A börtön falai

Hogy vesszük rá az embereket arra, hogy higgyenek egy elképzelt rendben, például a kereszténységben, a demokráciában vagy a kapitalizmusban? Úgy, hogy ki kell tartanunk amellett, hogy a társadalmat éltető rend objektív valóság, amelyet a nagy istenek vagy a természet törvényei alkottak. Az emberek nem azért nem egyenlők, mert Hammurapi azt mondta, hanem mert Enlil és Marduk így rendelte el. Az emberek nem azért egyenlők, mert Thomas Jefferson azt mondta, hanem mert Isten ilyennek teremtette őket. A szabadpiac nem azért a legjobb gazdasági rendszer, mert Adam Smith azt mondta, hanem mert ez a szisztéma felel meg a gazdaság „természeti” törvényszerűségeinek.

Az embereket alaposan meg is kell nevelnünk. Születésük pillanatától fogva állandóan emlékeztetjük őket az elképzelt rend alapelveire, amelyek szerves részét képezik mindennek. Részét képezik a meséknek, drámáknak, festményeknek, daloknak, az etikettnek, a politikai propagandának, az építészetnek, a recepteknek és a divatnak. A mai emberek például hisznek az egyenlőségben, ezért a gazdag gyerekek körében divat a farmer, ami eredetileg a munkásosztály viselete volt. A középkori Európa lakói az osztályokra tagolódásban hittek, így egy ifjú nemes sosem húzott volna paraszti göncöket. Akkoriban az uram vagy hölgyem megszólítás a nemesek ritka kiváltsága volt, amelyet gyakran vér árán vívtak ki. Ma minden udvarias levél, a címzettjétől függetlenül, úgy kezdődik, hogy „Tisztelt Hölgyem/Uram!”

A humán és társadalomtudományok energiájuk legnagyobb részét arra fordítják, hogy pontosan megmagyarázzák, hogyan szövődik bele az elképzelt rend az élet szövetébe. A rendelkezésünkre álló korlátozott térben csupán a felszínt kapargathatjuk. Három fő tényező akadályozza meg az embereket annak felismerésében, hogy az életüket szervező rend csupán a képzeletükben létezik:

a. Az elképzelt rend beágyazódik az anyagi világba

Noha az elképzelt rend csak a fejünkben létezik, beleszövődhet a minket körülvevő anyagi világba, sőt kőbe is vésődhet. Ma a legtöbb nyugati ember hisz az individualizmusban. Hisznek benne, hogy minden ember egyéniség, akinek értéke nem attól függ, hogy mások mit gondolnak róla. Mindannyiunkban ragyogó fénysugár rejlik, mely értéket és értelmet ad az életünknek. A modern nyugati iskolákban a tanárok és szülők arra tanítják a gyerekeket, hogy ha az osztálytársaik csúfolják őket, ne vegyenek róla tudomást. Mások nem, csupán ők maguk ismerik valódi értéküket.

A modern építészetben ez a mítosz kilép a képzeletből, hogy kő és habarcs formájában öltsön alakot. Az ideális modern ház sok kis szobára oszlik, hogy minden gyereknek meglegyen a személyes tere, minden gyerek elrejtőzhessen a tekintetek elől, és maximális autonómiával rendelkezhessen. Ezen privát tereknek szinte minden esetben van ajtaja, és sok háztartásban elfogadott, hogy a gyerek ezt becsukja, sőt be is zárja. Kopogás és engedélykérés nélkül még a szülőknek is tilos belépniük. A szoba úgy van kidekorálva, ahogy a gyereknek tetszik, rocksztárok posztereivel a falon, és koszos zoknikkal a padlón. Aki ilyen környezetben nő fel, az önkéntelenül is „egyéniségként” gondol magára, akinek valódi értéke nem kívülről, hanem belülről fakad.

A középkori nemesek nem hittek az individualizmusban. Egy ember értéke a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyétől függött, és attól, amit mások mondtak róla. Ha kinevettek valakit, az iszonyú szégyen volt. A nemesek arra tanították gyerekeiket, hogy mindenáron védjék meg jó hírnevüket. Ahogy a modern individualizmus, a középkori értékrend is elhagyta a képzeletet, és az építészetben a várkastélyokban testesült meg. A várakban ritkán akadt privát tere a gyerekeknek (és ha már itt tartunk, másnak is). Egy középkori báró tizenéves fiának nem volt saját szobája a vár emeletén, Oroszlánszívű Richárd és Artúr király képével a falon, és zárható ajtóval, amelyen a szülei sem nyithattak be. Több más ifjúval együtt aludt egy nagy teremben. Mindig szem előtt volt, és mindig számításba kellett vennie, mit láthatnak és mondhatnak mások. Aki ilyen környezetben nőtt fel, magától értetődően arra a következtetésre jutott, hogy az ember valódi értéke a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyétől függ, és attól, amit mások mondanak róla.⁴⁰

b. Az elképzelt rend alakítja vágyainkat

A legtöbben nem akarják elfogadni, hogy az életüket irányító rend képzeletbeli, de valójában minden ember egy már létező elképzelt rendbe születik bele, és vágyait születésétől fogva annak domináns mítoszai formálják. Személyes vágyaink így az elképzelt rend legfontosabb védelmezőivé válnak.

Például, a jelenkori nyugati emberek leginkább dédelgetett vágyait évszázadok óta meglévő romantikus, nacionalista, kapitalista és humanista mítoszok formálják. Barátok gyakran tanácsolják egymásnak: „Hallgass a szívedre!” A szív azonban kettős ügynök, amely utasításait általában a kor domináns mítoszától kapja, és a „hallgass a szívedre” tanácsot 19. századi romantikus, illetve 20. századi fogyasztói mítoszok kombinációja ültette el a tudatunkban. A Coca-Cola például világszerte azzal reklámozta diétás kóláját, hogy „Tedd, ami jó neked!”

Általában még az emberek legszemélyesebbnek vélt vágyait is az elképzelt rend programozza beléjük. Vegyük például a külföldi nyaralás népszerű vágyát. Ebben semmi természetes vagy magától értetődő nincsen. Egy csimpánz alfahím sosem használná a hatalmát arra, hogy a szomszédos csimpánzhorda területén üdülhessen. Az ókori Egyiptom elitjének tagjai vagyonokat költöttek piramisok építésére, vagy a holttestük bebalzsamozására, de egyikük sem gondolt arra, hogy vásárolgatni menjen Babilonba, vagy síelni Föníciába. Ma az emberek rengeteg pénzt költenek külföldi nyaralásokra, mivel szívből hisznek a romantikus fogyasztói mítoszokban.

A romantika mítosza azt mondja, hogy ha a legtöbbet akarjuk kihozni a bennünk rejlő emberi lehetőségekből, annyi különféle élményt kell átélnünk, amennyit csak tudunk. Meg kell nyitnunk magunkat az érzelmek széles skálája előtt; ki kell próbálnunk különbözőféle kapcsolatokat; különféle konyhákat; meg kell tanulnunk értékelni a zene különböző fajtáit. Ennek az egyik legjobb módja, hogy kiszabadulunk a napi rutin korlátai közül, hátrahagyjuk az ismerős díszleteket, és távoli vidékekre utazunk, ahol „megtapasztalhatjuk” más emberek kultúráját, illatait, ízeit és normáit. Újra és újra halljuk a romantikus mítoszokat arról, hogy „ez az új tapasztalat felnyitotta a szememet, és megváltoztatta az életemet”.

A fogyasztói mítosz azt mondja, ahhoz, hogy boldogok legyünk, annyi terméket és szolgáltatást kell fogyasztanunk, amennyit csak lehet. Ha úgy érezzük, valami hiányzik, vagy nincs rendben, valószínűleg új terméket (autót, ruhát, bioélelmiszert) vagy szolgáltatást (takarítást, párterápiát, jógaórákat) kell vásárolnunk. Minden tévéreklám egy újabb kis legenda arról, hogy egy-egy termék vagy szolgáltatás megvásárlása jobbá teszi az életet.

A romantika változatosságot sürgető mítosza tökéletesen összeillik a fogyasztói mítosszal. Frigyükből megszületett az élmények végtelen piaca, amelyre a modern turisztikai ipar épül. A turisztikai ipar nem repülőjegyeket és hotelszobákat árul. Hanem élményeket. Párizs nem város, India pedig nem ország – mindkettő élmény, melyek fogyasztása kitágítja a horizontunkat, valóra váltja emberi lehetőségeinket, és boldogabbá tesz minket. Következésképpen, ha egy milliomos és feleségének kapcsolata rögösebb utakra téved, a férj elviszi az asszonyt egy drága párizsi útra. Ez az út nem valamiféle független vágyat tükröz, hanem a romantikus és fogyasztói mítoszba vetett mélységes hitet. Egy gazdag embernek az ókori Egyiptomban eszébe sem jutott volna úgy kezelni a kapcsolati válságát, hogy Babilonba viszi nyaralni a feleségét. Valószínűleg inkább megépíttette volna neki a pompázatos sírboltot, amelyre mindig is vágyott.

Az ókori Egyiptom elitjéhez hasonlóan a legtöbb ember a legtöbb kultúrában piramisépítésre teszi fel az életét. Csupán a piramisok neve, formája és mérete változik kultúráról kultúrára. Felvehetik például egy kertvárosi ház alakját, medencével és örökzöld pázsittal, vagy egy pompás tetőlakásét irigylésre méltó kilátással. Csupán kevesen kérdőjelezik meg a mítoszokat, amelyek hatására mindennél jobban akarjuk a piramist.

c. Az elképzelt rend interszubjektív

Ha valami emberfeletti erőfeszítéssel ki is szabadítom személyes vágyaimat az elképzelt rend szorításából, én csupán egyetlen ember vagyok. Ahhoz, hogy megváltoztassam az elképzelt rendet, idegenek millióit kellene meggyőznöm, hogy együttműködjenek velem. Az elképzelt rend ugyanis nem szubjektív, amely csak az én képzeletemben él – hanem interszubjektív, amely emberek ezreinek és millióinak közös képzeletében létezik.

Hogy ezt megértsük, meg kell értenünk, mi a különbség objektív, szubjektív és interszubjektív között.

Egy objektív jelenség az emberi tudatoktól és hitektől függetlenül létezik. A radioaktivitás például nem mítosz. A radioaktív sugárzás már azelőtt is létezett, hogy az ember felfedezte, és akkor is veszélyes, ha az ember nem hisz benne. Marie Curie, a radioaktivitás felfedezőinek egyike, a radioaktív anyagok tanulmányozásával töltött hosszú évek alatt nem tudta, hogy azok kárt tehetnek a testében. Noha nem hitte, hogy a radioaktivitás megölheti, aplasztikus vérszegénységben halt meg, amelyet a radioaktív anyagoknak való túlzott kitettség okozott.

Szubjektív az, ami egy egyén tudatától és hitétől függően létezik. Eltűnik vagy megváltozik, ha az egyén változtat a hitén. Sok gyerek hisz egy képzeletbeli barátban, aki a világ többi része számára nem látható és hallható. A képzeletbeli barát csupán a gyerek szubjektív tudatában létezik, és mikor a gyerek felnő és már nem hisz benne, a képzeletbeli barát lassan megszűnik létezni.

Interszubjektív az, ami egy kommunikációs hálózaton belül létezik, és összeköti sok egyén szubjektív tudatát. Egy társadalom szempontjából csekély jelentőséggel bír, ha egy egyén megváltoztatja a hitét, vagy akár meg is hal. Ha viszont a hálózaton belüli egyének legtöbbje változtat a hitén, vagy hal meg, akkor az interszubjektív jelenség átalakul vagy megszűnik. Az interszubjektív jelenségek nem rosszindulatú csalások vagy jelentéktelen színjátékok. Más módon léteznek, mint az objektív jelenségek, például a radioaktivitás, a világra gyakorolt hatásuk azonban ettől még lehet óriási. A történelem legfontosabb mozgatórugói közül sok interszubjektív: a törvények, a pénz, az istenek vagy a nemzetek.

A Peugeot például nem a Peugeot vezérigazgatójának képzeletbeli barátja. A cég több millió ember közös képzeletében létezik. A vezérigazgató azért hisz a cég létezésében, mert az igazgatótanács is hisz benne, ahogy a cég jogászai, a szomszéd irodában ülő titkárnők, a pénztárosok a bankban, a brókerek a tőzsdén, és az autókereskedők Franciaországtól Ausztráliáig. Ha a vezérigazgató, és csakis ő hirtelen már nem hinne többé a Peugeot létezésében, hamarosan a legközelebbi elmegyógyintézetben találná magát, és valaki más foglalná el a helyét.

Hasonlóképpen a dollár, az emberi jogok és az Amerikai Egyesült Államok is több milliárd ember közös képzeletében él, és egyetlen egyén nem fenyegeti a létezésüket. Ha én egyedül nem hinnék többé a dollár, az emberi jogok vagy az Amerikai Egyesült Államok létezésében, az nem sokat számítana. Ezek az elképzelt rendek interszubjektívek, ezért ahhoz, hogy változtassunk rajtuk, egyszerre kellene megváltoztatnunk több milliárd ember gondolkodását, ami nem könnyű. Ekkora változást csak valamilyen komplex szerveződés, politikai párt, ideológiai mozgalom vagy vallási szekta segítségével lehetne megvalósítani. Ilyen szervezetek létrehozásához azonban sok idegent kell meggyőznünk, hogy együttműködjenek egymással. Márpedig ez csak akkor lehetséges, ha ezek az idegenek hisznek valamilyen közös mítoszban. Ebből következik, hogy ha meg akarunk változtatni egy már létező elképzelt rendet, ahhoz egy másik elképzelt rendben kell hinnünk.

A Peugeot felszámolásához például valami nála erősebbet kell elképzelnünk, mint mondjuk a francia állam. Ha pedig azt is fel akarjuk számolni, el kell képzelnünk valami még erősebbet.

Az elképzelt rendből nincsen kiút. Ha leromboljuk börtönünk falait, és a szabadság felé futunk, valójában csak egy nagyobb börtön tágasabb udvarára kerülünk.