Hogy működik a pénz?

A kauricsigának és a dollárnak csakis a mi közös képzeletünkben van értéke. Ez az érték nem a papír vagy a kagylóhéj kémiai szerkezetében, színében vagy formájában rejlik. Más szavakkal, a pénz nem anyagi valóság – pszichológiai létesítmény. Működési elve az anyag tudattá alakítása. Miért adna valaki önként oda egy termékeny rizsföldet egy marék használhatatlan kauriért? Miért vagyunk hajlandók hamburgert sütni, életbiztosítást árulni, vagy három kiállhatatlan, hisztis kiskölyökre vigyázni, amikor erőfeszítéseinkért nem kapunk semmi mást, csupán pár darab színes papírt?

Az emberek akkor tesznek ilyesmit, ha bíznak kollektív képzeletük szüleményeiben. A bizalom az a nyersanyag, amelyből a pénz minden formáját verik. Mikor egy vagyonos gazda mindenét eladta egy zsák kauriért, bízott abban, hogy ott, ahová megy, az emberek ugyanúgy hajlandók lesznek neki rizst, házat és földet adni a kagylóhéjakért cserébe. A pénz tehát a kölcsönös bizalom rendszere, és ezen a téren nem is akármilyen: A pénz a kölcsönös bizalom legegyetemesebb és leghatékonyabb rendszere, amit valaha kitaláltak.

Ezt a bizalmat politikai, szociális és gazdasági kapcsolatok bonyolult és hosszú távú hálózata teremtette meg. Miért hiszek én a kauricsigában, az aranyérmében vagy a bankjegyben? Mert a szomszédjaim is hisznek bennük. A szomszédjaim pedig azért hisznek bennük, mert én is hiszek. Mi mindannyian pedig azért hiszünk bennük, mert a királyunk is hisz, és ezekben követeli az adót, meg a papunk is hisz, és ezekben követeli a tizedet. Nézzük meg közelebbről az egydolláros bankjegyet! Látni fogjuk, hogy az egyszerűen csak egy színes papírdarab, egyik oldalán az Egyesült Államok pénzügyminiszterének aláírásával, a másikon az „In God We Trust”, azaz „Istenben bízunk” felirattal. Azért fogadjuk el fizetségként a dollárt, mert bízunk Istenben és az amerikai pénzügyminiszterben. A bizalom létfontosságú szerepe magyarázza, miért kötődnek pénzügyi rendszereink olyan szorosan politikai, szociális és ideológiai rendszereinkhez, miért váltanak ki gyakran pénzügyi válságot a politikai változások, és miért emelkedhet és zuhanhat a tőzsdei árfolyam attól függően, hogy a kereskedők hogy érzik magukat aznap reggel.

Kezdetben, amikor a pénz első változatait kitalálták, az emberekben még nem volt meg ez a fajta bizalom, ezért olyan dolgokat kellett pénzként meghatározni, amelyek valódi értékkel bírtak. A történelem első ismert pénze – a sumer árpapénz – jó példa erre. Kr. e. 3000 körül jelent meg Sumerben, ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen, és ugyanolyan körülmények között, mint az írás. Ahogy az írás kifejlődött az egyre intenzívebbé váló adminisztratív tevékenységek igényeinek kielégítésére, úgy fejlődött ki az egyre intenzívebbé váló gazdasági tevékenységek igényeinek kielégítésére az árpapénz.

Az árpapénz egyszerű árpa volt – fix mennyiségű árpamag, amelyet egyetemes mértékként használtak minden más áru és szolgáltatás értékének mérésére, illetve csereeszközként azok ellenében. A legelterjedtebb mérték a sila volt, ami durván egy liternek felel meg. Tömegtermeléssel készültek a szabvány egysilás edények, így bármikor, amikor az emberek venni vagy eladni akartak valamit, könnyen ki lehetett mérni a szükséges mennyiségű árpát. A béreket is silaárpában szabták meg és fizették ki. Egy férfi munkás havi 60, egy nő 30 silát keresett. Egy elöljáró jövedelme havi 1200 és 5000 sila között volt. A legmohóbb elöljáró sem lehetett képes havi 5000 liter árpát felfalni, viszont abból, amit nem evett meg, egyéb árukat vehetett – olajat, kecskéket, rabszolgákat, meg valami más ennivalót az árpa mellé.⁵⁸

Bár az árpának önmagában is van értéke, nehéz volt az embereket rávenni, hogy ne csupán árucikk-ként, hanem pénzként használják. Hogy megértsük, miért, képzeljük el, mi történne, ha egy zsák árpával látogatnánk el kedvenc bevásárlóközpontunkba, és azzal próbálnánk inget vagy pizzát venni. Az árusok valószínűleg hívnák a biztonsági őröket. Mégis valamivel egyszerűbb volt az árpába mint első pénzeszközbe vetett bizalmat megalapozni, mivel az árpának van saját biológiai értéke. Meg lehet enni. Másrészt viszont az árpát nehéz volt tárolni és szállítani. A monetáris történelemben áttörés történt, amikor az emberek olyan pénzben is elkezdtek bízni, amely önmagában nem bírt értékkel, viszont a tárolása és szállítása egyszerűbb volt. Ez a pénz az ókori Mezopotámiában jelent meg a Kr. e. 3. évezred közepén. Ez volt az ezüstsékel.

Az ezüstsékel nem érme volt, hanem 8,33 gramm ezüst. Amikor Hammurapi törvénykönyve kimondta, hogy egy feljebbvaló férfinak, aki megölt egy rabszolganőt, 20 ezüstsékelt kell fizetnie, az nem húsz érmét jelentett, hanem 166 grammot. Az Ószövetségben is ezüstmennyiségben, nem pedig érmék számában adják meg a pénzügyi adatokat. Józsefet 20 ezüstsékelért, vagyis inkább 166 gramm ezüstért adták el testvérei az izmaelitáknak (azaz egy rabszolganő áráért – végtére is még ifjú volt).

Egy sila árpától eltérően egy ezüstsékelnek nem volt önálló értéke. Az ezüstöt nem lehet megenni vagy meginni, sem ruházkodni vele, és túl puha ahhoz, hogy használható eszközöket lehessen készíteni belőle – az ezüstből készült ekevas vagy kard majdnem ugyanúgy összegyűrődne, mintha alufóliából csinálnák. Ha használták valamire, az ezüstből és aranyból ékszereket, koronákat és egyéb státuszszimbólumokat készítettek – luxuscikkeket, amelyeket az adott kultúra tagja magas társadalmi státussal azonosít. Az értékük tisztán kulturális.

A nemesfémek megállapított súlyegységeiből végül megszülettek az érmék. A történelem első pénzérméit Kr. e. 640 körül verette a nyugat-anatóliai Lüdia királya, Alüattész. Ezek az érmék megszabott súlyú aranyat vagy ezüstöt tartalmaztak, és azonosító jelzéssel voltak ellátva. A jelzés két dolgot tanúsított. Egyrészt azt, hogy mennyi nemesfémet tartalmaz az érme. Másrészt azonosította az érmét kibocsátó, és annak értékéért kezeskedő hatóságot. Majdnem minden ma használt érme a lüd érmék leszármazottja.

Az érméknek két fontos előnye volt a jelöletlen fémtömbökkel szemben. Egyrészt az utóbbit minden egyes tranzakciónál le kellett mérni. Másrészt a mérés önmagában nem is elég. Honnan tudja a varga, hogy az ezüsttömb, amelyet a bocskorért adtam neki, tiszta ezüst, és nem ezüsttel bevont ólom? Az érmék segítenek megoldani ezt a problémát. A beléjük nyomott jelzés tanúsítja pontos értéküket, így a vargának nem kell mérleget tartania a pulton. És ami még ennél is fontosabb, az érme jelzése az értékéért garanciát vállaló hatóság kézjegye.

A jelzés formája és mérete lenyűgöző változatosságot mutatott a történelem folyamán, az üzenet azonban mindig ugyanaz maradt: „Én, a nagy Ilyen-és-Olyan király, szavamat adom, hogy ez a fémkorong pontosan öt gramm aranyat tartalmaz. Ha bárki hamisítani meri ezt az érmét, az a kézjegyemet hamisítja meg, ami rontja a hírnevemet. Az ilyen bűntényt pedig a legsúlyosabb büntetéssel torlom meg.” Ezért számított a pénzhamisítás mindig is súlyosabb bűnnek a szélhámosság többi fajtájánál. A pénzhamisítás nem puszta csalás – a király hatalma, előjogai és személye elleni összeesküvés. A jogi megnevezése lèse majesté (felségsértés) volt, és jellemzően kínzással és halállal büntették. Amíg az emberek bíztak a király hatalmában és becsületességében, addig megbíztak az érméiben is. Vadidegenek is elismerték a római denarius értékét, mivel megbíztak a római császár hatalmában és becsületességében, akinek a képe az érmét díszítette.

A császár hatalma viszont a denariustól függött. Gondoljuk csak el, milyen nehéz lett volna érmék nélkül fenntartani a Római Birodalmat – ha búzában és árpában kellett volna beszedni az adót, és kifizetni a béreket! Lehetetlen lett volna begyűjteni az árpaadót Szíriában, elszállítani a római központi kincstárba, majd tovább Britanniába, hogy kifizessék vele az ottani légiókat. Ugyanilyen nehéz lett volna a birodalmat fenntartani akkor, ha Róma lakosai ugyan hisznek az aranypénzben, a gallok, görögök, egyiptomiak és szírek azonban megtagadják ezt a hitet, és kauricsigákba, elefántcsont gyöngyökbe vagy vég vásznakba fektetik a bizalmukat.