A konyha titka

E hosszú évezredek alatt az emberek nap mint nap ott álltak az energiatermelés történetének legnagyobb találmánya előtt – és észre sem vették. Pedig – ahogy mondják – majd’ kiütötte a szemüket, amikor egy háziasszony vagy szolgáló feltette a teavizet vagy egy burgonyával teli fazekat a tűzhelyre. Amint a víz felforrt, a kanna vagy a fazék teteje megemelkedett. A hő mozgássá alakult. Az ugráló fedő bosszúságot jelentett, különösen, ha a fazék a tűzhelyen maradt, és a víz kifutott. Senki sem látta ebben a valódi lehetőséget.

A hő mozgássá alakításában részleges áttörés következett be a 9. századi Kínában, a puskapor feltalálását követően. Először annyira képtelennek tűnt a lövedékek puskaporral való meghajtásának gondolata, hogy a port évszázadokig csupán gyújtóbombákban alkalmazták. Végül azonban – talán azután, hogy egy bombaszakértő puskaport őrölt egy mozsárban, amelyből egyszer csak kirepült a mozsártörő – megjelentek az ágyúk. Mintegy hatszáz év telt el a puskapor feltalálásától a hatékony tüzérségi fegyverek kifejlesztéséig.

A hő mozgássá alakítása még ekkor is olyan elképzelhetetlen ötlet volt, hogy újabb 300 év múlt el, mire az emberek feltalálták a következő eszközt, amely hő segítségével mozgatott dolgokat. Az új technológia a brit szénbányákban született meg. Ahogy a brit népesség egyre duzzadt, az erdőket kivágták, hogy táplálják a növekvő gazdaságot, valamint házaknak és földeknek adjanak helyet. Nagy-Britannia egyre komolyabb tűzifahiánnyal küszködött. Pótanyagként elkezdtek szenet égetni. Sok széntelérre vizes területeken bukkantak, és a víz megakadályozta a bányászokat a bányák alsóbb rétegeinek elérésében. Ez problémát jelentett, amely megoldásra várt. 1700 körül furcsa zaj hangzott fel a brit tárnák környékén. Ez a zaj – az ipari forradalom előjele – eleinte halk volt, de minden évtizeddel egyre erősödött, míg végül az egész világot fülsiketítő hangzavarba borította. Egy gőzgépből származott.

Sokfajta gőzgép van, de a működési elve valamennyinek azonos. Elégetünk valamilyen üzemanyagot, például szenet, és az ebből származó hőenergiát vízmelegítésre használjuk, hogy gőzt termeljünk. Ahogy a gőz tágul, megtol egy dugattyút. A dugattyú mozog, és vele mozog minden, ami hozzá van kapcsolva. Mozgási energiává alakítottuk a hőenergiát! A 18. századi brit szénbányákban egy szivattyú volt a dugattyúhoz kapcsolva, amely eltávolította a vizet az akna aljából. A legkorábbi gépek hihetetlenül kis hatékonysággal működtek. Rengeteg szenet kellett elégetni a legkisebb vízmennyiség kivonásához is. De egy szénbányában bőven volt kéznél üzemanyag, így ez senkit sem zavart.

Az elkövetkező évtizedekben a brit vállalkozók fejlesztették a gőzgépek hatékonyságát, kihozták a bányákból, és szövőszékekhez, gyapottisztító és -magtalanító gépekhez kapcsolták. Ez forradalmasította a textilgyártást, egyre nagyobb mennyiségű olcsó szövet előállítását téve lehetővé. Egy szempillantás alatt Nagy-Britannia lett a világ műhelye. De ennél is fontosabb volt az, hogy a gőzgép kihozása a bányából ledöntött egy fontos lélektani akadályt. Ha abból a célból lehet szenet égetni, hogy szövőszékeket mozgassunk, miért ne használhatnánk ugyanezt a módszert más dolgok, például járművek mozgatására?

1825-ben egy brit mérnök összekapcsolt egy gőzgépet egy sor szénnel teli csillével. A gép végighúzta a sort egy kb. 20 kilométer hosszú vassínen, a bányától a legközelebbi kikötőig. Ez volt a történelem első gőzhajtású mozdonya. Persze ha a gőzzel lehet szenet szállítani, akkor más árut miért ne lehetne? Hát embereket miért ne? 1830. szeptember 15-én megnyitották a Liverpoolt és Manchestert összekötő első kereskedelmi vasútvonalat. A vonatokat ugyanannak a gőznek az ereje hajtotta, amely addig vizet szivattyúzott, és szövőszékeket mozgatott. Csupán 20 évvel később már több 10 ezer kilométernyi vasútvonal hálózta be Nagy-Britanniát.⁹⁵

Ettől fogva az emberek a megszállottjaivá váltak az eszmének, hogy gépeket és hajtóműveket egyféle energiának egy másikká alakítására lehet használni. Azaz bármilyen energiát, bárhol a világon arra használhatnánk, amire csak szükséges, ha feltalálnák hozzá a megfelelő gépet. Például amikor a fizikusok felfedezték, milyen óriási mennyiségű energia rejlik az atomokban, kisvártatva azon kezdtek gondolkozni, hogy lehet ezt az energiát felszabadítani, és áramfejlesztésre, tengeralattjárók meghajtására, vagy városok megsemmisítésére használni. Hatszáz év telt el onnantól, hogy kínai alkimisták felfedezték a puskaport, addig, hogy a török ágyúk földig rombolták Konstantinápoly falait. Csupán 40 év onnantól, hogy Einstein matematikai képletbe fogalmazta a tömeg és az energia közti összefüggést – ezt jelenti a híres E=mc2 –, addig, hogy atombombák törölték el a föld színéről Hirosimát és Nagaszakit, és világszerte elszaporodtak az atomerőművek.

Ugyancsak sorsfordító találmány volt a belső égésű motor, amelynek alig kellett több idő egy emberöltőnél ahhoz, hogy forradalmasítsa a személyszállítást, és ezzel politikai hatalommá változtassa a kőolajat. Ezt az anyagot már évezredek óta ismerték, és háztetők vízhatlanítására, valamint tengelyek kenésére használták. Arra azonban még egy évszázada sem gondolt senki, hogy mennyi mindenre használható még ezen kívül. Nevetségesnek tűnt a gondolat, hogy valaki vért ontson az olaj kedvéért. Földért, aranyért, borsért, rabszolgákért még csak lehet háborúzni, de olajért...

Az elektromosság karrierje még megdöbbentőbb volt. Kétszáz évvel ezelőtt az elektromosság semmilyen szerepet nem játszott a gazdaságban, legfeljebb elvont tudományos kísérletekhez és olcsó bűvésztrükkökhöz használták. Egy sor találmány azonban a mi csodalámpába zárt dzsinnünké változtatta. Mi csak csettintünk, és ő könyvet nyomtat, ruhát varr, frissen tartja nekünk a zöldséget és lefagyasztva a jégkrémet, vacsorát főz nekünk, kivégzi a bűnözőinket, lejegyzi gondolatainkat és megörökíti a mosolyunkat, kivilágítja nekünk az éjszakát, és számtalan tévéműsorral szórakoztat. Kevesen értik közülünk, hogy csinálja mindezt az elektromosság, de még kevesebben tudnának meglenni nélküle.