A bálványimádás előnyei

A két évezrednyi monoteista agymosásnak köszönhetően a legtöbb nyugati ostoba és gyerekes bálványimádásnak tekinti a politeizmust. Ez egy igazságtalan sztereotípia. Ahhoz, hogy megértsük a politeizmus belső logikáját, a sokistenhitet alátámasztó központi eszmét kell megértenünk.

A politeizmus nem feltétlenül vitatja az egész univerzumot irányító egyetlen hatalom vagy törvény létét. Sőt, a legtöbb politeista, de még animista vallás is hisz egy ilyen felsőbb hatalomban, amely ott áll a különféle istenek, démonok és szent sziklák mögött. A klasszikus görög politeizmusban Zeusz, Héra, Apollón és kollégáik is meghajolnak egy mindenható és mindent magába foglaló erő, a Végzet (Moira, Ananké) előtt. Az északi isteneket is fogságában tartotta a végzet, amely pusztulásra ítélte őket a Ragnarök (Az istenek alkonya) kataklizmájában. A nyugat-afrikai jorubák politeista vallásában minden istenség a főisten, Olodumare gyermeke és alattvalója. A hindu politeizmusban egyetlen princípium, Atman irányítja a számtalan istenséget és szellemet, az emberiséget, valamint a biológiai és fizikai világot. Atman az egész világegyetem lelkének örök esszenciája, egyben minden egyén és minden jelenség lelkéé is.

A politeizmust alapvetően az különbözteti meg a monoteizmustól, hogy benne a világot irányító legfelsőbb hatalom mentes minden érdektől és előítélettől, ezért aztán nem foglalkozik az emberek világi vágyaival, érdekeivel és aggodalmaival sem. Semmi értelme ehhez a hatalomhoz fohászkodni győzelemért, egészségért vagy esőért, mert az ő mindent átlátó szempontjából teljesen mindegy, hogy győz vagy veszít egy bizonyos királyság, felvirágzik vagy elenyészik egy bizonyos város, felépül vagy meghal egy bizonyos személy. A görögök nem pazarolták az áldozati állatokat a Végzetre, és a hinduk sem emeltek templomokat Atmannak.

Az egyetlen oka, hogy az univerzumot irányító legfőbb hatalomhoz forduljunk, az lehet, hogy lemondjunk minden vágyunkról, és a jóval együtt befogadjuk a rosszat is – a vereséget, a szegénységet, a betegséget és a halált. Ezért egyes hinduk, az úgynevezett szádhuk vagy szannyászák annak szentelik életüket, hogy egyesüljenek Atmannal, és ezzel elérjék a megvilágosodást. Igyekeznek ennek a princípiumnak a szempontjából látni a világot, belátni, hogy ebből az örök perspektívából nézve minden e világi vágy és félelem értelmetlen és kérészéletű.

A legtöbb hindu azonban nem szádhu. Ők mélyre süllyedtek a világi problémák ingoványába, ahol Atman nem sokat segít rajtuk. Az ilyen ügyekben nyújtott segítségért fordulnak a hinduk a részleges hatalommal bíró istenekhez. Éppen azért, mert hatalmuk csupán részleges és nem mindenre kiterjedő, ezeknek az isteneknek, például Ganésának, Laksmínak és Szaraszvatinak vannak érdekeik és előítéleteik. Ezekkel a hatalmakkal tehát az emberek már köthetnek egyezséget, és támaszkodhatnak a segítségükre abban, hogy megnyerjenek egy háborút, vagy kigyógyuljanak egy betegségből. Ezekből a kisebb hatalmakból szükségszerűen több van, hiszen ha felosztjuk egy felsőbbrendű princípium mindenható erejét, elkerülhetetlenül több istenséget kapunk. Ezért az istenek sokasága.

A sokistenhit gondolatvilága nagy vallási toleranciát tesz lehetővé. Mivel a politeisták hisznek egyrészt egy felsőbbrendű, minden érdek nélküli hatalomban, másrészt sok részleges és érdekekkel bíró hatalomban is, egy-egy isten híveinek nem esik nehezére elfogadni más istenek létét és hatékonyságát. A politeizmus lényegéből adódóan nyitott, és csak nagy ritkán üldöz „eretnekeket” vagy „hitetleneket”.

Még amikor a politeisták nagy birodalmakat hódítottak is meg, akkor sem próbálták megtéríteni a legyőzötteket. Az egyiptomiak, rómaiak vagy aztékok nem küldtek misszionáriusokat idegen vidékekre, hogy terjesszék Ozirisz, Jupiter vagy Huitzilopochtli (az azték főisten) hitét, és végképp nem küldtek oda ebből a célból hadseregeket. A birodalom alattvalóitól elvárták, hogy tiszteljék a birodalom isteneit és rituáléit, mivel ezek védelmezték és legitimálták a birodalmat. Viszont senkitől sem várták, hogy hagyja el régi isteneit és rituáléit. Az azték birodalom alattvalói kötelesek voltak templomokat építeni Huitzilopochtlinak, ezek azonban a helyi istenek templomai mellé épültek, nem azok helyére. A rómaiak pedig boldogan adták hozzá panteonjukhoz az ázsiai Kübelé és az egyiptomi Ízisz istennőt.

Az egyetlen isten, akit a rómaiak sokáig nem voltak hajlandók eltűrni, a keresztények monoteisztikus, térítő istene volt. A római birodalom nem várta el a keresztényektől, hogy szakítsanak hitükkel és szertartásaikkal, de azt igen, hogy tiszteljék a birodalom védőisteneit és a császár isteni mivoltát. Ezt tekintették a politikai lojalitás kinyilvánításának. Mikor a keresztények hevesen tiltakoztak ez ellen, és visszautasítottak minden kompromisszumot, a rómaiak üldözni kezdték ezt a felfogásuk szerint ellenzéki politikai mozgalmat. És még ezt is csak félgőzzel tették. A Krisztus megfeszítésétől Konstantin császár megtéréséig eltelt 300 évben a római császárok összesen nem több mint 4 keresztényüldözést hajtottak végre. Ezenkívül a helyi adminisztrátorok és kormányzók is elkövettek saját hatáskörben némi keresztényellenes erőszakot. Mégis, ha minden áldozatot összeszámolunk, arra jutunk, hogy a politeista rómaiak 300 év alatt néhány ezer kereszténnyel végeztek.⁶⁴ Az ezt követő 1500 év során a keresztények milliószámra öldökölték a keresztényeket, a szeretet és együttérzés vallásának némiképp eltérő értelmezéseit védelmezve.

Különösen hírhedtek ebből a szempontból a katolikusok és protestánsok közötti vallásháborúk a 16. és 17. században. Aki csak részt vett bennük, mind elfogadta Krisztus isteni mivoltát, és evangéliumát a szeretetről és megértésről. Szeretetének természetéről azonban nem ugyanúgy gondolkodtak. A protestánsok azt hirdették, hogy az isteni szeretet akkora, hogy Isten húsban és vérben testesült meg, és engedte megkínozni és keresztre feszíteni magát, megváltva ezzel minket az eredendő bűntől, és megnyitva a mennyország kapuit mindazok előtt, akik hisznek benne. A katolikusok viszont amellett kardoskodtak, hogy a hit szükséges, de nem elégséges. Ahhoz, hogy a mennybe jussanak, a hívőknek egyházi szertartásokon kell részt venniük, és jócselekedeteket végrehajtaniuk. A protestánsok nem voltak hajlandók ezt elfogadni, azzal érvelve, hogy ilyen feltételek szabása rossz fényt vet Isten szeretetére és nagyságára. Ha valaki azt hiszi, hogy az üdvözülés az ő tetteitől függ, az felnagyítja a saját jelentőségét, és burkoltan azt is állítja, hogy Krisztus szenvedése a kereszten és Istennek az emberiség iránti szeretete még nem elég.

Ezek a teológiai viták annyira elfajultak, hogy a 16-17. század során a katolikusok és protestánsok százezrével gyilkolták egymást. 1572. augusztus 23-án a jótettek fontosságát hangsúlyozó francia katolikusok megtámadták az Isten szeretetét előtérbe helyező francia protestánsok közösségeit. Öt- és 10 ezer közé teszik a támadás, vagyis a Szent Bertalan-éji mészárlás protestáns áldozatainak számát, akiket kevesebb mint 24 órán belül öltek meg. Mikor a pápa meghallotta a Franciaországból érkező híreket, úgy megörült, hogy ünnepi misét celebrált az esemény tiszteletére, és megbízta Giorgio Vasarit, hogy a Vatikán egyik termét díszítse ki a mészárlásról készített freskóval (a terem ma nem látogatható).⁶⁵ Ebben a 24 órában több kereszténnyel végeztek más keresztények, mint amennyivel a politeista rómaiak a birodalom fennállása során összesen.