A tudás hatalom

A többség számára nehezen emészthető a modern tudomány, mivel nehezen fogjuk fel matematikai nyelvét, és következtetései gyakran ellentmondanak a józan észnek. Hányan értik a világon élő 7 milliárd ember közül a kvantummechanikát, a sejtbiológiát vagy a makroökonómiát? A tudomány viszont élvezi azt az óriási presztízst, amelyet az ad neki, hogy új hatalommal képes minket felruházni. Attól, hogy az elnökök és tábornokok nem értik az atomfizikát, még jó fogalmat tudnak alkotni róla, mire képes egy atombomba.

1620-ban Francis Bacon tudományos művet adott ki Új Organon címmel. Ebben azt állítja, hogy „a tudás hatalom”. A „tudás” igazi próbája nem az, hogy igaz-e, hanem hogy ad-e nekünk hatalmat. A tudósok rendszerint azt feltételezik, hogy egyetlen elmélet sem száz százalékig helyes. Az igazság tehát elégtelen próbája a tudásnak. A valódi próba a használhatóság. A tudást azok az elméletek alkotják, amelyek képessé tesznek arra, hogy új dolgokat tegyünk meg.

A századok során a tudomány sok új eszközt kínált nekünk. Ezek egy része mentális segédeszköz, mint azok, amelyeket a halálozási ráták és a gazdasági növekedés kiszámolásához használunk. Ennél is fontosabbak a technológiai eszközök. A tudomány és a technika között kialakult kapcsolat olyan szoros, hogy manapság az emberek hajlamosak összetéveszteni a kettőt. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nem lehet új technológiát kifejleszteni tudományos kutatás nélkül, és nincs sok értelme a kutatásnak, ha nem eredményez új technológiát.

Valójában tudomány és technika kapcsolata nagyon is új keletű. 1500 előtt a tudomány és a technika két teljesen külön dolog volt. Amikor Bacon a 17. század elején összekapcsolta őket, az forradalmi ötlet volt. A 17. és 18. század folyamán ez a kapcsolat egyre szorosabb lett, de a csomót csak a 19. században kötötték meg rajta. A legtöbb uralkodó, aki erős sereget, vagy a legtöbb mágnás, aki üzleti sikereket akart, még 1800-ban sem bajlódott azzal, hogy fizikai, biológiai vagy közgazdaságtudományi kutatásokat pénzeljen.

Azt azért nem akarom állítani, hogy ez alól a szabály alól nincs kivétel. Jó történész mindenre talál példát. A még jobb történész viszont felismeri, ha ezek a precedensek csupán a nagy egészet felhőző furcsaságok. Általában véve a legtöbb premodern uralkodó és üzletember nem pénzelte a világegyetem kutatását új technológiák kifejlesztése céljából, a legtöbb gondolkodó pedig nem próbálta technikai szerkentyűkre váltani eredményeit. Az uralkodók oktatási intézményeket finanszíroztak, amelyek kötelessége a tradicionális tudás terjesztése volt, a fennálló rend támogatása érdekében.

Itt-ott kifejlesztettek új technológiákat, ezek feltalálói azonban leginkább tanulatlan, próbálgatásos módszert alkalmazó mesteremberek voltak, nem szisztematikus kutatást végző tudósok. A szekérgyártók évről évre ugyanolyan szekereket építettek ugyanolyan anyagokból. Nem tették félre éves hasznuk bizonyos részét, hogy új szekérmodelleket fejlesszenek ki. A szekértervezés alkalmanként fejlődött, ez azonban rendszerint egy helyi ács zsenialitásának volt köszönhető, aki soha be nem tette a lábát egyetemre, sőt olvasni sem tudott.

Ez a magán- és a közszférára egyaránt igaz volt. Míg a modern államok a nemzetpolitika szinte minden területén felmerülő problémák megoldására a tudósaikat kérik fel, az energiaforrásoktól az egészségügyön át a hulladék eltakarításáig, a régi királyságok csak ritkán tettek ilyet. Az akkori és jelenlegi helyzet közötti eltérés talán a fegyverkezés területén a legszembetűnőbb. Mikor a leköszönő amerikai elnök, Dwight Eisenhower 1961-ben a katonai-ipari komplexum növekvő hatalmára figyelmeztetett, kihagyott egy részt az egyenletből. A katonai-ipari-tudományos komplexumra kellett volna felhívnia országa figyelmét, mivel a mai háborúk a tudomány termékei. Az emberiség tudományos kutatásainak és technológiai fejlődésének egy jelentős részét a világ haderői kezdeményezik, támogatják és irányítják.

Mikor az első világháború vég nélküli lövészárok-hadviseléssé fajult, mindkét oldal a tudósokat hívta harcba, hogy megtörjék a jeget, és megmentsék a nemzetet. A fehér köpenyesek válaszoltak a hívásra, és új csodafegyverek egész áradata ömlött ki a laboratóriumokból: harci repülők, mérges gáz, tankok, tengeralattjárók, még hatékonyabb géppuskák, tüzérségi fegyverek, puskák és bombák.

A tudomány még nagyobb szerepet játszott a második világháborúban. 1944 végére Németország veresége elkerülhetetlenné vált. Egy évvel korábban a németek szövetségesei, az olaszok megbuktatták Mussolinit, és megadták magukat a szövetségeseknek. Németország azonban tovább harcolt, pedig közeledtek a brit, amerikai és szovjet csapatok. Az egyik ok, amiért a német katonák és civilek azt gondolták, még nem veszett el minden, az volt, hogy hitték, a német tudósok hamarosan visszafordítják az áradatot az úgynevezett csodafegyverekkel, mint amilyen a V2 rakéta és a sugárhajtású repülőgép.

Míg a németek rakétákon és sugárhajtáson dolgoztak, az amerikaiaknak a Manhattan-terv keretében sikerült kifejleszteniük az atombombát. 1945 augusztusának elejére, mire a bomba elkészült, Németország már letette a fegyvert, de Japán még harcolt. Az amerikaiak készen álltak rá, hogy megszállják a szigetországot. A japánok megfogadták, hogy mindhalálig védekeznek a megszállás ellen, és volt ok azt hinni, hogy ez nem üres fenyegetőzés. Az amerikai tábornokok azt mondták Harry S. Trumannek, hogy a partraszállás 1 millió amerikai katona életébe kerülne, és 1946-ig nyújtaná a háborút. Truman úgy döntött, beveti az új bombát. Két héttel és két atombombával később Japán feltétel nélkül megadta magát, és a háború véget ért.

A tudomány azonban nem csak a támadófegyverekről szól. Védelmünkben is főszerepet játszik. Manapság sok amerikai hisz abban, hogy a terrorizmust inkább technikai, mint politikai eszközökkel lehet legyőzni. Csak további milliókat kell nanotechnológiára fordítani, vélik, és az Egyesült Államok bionikus kémlegyeket küldhet minden afganisztáni barlangba, jemeni rejtekhelyre és észak-afrikai kiképzőtáborba. Akkor aztán Oszama bin Laden örökösei egy kávét sem főzhetnek anélkül, hogy ez a létfontosságú információ eljusson a CIA főhadiszállásra, Langley-be. Újabb milliók az agykutatás számára, és minden repülőteret el lehetne látni érzékeny agyhullámszkennerekkel, amelyek azonnal felismernék az emberek dühös és gyűlölködő gondolatait. Fognak ezek működni? Ki tudja. Okos dolog egyáltalán ezek bármelyike? Nem feltétlenül. Akárhogy is, miközben önök ezeket a sorokat olvassák, az USA Védelmi Minisztériuma milliókat utal át nanotechnológiai és agykutató laboratóriumoknak, hogy efféle terveken dolgozzanak.

A katonai technológia – tankok, atombombák és kémlegyek – iránti megszállottság meglepően új jelenség. Egészen a 19. századig a hadügyi forradalmak többsége inkább szervezésbeli, mint technikai változtatás volt. Mikor idegen civilizációk először találkoztak egymással, a technológiai különbségeknek néha fontos szerep jutott. De még ilyenkor is csak kevesen gondoltak ezeknek a különbségeknek a csökkentésére vagy növelésére. A legtöbb birodalom nem a technológia varázslatának köszönhetően emelkedett fel, és uralkodóik sem sokat adtak az efféle fejlesztésekre. Az arabok nem jobb íjaiknak vagy kardjaiknak köszönhetően győzték le a Szasszanida Birodalmat, a szeldzsukok sem voltak technikai fölényben a bizánciakkal szemben, és a mongolok sem valami zseniális új fegyver segítségével hódították meg Kínát. Sőt, ezen esetek mindegyikében a legyőzöttek rendelkeztek jobb katonai és civil technológiával.

Különösen jó példa erre a római hadsereg. Kora legjobb hadserege volt, de technikai értelemben semmilyen fölénnyel nem bírt Karthágóval, Makedóniával vagy a Szeleukida Birodalommal szemben. Előnye a hatékony szervezésben, a vasfegyelemben és a hatalmas élőerő-tartalékokban rejlett. A római hadsereg sosem hozott létre kutatási-fejlesztési részleget, és fegyverei évszázadokon át többé-kevésbé ugyanolyanok maradtak. Ha Scipio Aemilianus – a Kr. e. 2. században Karthágót leromboló, majd a numantiaiakat legyőző hadvezér – légiói hirtelen 500 évvel később, Nagy Konstantin idejében bukkannak fel, Scipiónak jó esélyei lettek volna Konstantinnal szemben. Most képzeljük el, mi történne, ha a kora újkor egyik tábornoka – mondjuk, Albrecht von Wallenstein, a Német-római Birodalom seregeinek vezére a harmincéves háborúban – muskétásokból, lándzsásokból és lovasokból álló hadseregét a mai amerikai Rangerek ellen vezetné. Wallenstein zseniális taktikus volt, az emberei pedig kőkemény profik, a képességeik azonban mit sem értek volna a modern fegyverekkel szemben.

Rómához hasonlóan az ókori Kína tábornokainak és filozófusainak többsége sem tartotta kötelességének, hogy új fegyvereket fejlesszen. Kína történetében a legfontosabb hadászati találmány a puskapor volt. Azt viszont legjobb tudásunk szerint véletlenül találták fel az élet elixírjét kereső alkimisták. Még sokatmondóbb a puskapor további története. Azt hihetnénk, hogy az alkimisták a világ urává tehették volna Kínát. Csakhogy a kínaiak az új anyagot leginkább tűzijátékhoz használták. Még amikor a Szung-birodalmat megdöntötte a mongol invázió, akkor sem szervezett egyik császár sem afféle középkori Manhattan-tervet, hogy valami tömegpusztító fegyver feltalálásával megmentse az országot. Csak a 15. században – mintegy 600 évvel a puskapor feltalálása után – váltak az ágyúk meghatározó fegyverré Afroázsia csataterein. Miért tartott olyan sokáig katonai célra használni az ebben az anyagban rejlő halálos lehetőségeket? Mert olyan korban jelent meg, amikor sem a királyok, sem a tudósok, sem a kereskedők nem gondolták, hogy egy új katonai technológia megvédheti vagy gazdaggá teheti őket.

A helyzet a 15-16. században kezdett megváltozni, de még további 200 évnek kellett eltelnie, hogy már az uralkodók többsége érdeklődjön új fegyverek kutatása és fejlesztése iránt. A logisztika és a stratégia továbbra is sokkal nagyobb befolyással volt a háborúk kimenetelére, mint a technológia. A napóleoni hadigépezet, amely Austerlitznél tönkrezúzta az európai hatalmak seregeit (1805), többé-kevésbé ugyanúgy volt felfegyverezve, mint XVI. Lajos hadserege. Magát Napóleont, dacára annak, hogy tüzér volt, nem igazán érdekelték az új fegyverek, pedig a tudósok és feltalálók próbálták meggyőzni, hogy támogassa repülő gépezetek, tengeralattjárók és rakéták fejlesztését.

A tudomány, az ipar és a haditechnológia csupán a kapitalista rendszer és az ipari forradalom hajnalán fonódott össze. Azt követően viszont, hogy ez a kapcsolat létrejött, gyorsan átformálta a világot.