelemkönyv a nagy gondolkodók eszméire, a harcosok bátorságára, a szentek jóságára és a művészek kreativitására koncentrál. Sokat mesélnek társadalmi struktúrák szövődéséről és felbomlásáról, birodalmak felemelkedéséről és bukásáról, technológiák felfedezéséről és elterjedéséről. Semmit sem mondanak azonban arról, hogy mindez hogy hatott az egyének boldogságára és szenvedésére. Ez a történelem megértésének legnagyobb hézaga. El kellene kezdenünk kitölteni.”

Szerzőnk el is kezdte ezt könyve utolsó előtti fejezetében, ahol felteszi az alapkérdést: boldogabb-e őseinél a mai ember? Megnyugtató válasz aligha adható e kérdésre. Harari meggyőzően mutatja be, hogyan ássa alá a reklámipar és a tömegmédia a világ elégedettségtartalékait. Mi a boldogság? Erre két választ is ad. Az első így szól: „A boldogság... az, ha az ember az életét a maga egészében értelmesnek látja.” A tudomány kegyetlenebb szakkifejezéseivel élve azonban ez a mondat így hangzik: „A boldogság... az élet értelmével kapcsolatos személyes téveszméink összehangolása az uralkodó kollektív téveszmékkel.” Nehéz ezzel vitába szállni.

Harari arra is képes, hogy a filozófia kérdéseire egyszerű válaszokat adjon. Miért is tanulmányozzuk a történelmet? Nem a jövő megismerése reményében, mert ez lehetetlen. Egyszerűen látókörünk szélesítése céljából, s annak a felismerésnek az elterjesztésére, hogy a világ elrendezése lehetne másmilyen. Szabad-e az ember? Szerzőnk szerint a földrajzi, biológiai és gazdasági körülmények korlátokat állítanak fel, de ezek bőven hagynak helyet meglepő fejleményeknek. Válasza egybecseng Alexis de Tocqueville válaszával, aki így írt Az amerikai demokrácia című könyvében: „Az isteni gondviselés az emberi fajt nem alkotta sem teljesen függetlennek, sem teljesen rabszolgának. Igaz, minden embernek kijelölt egy végzetes kört, melyből ki nem léphet; ám saját tág terükön belül az emberek hatalmasok és szabadok; s a népek nemkülönben. Napjaink nemzetei nem kerülhetik el, hogy köreiken belül a létfeltételek egyenlővé ne váljanak; de az már rajtuk áll, hogy az egyenlőség a szolgaság vagy a szabadság, a tudás vagy a műveletlenség, a felvirágzás vagy a nyomor felé vezeti-e őket.” (Az amerikai demokrácia. Bp., 1993, Európa Kiadó, 991-992. o.)

A kötet utolsó mondatai arra utalnak, hogy a homo sapiens, az egykori jelentéktelen állat „immár az istenné válás szélén áll, a küszöbén annak, hogy megszerezze nem csak az örök ifjúságot, de a teremtés és a pusztítás isteni hatalmát is”. De vajon „van-e bármi veszélyesebb az elégedetlen és felelőtlen isteneknél, akik azt sem tudják, hogy mit akarnak?” Leszek Kolakowski lengyel filozófus is hasonló gondolatot fogalmazott meg a marxizmus főbb áramlatait bemutató kötete utolsó oldalán: „Az emberiség ön-istenítése, amelynek a marxizmus volt a filozófiai kifejeződése, ugyanúgy fejeződött be, mint valamennyi efféle kísérlet, legyen akár egyéni, akár kollektív: csak az emberi alárendeltség komédiába illő vonásait tudta feltárni.” (Main Currents of Marxism. New York, 2005, Norton, 1212. o.) Vagyis szerzőnk következtetései nagyon is egybecsengenek legnagyobb filozófusaink véleményével. Ezt maga Harari is elismerte: „A próféták, költők és filozófusok már évezredekkel ezelőtt rájöttek, hogy megelégedni azzal, amink van, sokkal fontosabb, mint többet szerezni abból, amit akarunk. Mégis jó dolog, amikor a modern kutatás – számokkal és táblázatokkal megtámogatva – ugyanarra a következtetésre jut, mint őseink.”

Mi is pontosan ezzel az érzéssel olvashatjuk ezt a kiváló kötetet.

Hahner Péter