A lajhárok vége

Az ausztráliai megafauna kihalása valószínűleg az első jelentős nyom volt, amelyet a Homo sapiens a bolygónkon hagyott. Ezt egy még nagyobb ökológiai katasztrófa követte, ezúttal Amerikában. A Homo sapiens volt az első és egyetlen emberfaj, amely elérte a nyugati félteke szárazföldjét, nagyjából 16 ezer évvel ezelőtt, vagyis Kr. e. 14 ezer táján. Az első amerikaiak gyalog érkeztek, amit azért tehettek meg, mert akkoriban a tengerszint olyan alacsony volt, hogy Északkelet-Szibériát egy földhíd kötötte össze Északnyugat-Alaszkával. Nem mintha így egyszerűbb lett volna – viszontagságos volt az út, talán még keményebb, mint az Ausztráliába vezető tengeri utazás. Az átkeléshez a sapiensnek előbb meg kellett tanulnia, hogyan viselje el az Észak-Szibériában uralkodó extrém sarkvidéki körülményeket, vagyis azt, hogy télen sosem süt a nap, és a hőmérséklet mínusz 50 Celsius-fokig is süllyedhet.

Korábban egyetlen emberfajnak sem sikerült behatolnia olyan helyre, mint amilyen Észak-Szibéria. Még a hidegtűrő Neander-völgyiek is megmaradtak a viszonylag melegebb déli területeken. A Homo sapiens azonban, amelynek szervezete sokkal inkább az afrikai szavannákhoz, mint a hó és jég birodalmához idomult, zseniális megoldásokkal állt elő. Mikor a sapiens gyűjtögetők hordái hidegebb éghajlatra vándoroltak, megtanulták, hogyan készítsenek hócipőt és hőszigetelő öltözetet bőr- és bundarétegekből, amelyeket tű segítségével szorosan egymáshoz varrtak. Új fegyvereket és kifinomultabb vadásztechnikákat fejlesztettek ki, amelyek segítségével üldözhették és elejthették a mamutot, valamint a távoli észak egyéb nagyvadjait. Ahogy öltözékeik és vadászmódszereik egyre fejlődtek, úgy merészkedtek egyre beljebb és beljebb a fagyos területekre. És ahogy haladtak észak felé, úgy fejlődtek még tovább az öltözékek, vadászóstratégiák és egyéb túlélési képességek.

De mindezt miért? Minek vették be magukat önként Szibériába? Egyes hordákat talán háború, a demográfiai nyomás vagy valamilyen természeti katasztrófa űzött északra. De voltak a vándorlásnak pozitív okai is. Ezek egyike az állati fehérje volt. A sarkvidéki területeken nyüzsögtek a jókora vadállatok, mint a rénszarvas és a mamut. Minden mamut óriási mennyiségű (a hőmérsékletből adódóan későbbi fogyasztásra lefagyasztható) hús, ízletes zsír, meleg szőrme és értékes agyar forrása volt. Ahogy a szungiri leletek is mutatják, a mamutvadászok nem csupán fennmaradtak a fagyos északon – a közösségük virágzott. Ahogy múlt az idő, a hordák egyre nagyobb területen terjedtek el, maguk előtt hajtva a mamutokat, masztodonokat, gyapjas orrszarvúkat és rénszarvasokat. Kr. e. 14 ezer körül egyesek üldözés közben átvetődtek Északkelet-Szibériából Alaszkába. Azt persze nem tudták, hogy épp egy új világot fedeznek fel. Alaszka mamut és ember számára is pusztán Szibéria kiterjesztése volt.

A gleccserek eleinte elzárták Alaszkát Amerika többi részétől, így legfeljebb csupán egy-két magányos felfedező kutathatta fel a déli területeket. Kr. e. 12 ezer körül azonban a globális felmelegedés megolvasztotta a jeget, és könnyebben járható átjárót nyitott. Ezen át az emberek tömegesen vonultak délre, és elterjedtek az egész kontinensen. Habár eredetileg nagyvadak vadászatához voltak hozzászokva sarkvidéki körülmények között, hamarosan elképesztően sokféle éghajlathoz és ökoszisztémához alkalmazkodtak. A szibériaiak leszármazottai megtelepedtek a keleti Egyesült Államok sűrű erdeiben, a Mississippi-delta mocsaraiban, Mexikó sivatagaiban és Közép-Amerika párálló dzsungeleiben. Egyesek az Amazonas-medence folyami világában, mások az Andok völgyeiben vertek gyökeret. És mindezt egy-két kurta évezreden belül! Kr. e. 10 ezerre az ember Amerika legdélebbi csücskét, a Tűzföldet is benépesítette. Az Amerika területén vívott villámháború tanúsítja a Homo sapiens egyedülálló zsenialitását és felülmúlhatatlan alkalmazkodóképességét. Semmilyen más állat nem terjedt el ilyen sok, ennyire különböző környezetben ilyen rövid idő alatt, gyakorlatilag ugyanazokat a géneket használva mindenütt.²²

A sapiens letelepedése Amerikában aligha volt vértelen. Áldozatok hosszú sorát hagyta maga után. Mikor az első amerikaiak délnek vonultak Alaszkából Kanada és a nyugati Egyesült Államok síkságaira, mamutokkal és masztodonokkal, medve nagyságú rágcsálókkal, lovak és tevék csordáival, túlméretezett oroszlánokkal, és még vagy tucatnyi, ma már ismeretlen nagyvaddal találkoztak, köztük félelmetes kardfogú nagymacskákkal és óriás földi lajhárokkal, amelyek 8 tonnát is nyomhattak, és 6 méteresre is megnőttek. Dél-Amerika nagy testű emlősök, hüllők és madarak még színpompásabb kavalkádját nyújtotta. A két Amerika az evolúció kísérleteinek óriási laboratóriuma volt, ahol Afrikában és Ázsiában ismeretlen állatok és növények fejlődtek ki és éltek boldogan.

De csak eddig. A sapiens megérkezésétől számított 2000 éven belül ezeknek az egyedülálló fajoknak a többsége eltűnt. A jelenlegi becslések szerint ebben a rövid időszakban Észak-Amerika a nagy testű emlősök 47 neméből 34-et veszített el. Dél-Amerika 60-ból 50-et. A kardfogú nagymacskák, amelyek több mint 30 millió évig fennmaradtak, eltűntek, akárcsak az óriás földi lajhárok, a hatalmas oroszlánok, az amerikai lovak és tevék, az óriási rágcsálók és a mamutok. Kihalt több ezer kisemlős-, hüllő-, madár-, sőt rovar- és élősködőfaj is (amikor kipusztultak a mamutok, a mamutkullancsok összes faja is követte őket a nemlétbe).

A paleontológusok és zooarcheológusok – vagyis az állati maradványokat kereső és tanulmányozó tudósok – évtizedek óta kutatnak a két Amerika hegyeiben és síkságain az őstevék fosszilizálódott csontjai és az óriás földi lajhár megkövesedett ürüléke után. Mikor megtalálják, amit kerestek, ezeket a kincseket óvatosan becsomagolják és laboratóriumokba küldik, ahol minden egyes csontot és koprolitot (megkövesedett állati ürülék) aprólékosan megvizsgálnak és dátumoznak. És ezek az elemzések újra meg újra ugyanazt az eredményt hozzák: a legfrissebb trágyagolyók és tevecsontok abból az időből származnak, amikor az emberek elárasztották Amerikát, hozzávetőlegesen Kr. e. 12 ezer és Kr. e. 9000 között. A tudósok csupán egy területen fedeztek fel frissebb trágyamaradványokat: a Karib-szigetek némelyikén, elsősorban Kubában és Hispaniolán Kr. e. 5000 környékéről származó megkövesedett földilajhár-ürülékre bukkantak. Vagyis pontosan abból az időből, amikor az első emberek átkeltek a Karib-tengeren, és megtelepedtek ezen a két nagyobb szigeten.

Egyes tudósok ebben az esetben is próbálják tisztára mosni az embert, és az éghajlatváltozást okolni (amihez azt kellene feltételeznünk, hogy a Karib-szigetek éghajlata valami rejtélyes okból változatlan maradt 7000 évig, mialatt a nyugati félteke többi része felmelegedett). A trágyagolyók nyújtotta érvek azonban kivédhetetlenek. Mi vagyunk a vádlottak. Ez a megkerülhetetlen igazság. Még ha hozzájárult is a klímaváltozás, az ember ténykedése volt a döntő.²³