A gondolkodás ára

A számos különbség ellenére van néhány olyan jellemző, ami minden emberfajban közös. A legfontosabb, hogy az emberek agya a testméretükhöz viszonyítva sokkal nagyobb a többi állaténál. A 60 kilogrammos emlősök agyának térfogata átlagosan 200 köbcentiméter. A legkorábbi, 2,5 millió évvel ezelőtt élt emberek agya körülbelül 600 köbcentiméteres volt. A modern sapiensé pedig átlagosan 1200-1400 köbcentiméteres. A Neander-völgyiek agya még ennél is nagyobb volt.

Azt hisszük, arra gondolni, vagy olyasmit megállapítani is fölösleges, hogy az evolúció során a nagyobb agyúak maradnak fenn. Annyira szerelmesek vagyunk önnön intelligenciánkba, hogy azt feltételezzük, ha agyról van szó, minél nagyobb, annál jobb. Ha azonban ez igaz lenne, akkor a macskafélék is kitermeltek volna matematikai számításokra képes macskákat. Miért a Homo az állatok egyetlen neme, amelyik ilyen teljesítményű gondolkodógépet fejlesztett ki?

Az a helyzet, hogy a gigantikus agy nem kevésbé gigantikus energiákat von el a test többi részétől. Már cipelni sem könnyű, főleg, ha masszív koponya védi. Működtetni még nehezebb. A Homo sapiens agya a testsúly 2-3 százalékát teszi ki, a test nyugalmi helyzetében azonban az energiafogyasztás 25 százalékáért felelős. Összehasonlításképpen, az emberszabású majmoknál ugyanez az arány csupán 8 százalék. Az ősi emberek kétféle árat is fizettek nagyméretű agyukért. Először is, több időt töltöttek élelemkereséssel. Másodszor: elcsökevényesedtek az izmaik. Ahogy egy kormány von el pénzt a honvédelemtől, és csoportosítja át az oktatásba, úgy csoportosította át az ember az energiáit a bicepszéből a neuronjaiba. Nem valószínű, hogy a szavannán ez jó túlélési stratégia lenne. A csimpánz vitát ugyan nem tud nyerni a Homo sapiensszel szemben, viszont olyan könnyedén tépi darabokra, akár egy rongybabát.

Nagy agyunk ma már kifizetődik, mivel képesek vagyunk autót és puskát gyártani, és így gyorsabban mozogni a csimpánznál, vagy biztonságos távolságból lelőni birkózás helyett. Az autó és a puska azonban nagyon új jelenség. Az emberi idegrendszer 2 millió éven keresztül csak nőtt és nőtt, de néhány kovakőkéstől és kihegyezett bottól eltekintve ennek nem sok látszatja volt. Akkor mi ösztönözte a hatalmas emberi agy evolúcióját ebben a 2 millió évben? Őszintén szólva, fogalmunk sincsen.

Szintén egyedi emberi vonás, hogy felegyenesedve, két lábon járunk. Így könnyebb zsákmány vagy ellenség után kutatva fürkészni a szavannát, és a karok, amelyek nem működnek közre a helyváltoztatásban, használhatók egyéb célokra, például kődobálásra vagy jeladásra. Minél több mindent tud csinálni a kéz, annál sikeresebb a tulajdonosa, így aztán az evolúciós nyomás hatására egyre nőtt az idegek és finommozgásra alkalmas izmok koncentrációja a tenyérben és az ujjakban. Ennek eredményeként az ember nagyon bonyolult műveleteket is képes elvégezni a kezével. Legfőképp képes kifinomult eszközöket készíteni és használni. Az eszközkészítés első bizonyítékai 2,5 millió évesek, és az eszközök előállítása és használata az a kritérium, amelynek alapján az archeológusok megkülönböztetik az ősi embereket a többi állattól.

A felegyenesedett járásnak is megvan azonban a hátránya. Őseink csontváza évmilliókon keresztül egy négy lábon járó, aránylag kis fejű lénynek megfelelően fejlődött. A felegyenesedett tartáshoz való alkalmazkodás nagy kihívás volt, különösen akkor, amikor a váznak az extra méretű koponyát is meg kellett tartania. A kitágult látótérért és dolgos kézért az emberiség derékfájással és nyakmerevedéssel fizetett.

És a nők még valami egyébbel is. A felegyenesedett járáshoz keskenyebb csípő szükségeltetett, ezáltal a szülőcsatorna leszűkült – éppen akkor, amikor a csecsemők feje nőni kezdett. Az emberi nőstények számára komoly fenyegetéssé vált, hogy belehalnak a gyerekszülésbe. Azok a nők, akik korábban szülték meg gyermeküket, amikor annak feje még viszonylag kicsi és rugalmas volt, nagyobb eséllyel maradtak életben, és szülhettek még több utódot. A természetes kiválasztódás tehát a korai szülést részesítette előnyben. És valóban, az ember a többi állathoz képest korán születik, akkor, amikor több létfontosságú szervrendszere még meglehetősen fejletlen. Egy csikó röviddel a születése után már képes ügetni; egy kismacska néhány hetes korában elhagyja az anyját, hogy maga kutasson táplálék után. A csecsemők azonban évekig magatehetetlenek, táplálásukról, védelmükről és nevelésükről a szülőknek kell gondoskodniuk.

Ez a tény nagyban hozzájárult mind az emberiség különleges szociális adottságaihoz, mind egyedi szociális problémáihoz. A magányos anyák, miközben a gyerekeikről is gondoskodniuk kellett, aligha lettek volna képesek maguk és ivadékaik számára is elegendő élelmet gyűjteni. A gyerekneveléshez a családtagok és szomszédok állandó segítségére is szükség volt. Egy egész törzs kellett, hogy felneveljen egy embert. Az evolúció ezért azokat támogatta, akik erős szociális kötelékeket tudtak kialakítani. Ezenkívül, mivel az emberek fejletlenül születnek, sokkal nagyobb mértékben nevelhetők és szocializálhatók, mint bármely más állat. A legtöbb emlős úgy kerül elő a méhből, mint a mázas agyagedény az égetőkemencéből – az átformálásukra tett minden kísérlet megsérti vagy akár össze is töri őket. Az emberek viszont úgy kerülnek ki a méhből, akár az olvadt üveg. Meglepően szabadon csavarhatók, nyújthatók és formálhatók. Ezért tudjuk ma a gyerekeinket kereszténynek vagy buddhistának, kapitalistának vagy szocialistának, háborúpártinak vagy békeszeretőnek nevelni.

Azt feltételezzük, hogy a nagyméretű agy, az eszközhasználat, a kiváló tanulási képesség és az összetett szociális struktúra hatalmas előnyt jelent. Magától értetődőnek tűnik, hogy ezek tették az emberiséget a legerősebb állatfajjá a Földön. Csakhogy az emberek teljes 2 millió évig maradtak gyenge és jelentéktelen állatok úgy, hogy már élvezték ezeket az előnyöket. Ezért az 1 millió évvel ezelőtt élt emberek, nagy agyuk és éles kőeszközeik ellenére, a ragadozóktól való állandó félelemben éltek, ritkán vadásztak nagyvadra, és leginkább növények gyűjtögetéséből, kisebb állatok és rovarok összefogdosásából, valamint az erősebb húsevők által meghagyott tetemek elfogyasztásából tengődtek.

A korai kőeszközök használatának egyik fő célja a csontok feltörése volt, hogy hozzáférjenek a velőhöz. Egyes kutatók úgy vélik, hogy eredetileg erre „szakosodtunk”. Ahogy a harkály arra specializálódott, hogy kipiszkálja a rovarokat a fatörzsből, az első emberek arra, hogy kinyerjék a velőt a csontból. Hogy miért épp a velőt? Nos, tegyük fel, hogy végignézzük, amint egy oroszlánfalka leterít és felfal egy zsiráfot. Türelmesen várunk, amíg végeznek. De még most sem mi jövünk, mert először a hiénák és sakálok – amelyekkel nem merünk kikezdeni – vetik rá magukat a maradékokra. Csak ekkor merjük társainkkal együtt megközelíteni a tetemet, óvatosan körülnézünk – majd nekiesünk a még megmaradt ehető szöveteknek.

Ez a kulcsa történelmünk és lélektanunk megértésének. A Homo nem helye egészen a legutóbbi időkig szilárdan a tápláléklánc közepén volt. Az ember évmilliókig kisebb állatokra vadászott, és összegyűjtötte, amit tudott, miközben a nagyobb ragadozók őrá vadásztak. Csupán 400 ezer évvel ezelőtt kezdett el néhány emberfaj rendszeresen nagyvadra vadászni, és csak az elmúlt 100 ezer évben – a Homo sapiens felemelkedésével – ugrott az ember a tápláléklánc tetejére.

Ennek a bámulatos ugrásnak a középmezőnyből az élre komoly következményei lettek. Más állatok, például az oroszlánok vagy a cápák fokozatosan, millió évek alatt jutottak el a csúcsra. Az ökoszisztémának ez alatt az idő alatt lehetősége volt olyan fékek és ellensúlyok kifejlesztésére, amelyek megakadályozták, hogy az oroszlánok és cápák túl nagy pusztítást végezzenek. Ahogy az oroszlánok egyre halálosabbá váltak, a gazellák gyorsabban futottak, a hiénák jobban együttműködtek, az orrszarvúak pedig egyre ingerlékenyebbek lettek. Az emberiség ellenben olyan gyorsan ugrott az élre, hogy az ökoszisztémának nem volt ideje alkalmazkodni. Sőt, maguknak az embereknek sem. A bolygó legtöbb csúcsragadozója fenséges teremtmény. Az uralkodás évmilliói önbizalommal töltötték el őket. A sapiens viszont olyan, akár egy banánköztársaság diktátora. Mivel nem is olyan rég még a szavanna elnyomottjai közé tartoztunk, tele vagyunk félelemmel és aggodalommal a pozíciónk iránt, ami kétszer olyan kegyetlenné és veszedelmessé tesz bennünket. A történelem számos csapása, öldöklő háborúktól ökológiai katasztrófákig, ennek az elsietett ugrásnak az eredménye.