Negyedik fejezet
Az áradat

A kognitív forradalmat megelőzően valamennyi emberfaj kizárólag az afroázsiai kontinensen élt. Igaz, néhány szigetet is benépesítettek, úszva, vagy rögtönzött tutajon leküzdve a kisebb vízi távolságokat. Flores például már 850 ezer évvel ezelőtt lakott volt. Nem voltak azonban képesek kimerészkedni a nyílt tengerre, és elérni Amerikát, Ausztráliát, vagy olyan távoli szigeteket, mint Madagaszkár, Új-Zéland és Hawaii.

A tenger jelentette akadály nem csak az embereket, de sok más állatot és növényt is meggátolt abban, hogy elérje ezt a „külvilágot”. Ennek eredményeképpen az olyan távoli vidékek organizmusai, mint Ausztrália vagy Madagaszkár, millió és millió évekig fejlődtek elszigetelten, afroázsiai rokonaiktól nagyban eltérő formákat és viselkedéseket kifejlesztve. A Föld bolygó több különböző ökoszisztémára oszlott, amelyek mindegyike más állat- és növénykészlettel rendelkezett. A Homo sapiens pedig arra készült, hogy véget vessen ennek a biológiai bőségnek.

A kognitív forradalmat követően a sapiens szert tett arra a technológiára, szervezőkészségre és talán látásmódra, amely ahhoz szükségeltetett, hogy kitörjön Afroázsiából, és benépesítse a külvilágot is. Első sikere Ausztrália meghódítása volt, kb. 45 ezer évvel ezelőtt. A szakértőkön nagy a nyomás, hogy ezt megmagyarázzák. Ausztrália eléréshez az embereknek több tengerszoroson is át kellett kelniük, amelyek közül több 100 kilométernél is szélesebb, megérkezésük után pedig szinte egyik napról a másikra kellett alkalmazkodniuk egy teljesen új ökoszisztémához.

A legelfogadhatóbb elmélet szerint mintegy 45 ezer évvel ezelőtt az indonéz szigetvilágban (amely Ázsiától és egymástól is csak szűk szorosokkal elválasztott szigetekből áll) élő sapiensek létrehozták az első tengerjáró közösségeket. Rájöttek, hogyan építsenek és irányítsanak tengeri utakra alkalmas hajókat, és nagy távolságokat bejáró halászokká, kereskedőkké és felfedezőkké váltak. Ez az emberi képességek és életmód példátlan átalakulásával is járhatott volna. Minden más emlősnek, amely a tengerbe merészkedett – fókáknak, delfineknek, tengeri teheneknek –, évezredekig kellett alakulnia, hogy speciális szervei fejlődjenek ki, és a teste áramvonalas legyen. Az indonéziai sapiensek, az afrikai szavannán élő emberszabásúak leszármazottai úgy váltak tengerjáróvá, hogy nem kellett uszonyt növeszteniük, sem megvárniuk, míg az orruk a fejük tetejére vándorol, mint a bálnáknak. Ők hajókat építettek, és megtanulták, hogy kell kormányozni őket. Ezek a képességek pedig lehetővé tették számukra, hogy elérjék és benépesítsék Ausztráliát.

Igaz, hogy a régészek még nem tártak fel 45 ezer évvel ezelőtti hajókat, evezőket és halászfalvakat (nehéz is lesz, mert a vízszint emelkedése miatt most 100 méter mély óceán borítja az őskori indonéziai partokat). Az elméletet azonban így is erős közvetett bizonyítékok támasztják alá, különösen az a tény, hogy az Ausztrália benépesítését követő évezredekben a sapiens számos kis, elszigetelt szigetet hódított meg tőle északra. Ezek közül egyeseket, például Buka vagy Manus szigetét 200 kilométernyi nyílt víz választja el a legközelebbi szárazföldtől. Nehéz elhinni, hogy bárki elérhette Manust fejlett hajó és hajóstudás nélkül. Ahogy korábban már említettük, a szigetek, például Új-Írország és Új-Britannia közötti rendszeres tengeri kereskedelemre is szilárd bizonyítékunk van.¹⁷

Az első emberek utazása Ausztráliába a történelem legfontosabb eseményeinek egyike, legalább olyan fontos, mint Kolumbusz útja Amerikába, vagy az Apollo-11-é a Holdra. Ez volt az első alkalom, hogy az embernek sikerült elhagynia az afroázsiai ökológiai rendszert – sőt az első alkalom, hogy bármilyen nagy testű szárazföldi emlős sikeresen átkelt Afroázsiából Ausztráliába. Még ennél is sokkal fontosabb volt, amit az emberiség úttörői ebben az új világban tettek. A pillanat, amikor az első vadászó-gyűjtögető ember az ausztrál partra tette a lábát, az a pillanat volt, amikor a Homo sapiens a tápláléklánc csúcsára került egy kontinensen, ezután pedig a Föld bolygó történetének leghalálosabb fajává vált.

Az ember addig is tanúságot tett újfajta alkalmazkodóképességéről és viselkedéséről, a környezetre gyakorolt hatása azonban elhanyagolható volt. Látványos sikerrel költöztek új meg új környezetbe, és alkalmazkodtak azokhoz, de ezt anélkül tették, hogy azt a környezetet megváltoztatták volna. Ausztrália első telepesei, pontosabban hódítói azonban nemcsak alkalmazkodtak, hanem a felismerhetetlenségig felforgatták az ausztráliai ökoszisztémát.

Az első emberi lábnyomot a homokos ausztrál partokon nyomban elmosták a hullámok. Mikor azonban a partra szállók folytatták útjukat a földrész belsejébe, maguk után hagytak egy másféle nyomot, amelyet soha többé nem lehetett eltörölni. Ahogy előrenyomultak, különös univerzummal találkoztak, benne ismeretlen lényekkel, köztük egy 200 kilós, 2 méteres kenguruval, és egy erszényes oroszlánnal, amely a kontinens legnagyobb ragadozója volt, akkora, mint egy mai tigris. Olyan nagy koalák motoztak a fákon, hogy aligha tartottuk volna őket aranyosnak és dédelgetnivalónak, a síkságokon pedig a struccnál kétszer nagyobb repülésre képtelen madarak futkostak. Az aljnövényzetben sárkányszerű gyíkok és 5 méteres kígyók ólálkodtak. Az erdőket az óriás diprotodon, egy 2,5 tonnás vombat járta. A madarakat és a hüllőket leszámítva mindezek az állatok erszényesek voltak – a kengurukhoz hasonlóan apró, magatehetetlen magzatnak adtak életet, amelyet aztán tejjel tápláltak hasi erszényükben. Az erszényes emlősök szinte ismeretlenek voltak Afrikában és Ázsiában, Ausztráliát azonban ők uralták.

Néhány ezer éven belül ezek az óriások gyakorlatilag mind eltűntek. A 24 olyan ausztráliai állatfaj közül, amely legalább 50 kilogrammot nyomott, 23 kihalt.¹⁸ Számos kisebb faj ugyancsak eltűnt. A teljes ausztráliai ökoszisztéma tápláléklánca szétszakadt és újrarendeződött. Évmilliók óta ez volt az ausztráliai ökoszisztémát érintő legfontosabb változás. Minderről a Homo sapiens tehetett volna?