A társadalom söpredéke
Egy másik elmélet szerint a férfidominancia nem az erőből, hanem az agresszióból fakad. A több millió éves evolúció a férfiakat sokkal erőszakosabbá tette a nőknél. Gyűlölködés, mohóság és szidalmazás terén a nők felveszik a versenyt a férfiakkal, de amikor igazán kiélesedik a helyzet, az elmélet szerint a férfiak sokkal inkább hajlamosak nyers fizikai erőszakhoz folyamodni. Ezért volt a hadviselés a teljes történelem folyamán férfidolog.
Háború idején a férfiaknak a fegyveres erők fölötti hatalma a polgári társadalom uraivá is tette őket. Ezt a hatalmat aztán újabb és újabb háborúk vívására használták, és ahogy a háborúk száma nőtt, úgy uralták a társadalmat egyre nagyobb mértékben a férfiak. Ez az öngerjesztő folyamat magyarázza mind a háborúk, mind a férfiuralom gyakoriságát.
A férfiak és nők hormonális és kognitív rendszerét vizsgáló legújabb kutatások megerősítik azt a feltételezést, hogy a férfiak hajlamosabbak az agresszióra és az erőszakra, amiből következően nagy átlagban alkalmasabbak közkatonának. De abból, hogy a közkatonák valamennyien férfiak, következik-e az, hogy azoknak, akik lebonyolítják a háborúkat, és élvezik azok gyümölcsét, szintén muszáj férfiaknak lenniük? Ennek így nincs értelme. Ez olyan, mintha azt feltételeznénk, hogy mivel a gyapotföldeken dolgozó rabszolgák valamennyien feketék, az ültetvényesnek is feketének kell lennie. Ha a csak feketékből álló munkaerőt irányíthatta csak fehérekből álló vezetőség, miért ne irányíthatta volna a csak férfiakból álló hadseregeket egy csak, vagy legalább részben nőkből álló vezérkar? Igazság szerint sok társadalomban a főtisztek nem közlegényi sorból küzdötték fel magukat. Az arisztokraták, gazdagok és iskolázottak automatikusan tisztként indultak, alacsonyabb rangban egy napig sem szolgáltak.
Amikor Wellington herceg, Napóleon végzete 18 évesen felcsapott a brit hadsereg katonájának, azonnal tisztté nevezték ki. Nem tartotta sokra a parancsnoksága alatt szolgáló plebejusokat. „A föld söpredéke szolgál nálunk közkatonaként” – írta egy arisztokratatársának a Franciaország elleni háború idején. Ezeket a közkatonákat általában a legszegényebb néprétegekből, vagy az etnikai kisebbségek (például a katolikus írek) közül sorozták be. Esélyük arra, hogy feljebb emelkedjenek a ranglétrán, elhanyagolható volt. A magasabb rangokat hercegek és királyok számára tartották fenn. De miért csak a hercegeknek, és a hercegnőknek miért nem?
A francia gyarmatbirodalom szenegáliak, algériaiak, valamint a francia munkásosztály tagjainak vére és verítéke árán vetette meg és védelmezte afrikai állásait. A közkatonák soraiban szolgáló jó családból származó franciák aránya szintén elhanyagolható volt. Nagyon magas volt viszont a jó házból való francia férfiak aránya a francia hadsereget vezető, a birodalmat uraló, és annak javait élvező szűk elitben. De miért csak a francia férfiaké, és a francia nőké miért nem?
Kínában régi hagyomány volt, hogy a hadsereget alávetették a civil bürokráciának, a háborúkat tehát olyan mandarinok igazgatták, akik soha életükben nem fogtak kardot. „A jó vasat nem pazaroljuk szögkészítésre” – szólt a kínai mondás, amely azt jelentette, hogy az igazán tehetséges emberek a hivatalrendszerbe lépnek be, nem a hadseregbe. De miért volt ezeknek a mandarinoknak mindegyike férfi?
Nem állhatja meg a helyét az érv, hogy a nők fizikai gyengeségük vagy alacsony tesztoszteronszintjük miatt nem lehettek sikeres mandarinok, tábornokok vagy politikusok. Egy háború megvívásához nyilván szükség van állóképességre, de fizikai erőre vagy agresszivitásra már jóval kevésbé. A háború nem kocsmai verekedés. Bonyolult folyamat, amely rendkívüli szervező-, együttműködő- és tárgyalókészséget igényel. Annak képessége, hogy a hátországban megőrizzük a békét, szövetségeseket szerezzünk külföldön, és megértsük, mi jár más emberek (különösen az ellenség) fejében, általában a kulcsot jelenti a győzelemhez. Egy agresszív izomagyú ezért általában a legrosszabb jelölt egy háború irányítására. Sokkal megfelelőbb nála egy csapatjátékos, aki képes tárgyalni, másokat manipulálni, és különféle szemszögekből nézni a dolgokat. A birodalmak építőit ilyen fából faragják. A katonailag inkompetens Augustus stabil egyeduralmat épített ki, ezzel elérve azt, ami a sokkal jobb tábornoki képességekkel rendelkező Julius Caesarnak és Nagy Sándornak nem sikerült. Ezt az őt csodáló kortársak és a mai történészek egyaránt gyakran tulajdonítják annak, hogy bírt a clementia, vagyis az emberség és irgalmasság erényével.
A nőket a férfiaknál gyakran jobb manipulátorokként és tárgyalókként sztereotipizálják, s hogy híresek arról, hogy képesek a dolgokat mások szemszögéből nézni. Ha van valami ezekben a sztereotípiákban, akkor a nőknek kiváló politikusoknak és birodalomépítőknek kellene lenniük, akik a tesztoszteronnal telített, de egyszerű agyú macsókra hagyják a piszkos munkát a csatatéren. Népszerű mítoszok ide vagy oda, a való világban ez csupán nagy ritkán esett meg. És egyáltalán nem világos, hogy miért.