Második fejezet
A Tudás fája

Az előző fejezetben láthattuk, hogy bár a sapiens már 150 ezer évvel ezelőtt benépesítette Kelet-Afrikát, a Föld többi részének meghódítását, és a többi emberfaj kipusztítását csak mintegy 70 ezer évvel ezelőtt kezdte meg. A közbeeső évezredekben, noha ezek az ősi sapiensek ugyanúgy néztek ki, mint mi, és az agyuk is ugyanakkora volt, mint a miénk, semmilyen jelentős előnyt nem élveztek más emberekkel szemben, nem állítottak elő különösebben kifinomult eszközöket, és semmilyen más emlékezetesebb tettet nem hajtottak végre.

Sőt, az első ismert alkalommal, amikor a sapiensek szembekerültek a Neander-völgyiekkel, a Neander-völgyiek győztek. Körülbelül 100 ezer évvel ezelőtt sapiensek egy csoportja az akkor Neander-völgyi területnek számító Közel-Keletre vándorolt, de nem tudták megvetni a lábukat. Ezért felelősek lehettek az ellenséges bennszülöttek, a zord éghajlati viszonyok, vagy az ismeretlen helyi paraziták. Akármi volt is az ok, a sapiensek végül meghátráltak, és a Neander-völgyiek maradtak a Közel-Kelet urai.

Ezt az eredménytelenséget látva a tudósok arra kezdtek gondolni, hogy e sapiensek agyának belső szerkezete még eltért a miénktől. Külsőre úgy néztek ki, mint mi, kognitív képességeik – a tanulás, az emlékezés és a kommunikáció – azonban sokkal korlátozottabbak voltak. Megtanítani egy ilyen sapienst egy nyelvre, meggyőzni a keresztény dogmák igazságáról, vagy megértetni vele az evolúció elméletét valószínűleg reménytelen vállalkozás lett volna. És megfordítva, nekünk is nehezünkre esett volna megtanulni az ő nyelvét, vagy megérteni a gondolkodásmódját.

Ezután viszont, úgy 70 ezer évvel ezelőtt, a Homo sapiens különös dolgokat kezdett művelni. Ekkoriban hagyták el másodjára a sapiensek Afrikát. Ez alkalommal nem csupán a Közel-Keletről, de a Föld színéről is eltüntették a Neander-völgyieket és az összes többi emberfajt. Figyelemre méltóan rövid idő alatt a sapiensek elérték Európát és Kelet-Ázsiát. Körülbelül 45 ezer éve valahogy átkeltek a nyílt tengeren, és partra szálltak Ausztráliában – az ember által addig érintetlen kontinensen. A körülbelül 70 ezer évvel ezelőttől 30 ezer évvel ezelőttig tartó időszakban került sor a csónak, az olajlámpás, az íj és a nyíl, valamint a (meleg ruházat varrásához nélkülözhetetlen) tű feltalálására. Ebből a korból származnak az első, egyértelműen műalkotásnak és ékszernek nevezhető tárgyak, ahogy a vallás, a kereskedelem és a társadalmi rétegződés első bizonyítékai is.

A legtöbb kutató úgy véli, hogy ezek az addig példátlan eredmények a sapiens kognitív képességeiben bekövetkezett forradalmi változás termékei. Fenntartják azt, hogy azok az emberek, akik kiirtották a Neander-völgyieket, letelepedtek Ausztráliában, és kifaragták a Stadel-barlangban talált oroszlánembert, ugyanolyan intelligensek, kreatívak és érzékenyek voltak, mint mi. Ha összetalálkoznánk a Stadel-barlang művészeivel, meg tudnánk tanulni a nyelvünket, ők pedig a miénket. Képesek lennénk elmagyarázni nekik mindent, amit tudunk – Alice csodaországbeli kalandjaitól a kvantumfizika paradoxonjaiig –, ők pedig megtaníthatnák nekünk, hogyan látja a világot az ő népük.

A gondolkodás és kommunikáció új módjainak megjelenése a 70 ezer évvel ezelőttől 30 ezer évvel ezelőttig tartó időszakban az úgynevezett kognitív forradalom. Mi okozta? Ezt nem tudjuk biztosan. A legelterjedtebb elmélet szerint véletlen genetikai mutációk alakították át a sapiens agyának belső huzalozását, képessé téve őt arra, hogy újszerű módon gondolkozzon, és egészen új típusú nyelvek segítségével kommunikáljon. Nevezhetjük ezt a „Tudás fája” mutációnak. Miért a sapiens, és miért nem a Neander-völgyi ember DNS-ében bukkant fel? Amennyire meg tudjuk mondani, a puszta véletlennek köszönhetően. De sokkal fontosabb a mutáció következményeit megérteni, mint az okait. Mi volt annyira különleges a sapiensnyelvben, hogy lehetővé tette számunkra a világ meghódítását?^[1]

Nem ez volt az első nyelv. Minden állatnak van valamiféle nyelve. Még a rovarok, például a méhek és a hangyák is értenek az elvont kommunikációhoz, és képesek közölni egymással, hol található az élelem. Még csak nem is az első vokális nyelv volt. Sok állatnak, köztük az összes majomfajnak van vokális nyelve. A szavannacerkófok például különböző kiáltásokkal érintkeznek. A zoológusok már azonosítottak egy kiáltást, amely azt jelenti: „Vigyázz, sas!”, és egy tőle kissé különbözőt, amelynek jelentése: „Vigyázz, oroszlán!”. Mikor a tudósok felvételről lejátszották az első kiáltást a majmoknak, azok abbahagyták, amit éppen csináltak, és felfelé néztek. Amikor pedig a második kiáltást hallották, gyorsan felrohantak egy fára. A sapiens sokkal többféle hangot tud kiadni, mint a szavannacerkóf, de a bálnák és elefántok ugyanilyen lenyűgöző képességekkel rendelkeznek. Egy papagáj is ki tud mondani bármit, amit Albert Einstein ki tudott, sőt a telefoncsörgést, az ajtócsapódást és a szirénázást is képes utánozni. Einstein előnye a papagájokkal szemben egészen biztosan nem vokális jellegű volt. De akkor mi olyan különleges a mi nyelvünkben?

A leggyakoribb válasz erre az, hogy a mi nyelvünk csodálatosan rugalmas. Véges számú hangot és jelet kombinálva végtelen számú mondatot tudunk alkotni, amelyek mind különböző jelentéssel bírnak. Így aztán elképesztő mennyiségű információt tudunk befogadni, tárolni és közölni a minket körülvevő világról. A szavannacerkóf is képes közölni a társaival, hogy „Vigyázz, oroszlán!”. Egy modern ember azonban azt is el tudja mondani a többieknek, hogy reggel a folyókanyarhoz közel oroszlánt látott, amint egy csordát követett. Képes elmagyarázni a pontos helyet, beleértve az odavezető különböző ösvényeket. Ezen információk birtokában a horda tagjai összedughatják a fejüket, és megtárgyalhatják, elmenjenek-e a folyóhoz, hogy elkergessék az oroszlánt, és vadásszanak.

Egy másik elmélet is egyetért abban, hogy egyedi nyelvünk a világról szóló információk közlésének eszközeként jött létre. A legfontosabb közlendő azonban nem oroszlánokról vagy bivalyokról, hanem az emberekről szólt. A nyelv a „pletykálkodás” eszközéül fejlődött ki. Eszerint az elmélet szerint a Homo sapiens alapvetően társas állat. A szociális együttműködés túlélésünk és szaporodásunk igazi kulcsa. Az egyénnek nem elég az oroszlán és a bivalyok hollétét ismernie. Sokkal fontosabb tudnia azt, hogy a hordában ki kit utál, ki kivel fekszik le, ki becsületes, és ki csalárd.

A néhány tucat egyén közötti örökké változó viszonyok követéséhez szükséges, megszerzendő és tárolandó információ mennyisége megdöbbentő. (Egy 50 tagú hordában 1225 egyéni kapcsolat, és számtalan összetettebb kombináció létezik.) Minden emberszabású majom élénk érdeklődést mutat az ilyen típusú információk iránt, viszont képtelenek hatékonyan pletykálni. A Neander-völgyieknek és az ősi Homo sapienseknek is nyilván nehézséget okozott egymás háta mögött sutyorogni – pedig ez a sokat ócsárolt képesség nélkülözhetetlen nagyobb számú egyed együttműködéséhez. Az arról szóló információk, hogy kiben lehet, és kiben nem lehet megbízni, azt jelentették, hogy a kisebb hordákból nagyobbak lettek, és a sapiensek az együttműködés szorosabb és elvontabb formáit tudták kifejleszteni.²

A pletykaelmélet tréfának tűnhet, de számtalan tanulmány támasztja alá. Az emberi kommunikáció zöme – akár e-mail, akár telefonhívás, akár újságcikk formájában – még ma is pletyka. Annyira természetes jelenség, hogy úgy tűnik, mintha a nyelvünk kifejezetten erre a célra fejlődött volna ki. Azt gondolják, hogy a történészprofesszorok az első világháború kitörésének okairól csevegnek ebéd közben, vagy az atomfizikusok a kvarkokról társalognak a konferenciák kávészüneteiben? Néha így is van. De leginkább a professzorasszony a téma, aki rajtakapta a férjét egy másik nővel, esetleg a tanszékvezető és a dékán közti veszekedés, netán az a híresztelés, hogy az egyik kolléga luxusautóra költötte a kutatásaira kapott pénzt. A pletyka rendszerint a rossz cselekedetekre koncentrál. A társadalom úgynevezett negyedik hatalmi ágát a pletykaterjesztők alkotják, az újságírók, akik tájékoztatják a társadalmat a csalókról és szélhámosokról, és ez által meg is védik tőlük.

A legvalószínűbb, hogy mind a pletykaelmélet, mind a „van egy oroszlán a folyónál” elmélet helyes. Nyelvünk valóban egyedi vonása azonban mégsem az emberekről és oroszlánokról szóló információk közlésének képessége. Hanem az információközlés olyan dolgokról, amelyek nem is léteznek. Tudomásunk szerint kizárólag a sapiens képes olyasmiről beszélni, amit nem látott, érintett vagy szagolt.

A legendák, mítoszok, istenek és vallások először a kognitív forradalom idején jelentek meg. Korábban is sok állat- és emberfaj tudta azt mondani, hogy: „Vigyázz, oroszlán!”. A kognitív forradalomnak hála azonban a sapiens képessé vált azt mondani: „Az oroszlán a mi törzsünk védőszelleme.” A fikciókról való beszéd képessége a sapiensnyelv legegyedibb vonása.

Aránylag könnyű egyetérteni azzal, hogy csak a Homo sapiens képes nem létező dolgokról beszélni, és már reggeli előtt hat lehetetlen dolgot elhinni. Egy majomtól sosem tudnánk megszerezni a banánját azzal az ígérettel, hogy halála után majd végtelen mennyiségű banán vár rá a majommennyországban. De miért fontos ez? Hiszen a fikció veszélyes mértékben félrevezető vagy figyelemelterelő lehet. Azoknak, akik tündérek és egyszarvúak után kutatnak az erdőben, jóval kisebbek a túlélési esélyeik, mint azoknak, akik gombákért és szarvashúsért mennek oda. És nem időpazarlás órákig imádkozni nem létező őrszellemekhez, amikor ezt az időt gyűjtögetéssel, verekedéssel és paráználkodással is el lehetne tölteni?

A fikció azonban nem csupán arra tett képessé minket, hogy elképzeljünk dolgokat, hanem arra is, hogy ezt kollektíven tegyük. Hogy olyan közös mítoszokat szőjünk, mint a bibliai teremtéstörténet, az ausztráliai bennszülöttek álomidő-, vagy a modern államok nacionalista mítoszai. Ezek és az ezekhez hasonlók segítségével megadatott a sapiensnek a nagy tömegekben való rugalmas együttműködés addig sosem látott képessége. A hangyák és méhek szintén képesek nagy számban együtt dolgozni, de nagyon mereven, és csupán közeli rokonaikkal. A farkasok és csimpánzok sokkal rugalmasabban képesek együttműködni, mint a hangyák, de csak kisszámú, általuk bensőségesen ismert egyeddel. A sapiens viszont rendkívül rugalmas együttműködésre képes tetszőleges számú ismeretlennel is. Ezért uralja a világot a sapiens, miközben a hangyák csak a maradékainkat csipegetik, a csimpánzok pedig állatkertjeinkbe és kísérleti laboratóriumainkba vannak bezárva.