A Gilgames-projekt

Az emberiség látszólag megoldhatatlan, ugyanakkor legzavaróbb, legérdekesebb és legfontosabb problémája: a halál kérdésköre. A legújabb kort megelőzően a vallások és ideológiák java része magától értetődőnek vette, hogy a halál az elkerülhetetlen végzet. Sőt, a legtöbb hit az élet értelmének legfőbb forrásává tette a halált. Próbáljuk elképzelni az iszlámot, a kereszténységet vagy az ókori Egyiptom vallását egy halál nélküli világban. Ezek a tanok rávették az embereket, hogy béküljenek ki a halállal, és a túlvilági életbe vessék reményüket, ne pedig abba, hogy legyőzik a halált, és örökké élnek itt a földön. A legnagyobb elmék azon igyekeztek, hogy értelmet adjanak a halálnak, és nem azon törték a fejüket, hogyan kerülhetnék el.

Ez a témája a ránk maradt legősibb mítosznak is – az ókori sumerek Gilgames-eposzának. Hőse a világ legerősebb és legtehetségesebb embere, Uruk királya, Gilgames, aki bárkit le tud győzni csatában. Egy nap Gilgames legjobb barátja, Enkidu meghal. Gilgames a holttest mellett ül, és több napig nézegeti, míg meg nem lát egy férget kiesni barátja orrlyukából. Ebben a pillanatban Gilgamest hatalmába keríti az iszonyat, és megfogadja, hogy ő sosem fog meghalni. Valahogy meg fogja találni a módját, hogy kifogjon a halálon. Útra kel a világ végére, közben oroszlánokat öl meg, skorpióemberekkel csatázik, és utat talál az alvilágba. Ott legyőzi Ursanabi kőóriásait, és a holtak folyójának révészét, majd rátalál Utnapistimre, az ősi özönvíz utolsó túlélőjére. Küldetésében azonban Gilgames kudarcot vall. Üres kézzel tér haza, ugyanúgy halandón, mint addig, de új bölcsességgel gazdagodva: mikor az istenek megteremtették az embert, elkerülhetetlen sorsának jelölték a halált, és az embernek együtt kell ezzel élnie.

A haladás követői nem osztják ezt a defetista hozzáállást. A tudomány emberei számára a halál nem az elkerülhetetlen végzet, hanem puszta technikai probléma. Az emberek nem az istenek rendeléséből halnak meg, hanem különféle technikai hibák – szívroham, rák vagy fertőzés – miatt. Márpedig minden technikai problémára van technikai megoldás. Ha a szív meg-megremeg, lehet pacemakerrel szabályozni, vagy beültetni a helyére egy új szívet. A rák tombolását gyógyszerekkel vagy besugárzással meg lehet fékezni. Ha elburjánzanak a baktériumok, antibiotikumokkal vissza lehet őket szorítani. Igaz, hogy jelenleg még nem tudunk minden technikai problémát megoldani. De dolgozunk rajtuk. Legjobb elméink nem vesztegetik az idejüket arra, hogy értelmet próbáljanak adni a halálnak. Ehelyett a betegségért és öregedésért felelős fiziológiai, hormonális és genetikai rendszerek vizsgálatával vannak elfoglalva. Új gyógyszereket, forradalmi kezelési módszereket és mesterséges szerveket fejlesztenek ki, amelyek meghosszabbítják életünket, és egy napon talán legyőzik magát a zord kaszást is.

A legutóbbi időkig nem lehetett hallani, hogy egy tudós, vagy bárki ilyen keresetlenül beszéljen. „Legyőzni a halált? Ugyan már! Csak gyógyítani próbáljuk a rákot, a tuberkulózist és az Alzheimer-kórt!” – mondták egyre. Kerülték a halál témáját, mert elérhetetlennek tűnt a cél. Minek támasszunk értelmetlen elvárásokat? Mostanra viszont elértük azt a pontot, amelyen túl már beszélhetünk ilyesmiről. A tudományos forradalom vezető projektje, hogy örök életet adjon az emberiségnek. Még ha a halál elpusztítása távoli célnak tűnik is, már most elértünk olyan dolgokat, amelyek néhány száz évvel ezelőtt elképzelhetetlenek lettek volna. 1199-ben Oroszlánszívű Richárd királyt nyílvessző érte a bal vállán. Ma azt mondanánk, kisebb sérülést szenvedett. 1199-ben azonban, antibiotikumok és hatékony sterilizáló módszerek hiányában ez a könnyű seb elfertőződött és elüszkösödött. Az üszkösödés terjedését a 12. századi Európában csak úgy tudták megállítani, ha levágták a sérült végtagot, ami vállseb esetén nem volt lehetséges. Az üszök szétterjedt az Oroszlánszívű testében, és senki sem tudott segíteni a királynak. Két héttel később szörnyű kínok közt meghalt.

Még a 19. század legjobb orvosai sem ismerték ellenszerét a fertőzésnek és a szövetek bomlásának. A tábori kórházakban a katonaorvosok rutinosan levagdosták még a könnyebb sérülést szenvedett katonák kezét vagy lábát is az üszkösödéstől való félelmükben. Ezeket az amputációkat, ahogy más orvosi beavatkozásokat (pl. a foghúzást) is, érzéstelenítés nélkül végezték. Az első érzéstelenítőket – az étert, a kloroformot és a morfiumot – a nyugati gyógyászat a 19. század közepén kezdte rendszeresen használni. A kloroform bevezetése előtt négy másik katonának kellett lefognia sebesült bajtársát, amíg az orvos lefűrészelte a sérült végtagot. A waterlooi csatát követő reggelen (1815) halmokban álltak a tábori kórházak mellett a levágott kezek és lábak. Azokban az időkben a katonának besorozott ácsokat és henteseket gyakran az orvosi alakulatokhoz osztották be, mivel a sebészet tudománya nem sokkal igényelt többet annál, hogy az ember tudjon bánni a késsel és a fűrésszel.

A Waterloo óta eltelt két évszázad alatt a dolgok a felismerhetetlenségig megváltoztak. A tabletták, injekciók és kifinomult sebészeti beavatkozások egész tömeg olyan sérüléstől és betegségtől mentenek meg bennünket, amelyek valaha a halálos ítélettel voltak egyenlők. Megvédenek számtalan mindennapi fájdalomtól és kíntól is, amelyeket a premodern emberek egyszerűen elfogadtak az élet részének. Az átlagos várható életkor 25-40 évről világszerte 67, a fejlett világon belül pedig 80 évre ugrott.⁷⁵

A halál a legsúlyosabb veszteségeket a gyermekhalandóság terén szenvedte el. A 20. századig a mezőgazdasági társadalmakban a gyerekek negyede-harmada nem érte meg a felnőttkort. Legtöbbjük gyerekbetegségeknek, diftériának, rubeolának, himlőnek esett áldozatul. A 17. századi Angliában 1000 újszülöttből 150 meghalt az első éven belül, és az összes gyerek egyharmada nem érte meg a 15 évet.⁷⁶ Ma 1000 angol babából csak 5 hal meg 1 éves kora előtt, és 1000 gyerekből csupán 7 az, aki nem éri meg a 15-öt.⁷⁷

Ezeknek a számoknak a jelentőségét úgy érthetjük meg még jobban, ha félretesszük a statisztikát, és történeteket mesélünk. Például I. Edward angol király (1237-1307) és felesége, Eleonóra királynő (1241-1290) családjának történetét. Gyerekeik a legjobb feltételek közt éltek, és a legféltőbb gondoskodást kapták, ami a középkori Európában lehetséges volt. Palotában laktak, annyit ettek, amennyit akartak, volt meleg ruhájuk, tűzhelyük, az elérhető legtisztább vizet ihatták, seregnyi szolga és a legjobb orvosok álltak a rendelkezésükre. A források 16 gyerekről számolnak be, akiket Eleonóra királynő 1255 és 1284 között szült:

1. Egy névtelen lány, 1255-ben születés közben meghalt.

2. Katalin, lány, élt 1 vagy 3 évet.

3. Johanna, lány, élt 6 hónapot.

4. János, fiú, élt 5 évet.

5. Henrik, fiú, élt 6 évet.

6. Eleonóra, lány, élt 29 évet.

7. Egy névtelen lány, élt 5 hónapot.

8. Johanna, lány, élt 35 évet.

9. Alfonz, fiú, élt 10 évet.

10. Margit, lány, élt 58 évet.

11. Berengária, lány, élt 2 évet.

12. Egy névtelen lány, születése után nem sokkal halt meg.

13. Mária, lány, élt 53 évet.

14. Egy névtelen fiú, születése után nem sokkal halt meg.

15. Erzsébet, lány, élt 34 évet.

16. Edward, fiú.

A legifjabb gyerek, Edward volt az első fiú, aki túlélte a gyermekkor veszedelmes éveit, és apja halála után II. Edward néven trónra lépett. Más szóval, Eleonórának 16 próbálkozás kellett, hogy teljesíteni tudja egy angol királynő legalapvetőbb kötelességét – fiúörökössel ajándékozza meg a királyt. II. Edward anyja biztosan rendkívül türelmes és kitartó asszony volt. Nem úgy II. Edward felesége, Franciaországi Izabella. Ő meggyilkoltatta a férjét, amikor az 43 éves volt.⁷⁸

Legjobb tudásunk szerint Eleonóra és I. Edward egészséges pár volt, és semmilyen végzetes betegséget nem örökítettek át gyerekeikre. Mégis, 16-ukból 10 – 62 százalék – még gyerekkorában meghalt. Csupán 6-an élték túl a 11. évet, és csak 3 utód – mindössze 18 százalék – érte meg a 40-et. A szüléseken kívül Eleonórának valószínűleg volt még néhány vetéléssel végződött terhessége is. Edward és Eleonóra átlagosan 3 évente elveszített egy gyereket, egymás után 10-et. Egy mai szülő számára elképzelni is szinte lehetetlen ilyen veszteséget.

Meddig tart majd a Gilgames-projekt? Száz évig? Ötszázig? Ezerig? Ha megnézzük, milyen keveset tudtunk az emberi testről 1900-ban, és mennyit gyarapodott a tudásunk egyetlen röpke évszázad alatt, van okunk az optimizmusra. A genetikai mérnököknek nemrég sikerült a hatszorosára nyújtaniuk a Caenorhabditis elegans féreg átlagos várható élettartamát.⁷⁹ Képesek lehetnek ugyanerre a Homo sapiensnél? A nanotechnológia szakértői milliónyi nanorobotból álló bionikus immunrendszeren dolgoznak, amelyek a testünkben laknának, megnyitnák az elzárt vérereket, harcolnának a vírusok és baktériumok ellen, eliminálnák a rákos sejteket, sőt visszafordítanák az öregedési folyamatokat.⁸⁰ Komoly tudósok feltételezik, hogy 2050-re egyesek már nemhalandók lesznek (nem halhatatlanok, mivel erőszakos halált ők is halhatnak, hanem nemhalandók, ami azt jelenti, hogy ha nem éri őket végzetes trauma, akkor az élettartamukat a végtelenségig meg lehet hosszabbítani).

Akár sikerrel jár a Gilgames-projekt, akár nem, történettudományi szempontból lenyűgöző látni, hogy a legtöbb késő modern vallás és ideológia már kivette az egyenletből a halált és a túlvilági életet. A 18. századig a halált és az utána következő létet a vallások központi jelentőségűnek tartották az élet értelme szempontjából. A 18. századtól kezdődően a vallások és az új ideológiák, mint a liberalizmus, a szocializmus vagy a feminizmus egyre inkább elvesztették érdeklődésüket a túlvilági élet iránt. Pontosan mi történik egy kommunistával a halála után? És egy kapitalistával? Hát egy feministával? Hiába keresnénk a választ Marx, Adam Smith vagy Simone de Beauvoir írásaiban. Az egyetlen modern ideológia, amely még mindig központi szerepet tulajdonít a halálnak, a nacionalizmus. Költőibb és elkeseredettebb pillanataiban a nacionalizmus azt ígéri, hogy aki a nemzetért hal meg, az örökké él majd annak kollektív emlékezetében. Ez az ígéret azonban annyira ködös, hogy még a nacionalisták nagy része sem tudja, mit kezdjen vele.